A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-21 / 21. szám
BLA SCI IBANEZ: Szomorú tavasz Az öreg Tájol és a kislány szakadatlan robotban élt; kertjük rabszolgái voltak. Mint két fa, mint két növény ezen a darab földön — akkora, mint egy zsebkendő, mondták a szomszédok — amelyen fáradságos munkával keresték a keriyerüket. Mint a giliszták, mindig a barázdában turkáltak, és a vézna kislány is úgy dolgozott, akár egy napszámos. Lelenckének hívták, mert Tájol bácsi elhunyt felesége, hogy gyermekkel vigazstalja meddőségét, a lelencházból vette ki. Ebben a kertecskében lett tizenhét éves, de tizenegynek látszott: sovány testét még elcsúfította elóreugró, keskeny hegyes válla, mely behorpasztotta a mellét és felpúposította a hátát. Csúnya volt. A szomszédasszonyokat és piaci kofákat folytonos és kellemetlen köhécselésével nyugtalanította. De mindnyájan szerették. Micsoda dolgos teremtés! Már órákkal napkelte előtt kint volt a kertben, reszketett, fagyoskodott, epret szedett vagy virágot metszett. Legelsőnek érkezett Valenciába és ö foglalta el először helyét a piacon; éjszakánként, ha öntözni kellett, serényen marokra fogta a kapát és szoknyáját felgyiirve segített Tófol bácsinak megnyitni a gátat, hogy kiszökjön a csatorna vörös vize, amelyet elégedetten habzsolt magába a szomjas és szikkadt föld Azokon a napokon pedig, amikor árut szállítottak Madridba, mint az őrült rohangált a kertben, kifosztotta a virágágyakat, nyalábszámra hordta a szegfűt és a rózsát a szállítók kosaraiba. Minden erejükre szükség volt, hogy megéljenek ebből a kis földből. Mindig sanyargatniuk kellett, ráncba szedni, mint a csökönyös állatot, melynek ostor kell. Egy tágas kert egyik parcelláját művelték, hajdan a barátoké volt a kert, de a forradalom fölosztotta. A terpeszkedő város házözöne elnyeléssel fenyegette a kertet, és Tófol bácsi, noha folyton szapulta földecskéjét, reszketett, ha arra godolt, hogy a kapzsiság megkísérti a gazdát és eladja a kertet házhelynek. A vére van benne: hatvan év munkája. Minden tenyérnyi földet megművelt, és, bár a kert kicsi volt, a közepéről nem látszott a kerítés; eltakarta a fák és növények kusza szövevénye; naspolyafák és magnóliák. szegfűvirágágyak, rózsabokrok, a golgotavirág és jázmin sűrű kúszónövényzete; mind hasznos dolgok, pénzt hoznak a házhoz, a sok bolond városi jó pénzt ad érte. Az öreg nem törődött kertje szépségével, csak mennyiségre adott. Kéveszámra szerette volna kaszálni a virágot, mint a füvet, egész szekeret megrakni finom gyümölccsel. A kapzsi, telhetetlen öregnek ez a kívánsága gyötörte a szegény Lelenckét, aki ha elfogta a köhögés, alig pihent egy pillanatig, máris csőstül kapta a szitkot, vagy mint durva figyelmeztetést — göröngyöt a hátába. A szomszédos kertekben tillyén őrzik, csak összeráncolt szemöldökkel vagy alkalomadtán bottal juttatják kifejezésre. A szegény Lelencke nem panaszkodott. Benne is égett a vágy, hogy sokat dolgozzék, hogy soha el ne vegyék tőlük ezt a darab földet, amelynek ösvényein még látni vélte annak az öreg kertésznének foltos szoknyáját, akit anyjának hívott, ha arcán érezte kérges keze simogatását. Itt van minden, ami kedves neki a világon: a fák, amelyek gyermekkorától fogva ismerik őt, és a virágok, amelyek föltakoztak az asszonyok. Megöli azt a lányt? Egyre jobban köhög. Ám az öreg mindig ugyanazt válaszolta. Meg kell fogni a dolog végét: a gazda János-napkor meg karácsonykor nem ismer se Istent, se embert, ha az árendáról van szó. A lány csak megszokásból köhög; hisz megvan a kenyere, meg az a kis rizse; néha még csemegét is