A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-21 / 21. szám
egy kést... Mindjárt megdöglik. — Dögöljön meg, úgysem eszem meg ezt a nyamvadt tyúkot — takadt ki Halász. — Inkább sose egyek baromfit. Könnyes szemekkel sopánkodott a döglött kedvenc felett Halászná, de aztán felsikoltott. — A tojások! Mi lesz a tojásokkal! Tönkremennek! Csak tudnék egy kotlóst szerezni... — Kotlóst? Azt aztán nem! — állt sarkára Halász. — Ebbe a házba ezentúl tyúk csak vágva és tisztítva jöhet! Parázs vita kerekedett a házastársak között, de a férj hajthatatlan maradt. Am Halászná nem hiába tanulmányozta át a szakirodalmat. Tisztában'volt a mesterséges keltetéssel. — Marcikám, szívem — hízelkedett. — Menj vegyél két termofort. — Termofort? — kérdezte csodálkozva Halász. Hát az mi a csoda? — Gumipalack... A kórházban az operált betegeket rakták körül vele .. Beleöntök forró vizet és ráteszem a tojásokra Mégsem lehet hagyni, hogy tönkremenjenek, amikor már tíz napot ült rajtuk. . . No eredj, Marcikám, kis szívem — dorombolt, s ennek Halász ismét nem tudott ellenállni. A két termofor megérkezett, s Halászná buzgón töltögette forró vízzel jó néhányszor naponta. V/ égre eljött a várvavárt huszonegyedik nap, amelyet Halászná piros ceruzával jelölt meg a naptárban, mint a család pirosbetűs ünnepnapját. Öt-tízpercenként szaladt oda a tojásokhoz hallgatni: csipog-e már? . .. Nem csipogott. — Egy-két napot késhet — vigasztalta magát. Eltelt egykét sőt három nap is, de a tojások nem csipogtak. A negyedik nap estéjén elszántan kijelentette: — Ha holnap sem kelnek, falhoz verem valamennyit... mondta dühösen, de aztán keserves zokogással borult az asztalra. Hiába vigasztalta a férje, még az ágyban is hüppögótt. Halász Márton megsajnálta kesergő asszonyát, s másnap a gyárban mindenkitől érdeklődött, nem tudnának-e szerezni néhány kiscsirkét. De hát a háztájiban mindenütt értékes portéka az ilyen. Bálintné végre felvilágosította, hogy kaphat a keltető állomáson, amennyit csak akar ... így hát Halász életében először — szégyenkezett is miatta, eltávozási engedélyt kért „fontos családi ügyben”. Hatalmas tömeget talált a keltető állomáson s jó két órai várakozás után végre tíz csipogó kiscsibével tartott hazafelé. Gondosan behelyezte a farácsokra rakott termoforok alá az apróságokat. Hadd legyen meg az asszony öröme. Ha már nincs gyereke szegénynek, anyáskodjék hát a csirkékkel ... Közel volt már a gyárkapuhoz, amikor megtorpant. Hát a tojások! Tizenöt ép tojás és tíz kiscsirke ... Futólépésben tette meg hazáig az utat. Kiszedett tíz tojást s a zsebébe rakta, hogy valahol eldobja. Ám a kaupban újra csak döbbenve torpant meg. Hát a tojáshéjak? Mi lesz, ha a felesége, keresni fogja a tojáshéjakat? Hármasával szedte a lépcsőket. A konyhában, egy tányérra feltörte az egyiket. Kiállhatatlan, orrfacsaró, bűzös váladék csurgott ki belőle. A falnak támaszkodott a rosszulléttől... Elkeseredetten törte a fejét. Aztán felderült. Hiába, a tojás az Kolumbus tojása ... Hát vesz a boltban. Már futott is s nemsokára már ütögette egy ládasba a tojásokat. Mert útközben kisütötte, hogy kárba ne vesszenek, megcsinálja rántotténak. A tojáshéjakat elhelyezte a csipogó kiscsirkék között, jóízűen bevágta a tíz tojásból készült rántottát, s aztán könnyű szívvel. de egyre nehezülő gyomorral ballagott be a gyárba . . . Fújáskor már a kapuban várta türelmetlen felesége s bánatosan suttogta. — Kíváncsi vagyok, kikelt-e valami? Mert ha nem — s a drága szemeket újra ellepték a könnyek. Halász vigasztalón, de belül ujjongva csitította. Otthon a bús beletörődés megadó mozdulatával kukkantott be a keltető géppé elo'éptetett ládába Halászná, örömtelit, zengöt sikoltott, boldogan: — Marci, Marcikám, kiscsirkék . i. Mennyi sok — ujjongott. Egy... kettő ..