A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-21 / 21. szám

ZSÍROS ISTVÁN:

Gyermektelenek

A forgalmas piac pezsgett a korareggeli cirógató napfényben, mint pókhálós pincék hordóiban szőlővirágok szerelmes hetében titokzatosan hevülő tavalyi bor. A formásán gömbölyödő fiatal Halászné, délutános lévén, kosarakba kukkantva latolgatta kettőjük vasárnapi ebédgondját.

— Tessék tyúkot venni — kínálta portékáját egy falusi asszony.

Halászné megállapodott, s kezébe véve az összekötözött lábú fehér tyúkot — becsülgetve nézegette

— Olcsón adom, kedves — dobta feléje a rábeszélés hurkát az öreg néne. Most rövid, de izgalmas csata következett, melynek végén azt hitte Halászná, győzedelmeskedett,, mert sikerült egy tízest lealkudni a tyúk árából. Otthon, az új bérház csillogó konyhájában szabadon eresztette ...

— Mozogj egy kicsit, te szegényke — beszélgetett a gyermektelen asszonyok babusgató vágyával. Majd rizsszemeket szórt le a földre.

— Egyél, pipikém — biztatta, de a nagytarajű, amelynek hiányzott már az otthoni udvar örökké terített tyúkasztala, biztatás nélkül is, derekasan nekilátott az eledelnek. Ott settenkedett az aszszonya körül egész délelőtt, míg az az ebédet főzte. Közben Halászné itt-ott pottyantgatott neki valami tyúkcsemegét: csipdelt tésztát, tojáshéjat, kenyérmorzsát... Mire ebédre került a sor, úgy megbarátkoztak, hogy már egyenesen kikövetelte és röptiben kapta el a finom túrós galuskát. Közel laktak a gyárhoz, így hát férjének is feltálalta az ebédet Halászné s már ment is munkába.

— Viselkedj jól, pipikém, mindjárt itthon lesz a gazda

— búcsúzott a tyúktól.

A gazda jött is hamarosan és nagy hökkenve torpant meg az ajtóban.

— Hm — csóválta a fejét.

— A vasárnapi ebéd eszi a szombatit — dörmögte. Ugyanis a nagytarajú elszántan és szorgalmasan kapar a rezgő galuskás tányér kellős közepén.

— Nincs abban kukac, hé — kiáltott a tyúkra, de az nem zavartatta magát. No, ha megkezdted, fald is meg — morgott a férfi, s lerakta a padlóra tyúkostól a tányért. Mivel szelíd ember volt, hirtelen kelt haragja bodor füstként röppent tova. Néhány tojást "szedett elő, s csakhamar elkészült a rántotta úqvhogv este már bosszúság nélkül, mosolyogva mesélte el feleségének a tyúk torkosságát

Vasárnap reggel még jólesőn nyújtózkodott az ágyban, amikor felesége izgatottan szaladt be.

— Marci . . . Marcikám, idenézz — lelkendezett. — Nézd csak, mit találtam a heverőn.

— Tojás — álmélkodott Halász — Csak nem?

— De bizony — vágott szavába az asszony. — A pipikénk tojta. Marcikám ... kisapám — hízelkedett. — Hozzál egy kiló húst i

— Húst? — álmélkodott Halász Márton, — Minek a hús?

— Ebédre. Csinálok egy jó rostélyost, én öntök hozzá fejes salátát.

— Rostélyost? Hát a tyúk?

— Csak nem képzeled, hogy levágok egy tojóstyúkot?

— Ügy! — bosszankodott a férfi. — És nem mondanád meg, hol akarod tartani?

— A konyhában — felelte az asszony.

— A konyhában. — Ennek a gyönyörűszép új bérháznak a konyhájában, mi? Ügy kivágnak innen a tyúkoddal együtt, mint a huszonegyet! Mit gondolsz? Tyúkot tartani a konyhában! Jó, hogy nem csinálsz mindjárt ólat neki az erkélyen.

— És miért ne csinálhatnék. Próbálna valaki valamit szólni... Ruhát szárítani szabad az erkélyen ? A tyúk is van olyan szép, mint a száradó ingek és bugyik. De ne félj, nem viszem ki az erkélyre. Kitojja magát és akkor levágjuk. No, Marcikám ... kis szívem — cirógatta meg férje borostás állát Halászné, s ennek Marci már nem tudott ellenállni.

rr'yuli — mert az asszonv így

i nevezte el a fehér tyúkot, a Halász család teljes jogú tagja lett. Barátságosan kószált közöttük, sőt még sétáikra is magukkal vitték egy nagy dobozban. A város szélére érve szabadon engedték, ahol annvi kukacot, pondrót, gilisztát szedett öszsze, hogy begye versenyre kelt hatalmas tarajával.