kap, például hagymás véreshurkát; vasárnap elengedi szórakozni, elküldi a misére, mint valami úri hölgyet, és még egy éve sincs, hogy három pesetát adott neki szoknyára. Különben is ö az apja. Tófol bácsi, mint minden, latin paraszt, úgy értelmezte az apaságot, miként a régi rómaiak: élet-halál urának érezte magát a gyermek felett, de szeretetüket a lelkűk legmékeltették ártatlan elméjében az anyaság homályos képzetét. A lányai voltak, gyermekkora játékbabái, és minden reggel elfogta a csodálat a bimbóikból feslö új virágok láttán, aprólékosan megfigyelte növekedésüket, kezdettől fogva, mikor még félénken szorították öszsze szirmaikat, mintha szégyellnének előbujni, egészen addig, míg hirtelen merészséggel szét nem pattantak, mint szín és illatbombák. A kert végnélküli szimfóniát dúdolt a fülébe, s a színek harmóniája a fák susogásával és az iszapos ebihalaktól nyüzsgő csatorna egyhangú csobogásával keveredett; a csatorna ott csörgedezett, mint a csermely a sűrűben. A rekkenő forróság óráiban, amikor az öreg pihent. Lelencke ide-oda kószált a kertben, csodálta az évszak tiszteletére díszbe öltözött családjának szépségeit. Mily gyönyörű távoz! Isten alighanem otthagyta a helyét és közelebb került a földhöz. A fehér selymes liliomok kissé aléltan emelgették fejecskéjüket, mint a báliruhás kisasszonyok, akiket képeken gyakran megcsodált szegény Lelencke: a húsos színű kaméliák langyos meztelenségre, hanyagul fekvő szép nőkre emlékeztettek, akik selymes bőrük titkait mutogatják, a violák kacérkodtak, elbújtak a levelek között, és illatukkal adtak életjelt magukról; a százszorszépek sápadt aranygombként díszelegtek; a szegfűk, mint vörös sipkák forradalmi lavinája, elborították a virágágyakat és megostromolták az ösvényeket; fent a magnóliák himbálták fehér hajtásukat, mint elefántcsontszínű füstöt, mely kel - lemesebb tömjénszagot áraszt, mint a templomi; az árvácskák — álnok kísértetek — kidugták zöldjük közül lila bársony sapkájukat, és szakállas arcocskájukat fintorgatták, mintha így szólnának a leányhoz: — Lelencke, kicsi Lelencke ■ . eltikkadunk. Az Isten szerelmére! Adj egy kis vizet! Igen, ezt mondták: ő hallotta, nem is a fülével, hanem a szemével fogta fel, és bár csontjai sajogtak a fáradtságtól, a csatornához szaladt, megtöltötte a kannát és megöntözte ezeket a kis nebulókat, akik hálálkodva köszöntötték a hideg zuhany alatt. Ha a virágok szárát vágta, keze sokszor reszketett. Szerette volna, ha mindig ittmaradnak. amíg csak el nem hervadnak; de kellett a pénz, s hogy legyen, teli kosarakat kellett Madridba küldeniük. Irigyelte a virágokat, amiért elutaznak. Madrid' ... Milyen is lehet az? Káprázatos várost látott, pompás mesebeli, csillogó porcelánszalonokat, ezer színben csillogó tükröket, az ö virágaival díszelgő gyönyörű hölgyeket; képzelete annyira elragadta, hogy azt hitte, már látta mindezt, valamikor régen, talán még születése előtt. Ott Madridban él az urfi, a gazdáék fia, akivel gyermekkorában sokat játszott, s aki elől a múlt nyáron, amikor az délceg ifjúként megjelent a kertben, szégyenkezve elmenekült. Csintalan emlékek! Elvörösödött, amikor azokra az órákra gondolt, amelyeket együtt töltöttek gyermekkorukban, az árokparton, és 8 Hamupipőke történetét hallgatta, a megvetett leányét, akiből egyszerre csodaszép hercegkisasszony lett. Ezután az elhagyott gyermekek örök ábrándja suhintotta meg arany szárnyával képzeletét. Pompás hintó állt meg a kert ajtó előtt és egy szép nő hívta édesen: „Kislányom! Végre megtaláltalak!" Éppúgy, ahogy a mesében. Azután gyönyörű ruhába öltöztetik, elvi-14