-. három. .. tíz ... Tíz kiscsirke. Marcikám, sikerült. Mégiscsak sikerült. Látod — dédelgette, simogatta, csókolgatta az apró pehelycsomókat. — Furcsa — morfondírozott az asszony, miközben óvatosan kiszedegette a tojáshéjakat. — Milyen ravaszak az emberek. Nézd, hogy becsaptak. Keltető tojások helyett közönséges bolti tojást sóztak rám. Itt van a pecsét, látod? — Fontos, hogy kikeltek, anyuskám — vigasztalta szorongva, míg az asszony újra belefeledkezett apróságainak ajnározásába. S a csirkék nőttek-növekedtek. A dobozok, amikben sétáikra magukkal vitték, velük nőttek. Az asszony hősiesen takarított, s a csirkék egyre jobban piszkították a csillogó konyhát. Halász már elátkozta azt a pillanatot, amikor megvette a magában csak „dögök”-nek tisztelt tarajasodó, tollasodó aprójószágokat. Ha néha célzást próbált tenni rántott csirkékre. Halászná villogó szemmel kelt pártjára szeretteinek. — Ezekből? Ezekből volna szíved rántott csirkét enni? Látod, az egy kakas van csak a Gyuri, a többi jérce! Fajtiszta vörös izlandiak. Micsoda pompás tojók lesznek ezekből. — Itt a konyhában, szivecském ? Halászná bánatosan nézett körül megcsúfolt büszkeségén, a hajdani csillogó, de most már siralmas konyháján, aztán keményen felvetette akaratos fejét. — Majd kivisszük őket kapirgálni! — Jó, jó anyuskám — szólt enyhe gúnnyal a férje. — Majd veszünk egy autót, mert kézben egy kicsit nehéz lesz. Tán nem is változott volna semmi, mégsem ... Egy éjszakába hajló pártgyűlés után, amikor is a gyár által patronált alsófalusi szövetkezet lemaradását vitatták meg, hazafelé menet megszólalt Halászná. — Marcikám, hallottad? Hogy az alsófalusi kudarcnak mi vagyunk az okai... — Hallottam, anyuskám, hallottam s igazuk is van. Itt van a sok faluról származó munkás. Ha olyan jó kommun sták, miért nem mennek ki segíteni. Nem kellene csak egy-két tettrekész párttag, s mindjárt megmozdulna az a senyvedő szövetkezet. Innen a gyárból nem lehet megmozgatni. Nincs értékesebb mint a példamutatás. — Igazad van Marcikám. Tu-BACSKAY BÉLA rajzai dód, mit gondoltam? Kimegyünk mi ketten Alsófaluba. Halász megtorpant, mint aki szurokba lépett. — Hogy mit, mit mondasz? — dadogta. — Hogy mi ketten? Ugyan hová gondolsz. Soha életünkben nem voltunk falun, nem értünk a gazdálkodáshoz. — Már hogyne értenénk? Nekem van baromfitenyésztési szakképzettségem, gyakorlati tapasztalatom is — büszkélkedett. — Én elmennék baromfigondozónak. S látod, így megoldódna a csibék kérdése is. Ez lenne a háztáji tör-' zsünk. Te meg tudsz autót vezetni, lehetnél traktorista, vagy sofőr, akármi. Fontos, hogy köztük éljünk, köztük dolgozzunk, hogy példát mutassunk. — De anyukám... el tudod képzelni, mi az falun élni? — El tudom képzelni, igenis, el tudom képzelni. És éppen ezért vágyódom falura. Lesz sok-sok baromfink, malacunk, veteményes kertünk. Van-e ennél szebb, Marcikám... És iskola is van a faluban. — Iskola — álmélkodott Halász, aztán megkeseredve dünnyög^e: — Mit érdekel minket az iskola? — Még érdekelhet, Marcikám ... Mert tudd meg — pirult 1 az asszony — tudd meg, Marcikám, hogy mégiscsak meaoperáltatom magam a jövő héten. — Ha ez igaz, édesem — suttogta könnyesen a férfi — akkor ha olyan nagyon akarod, elmegyünk Alsófaluba.,. 1