S egy szép napon.Tyuli kotyogni kezdett. Egyet-kettőt tojt még, aztán kitartóan ült. Szabályszerűen megkotlott Halásznén magán is az annyit áhított anyai izgalom vett erőt. Lehetett volna ugyan gyereke, ha egy kis műtétnek veti alá magái, de ettől rettegett. Egy ízben, látva férje olthatatlan gyerekvágyát, rá is szánta magát, de az utolsó pillanatban elszállt a bátorsága és sírva könyörögte ki magát a kórházból.

3 most. amikor arról lehetett szó. ha közvetve is, de részese lehet apró kicsi életek világrahozásában, hallatlan akarással látott feladatához Városban született, így hát nem sokat értett a baromfineveléshez.

No. de nem olyan fából faragták őt hogy meg ne valósítsa amit akar. Míg eddig csak felszínesen, szükségből érintkezett faluról bejárói aszszony munkatársaival, most szándékosan kereste őket. Mindig a baromfinevelésre fordította furfangosan a szót. így

tudta meg, hogy tizenöt, huszonegy tojást rakhat Tyuli alá. így ismerkedett meg a kendermagasokkal, ' búbosokkal, kopasznyakúakkal, gatyásokkal.

Am ez nem elégítette ki. Rávetette magát a baromfitenyésztési szakkönyvekre. Itt már megismerkedett a vörös izlandiakkal, leghornokkal, plimouthokkal, optingtonokkal, sőt a mesterséges keltetéssel, csapófészekkel, az okszerű, takarmányozással is, meg a sokféle betegséggel, ami jövendő ártatlan csirkéire leselkedik.

Különféle fajtákból, innen is, onnan is szerzett egy-két tojást. Amikor együtt volt a tizenöt, boldog babusgatással rakta oda Tyulinak, amely magától értetődő komolysággal vette birtokába a tojásokat. Csóválta is a fejét Halász.

— Baj lesz ebből, anyuskám — vakarta a füle tövét. — Biz isten kidobnak innen. Farmot rendezel be a konyhában.

— Ne félj te attól — erősködött az asszony. — Ha másnak szabad szárítani az erkélyen ...

— Tudom, tudom — vágott közbe a férje. — Inget meg bugyit. Csakhogy azok tiszták, és főként csendesek. De egy kotlóstyúk tizenöt csirkével . . .

— Nem is biztos, hogy kikel mind a tizenöt. Különben is, én fogok takarítani utánuk, hát kinek mi köze hozzá? S az a kis csirkecsipogás? Hányán zúgatják, üvöltetik a rádiójukat?

Halász Márton felesége nagy örömére végre kénytelen volt beadni a derekát. Tyuli ült szorgalmasan s hatalmas krécseléssel figyelmeztette időnként Halászékat, hogy ne zavarják. Igaz, hogy a váratlan krécseléstől önkéntelenül öszszerezzenö Halász alig-alig tudott elfojtani egy csendes „dögöljmeg”-et, amíg egyszer ...

Tyuli bősz krécselése valami halkuló, kínos hörgéssé csendesedett. Tátott csőrrel, kapkodva szívta be a levegőt.

— Mi van veled, Tyulikám? — becézgette a tyúkot Halászné, de az csak kőkasztotta sápadt tarajú fejét. Nosza elő a házipatikával. Aszpirin . . . Nincs javulás?... Szódabikarbóna, széntabletta ... Hasztalan ... A gyárban is elpanaszolta keservét az asszonyoknak. Volt aki sósborszeszt, volt aki Detriont, s volt aki éles kést javasolt. Halászné, az utóbbi kivételével, valamennyit beadta Tyulinak. A tyúk hörgése egyre halkuló, nyöszörgő búgássá csendesedett. Halász gyanús szemekkel méregette.

— Cgy csinál, mintha agonizálna.

— Ne félj, majd meggyógyítom — erősködött, s kedveskedve nyomott be a tyúk torkába egy Últraseptil tablettát. Tyuli ezt nem állta ki, s elnyúlt gazdasszonya segítő kezében.

— Jaj, Marcikáit), gyorsan

10