A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-21 / 21. szám

ZSÍROS ISTVÁN: Gyermektelenek A forgalmas piac pezs­­gett a korareggeli cirógató napfényben, mint pókhálós pincék hordói­ban szőlővirágok szerelmes hetében titokzatosan hevülő tavalyi bor. A formásán göm­­bölyödő fiatal Halászné, dél­­utános lévén, kosarakba kuk­kantva latolgatta kettőjük va­sárnapi ebédgondját. — Tessék tyúkot venni — kínálta portékáját egy falusi asszony. Halászné megállapodott, s kezébe véve az összekötözött lábú fehér tyúkot — becsül­­getve nézegette — Olcsón adom, kedves — dobta feléje a rábeszélés hur­kát az öreg néne. Most rövid, de izgalmas csata következett, melynek végén azt hitte Ha­lászná, győzedelmeskedett,, mert sikerült egy tízest le­alkudni a tyúk árából. Otthon, az új bérház csillogó konyhá­jában szabadon eresztette ... — Mozogj egy kicsit, te sze­gényke — beszélgetett a gyermektelen asszonyok ba­busgató vágyával. Majd rizs­­szemeket szórt le a földre. — Egyél, pipikém — biz­tatta, de a nagytarajű, amely­nek hiányzott már az ottho­ni udvar örökké terített tyúk­asztala, biztatás nélkül is, de­rekasan nekilátott az eledel­nek. Ott settenkedett az asz­­szonya körül egész délelőtt, míg az az ebédet főzte. Köz­ben Halászné itt-ott pottyant­­gatott neki valami tyúkcseme­gét: csipdelt tésztát, tojáshé­jat, kenyérmorzsát... Mire ebédre került a sor, úgy meg­barátkoztak, hogy már egye­nesen kikövetelte és röpti­­ben kapta el a finom túrós ga­luskát. Közel laktak a gyár­hoz, így hát férjének is fel­tálalta az ebédet Halászné s már ment is munkába. — Viselkedj jól, pipikém, mindjárt itthon lesz a gazda — búcsúzott a tyúktól. A gazda jött is hamarosan és nagy hökkenve torpant meg az ajtóban. — Hm — csóválta a fejét. — A vasárnapi ebéd eszi a szombatit — dörmögte. Ugyanis a nagytarajú elszántan és szor­galmasan kapar a rezgő ga­­luskás tányér kellős közepén. — Nincs abban kukac, hé — kiáltott a tyúkra, de az nem zavartatta magát. No, ha meg­­kezdted, fald is meg — mor­­gott a férfi, s lerakta a padló­ra tyúkostól a tányért. Mivel szelíd ember volt, hirtelen kelt haragja bodor füstként röp­pent tova. Néhány tojást "sze­dett elő, s csakhamar elké­szült a rántotta úqvhogv este már bosszúság nélkül, moso­lyogva mesélte el feleségének a tyúk torkosságát Vasárnap reggel még jól­­esőn nyújtózkodott az ágyban, amikor felesége izgatottan szaladt be. — Marci . . . Marcikám, ide­nézz — lelkendezett. — Nézd csak, mit találtam a heve­­rőn. — Tojás — álmélkodott Ha­lász — Csak nem? — De bizony — vágott sza­vába az asszony. — A pipikénk tojta. Marcikám ... kisapám — hízelkedett. — Hozzál egy kiló húst i — Húst? — álmélkodott Ha­lász Márton, — Minek a hús? — Ebédre. Csinálok egy jó rostélyost, én öntök hozzá fe­jes salátát. — Rostélyost? Hát a tyúk? — Csak nem képzeled, hogy levágok egy tojóstyúkot? — Ügy! — bosszankodott a férfi. — És nem mondanád meg, hol akarod tartani? — A konyhában — felelte az asszony. — A konyhában. — Ennek a gyönyörűszép új bérháznak a konyhájában, mi? Ügy ki­vágnak innen a tyúkoddal együtt, mint a huszonegyet! Mit gondolsz? Tyúkot tartani a konyhában! Jó, hogy nem csi­nálsz mindjárt ólat neki az erkélyen. — És miért ne csinálhat­nék. Próbálna valaki valamit szólni... Ruhát szárítani sza­bad az erkélyen ? A tyúk is van olyan szép, mint a szára­dó ingek és bugyik. De ne félj, nem viszem ki az erkély­re. Kitojja magát és akkor le­vágjuk. No, Marcikám ... kis szívem — cirógatta meg férje borostás állát Halászné, s en­nek Marci már nem tudott ellenállni. rr'yuli — mert az asszonv így i nevezte el a fehér tyú­kot, a Halász család tel­jes jogú tagja lett. Barátsá­gosan kószált közöttük, sőt még sétáikra is magukkal vit­ték egy nagy dobozban. A vá­ros szélére érve szabadon en­gedték, ahol annvi kukacot, pondrót, gilisztát szedett ösz­­sze, hogy begye versenyre kelt hatalmas tarajával. S egy szép napon.Tyuli ko­tyogni kezdett. Egyet-kettőt tojt még, aztán kitartóan ült. Szabályszerűen megkotlott Ha­­lásznén magán is az annyit áhított anyai izgalom vett erőt. Lehetett volna ugyan gyereke, ha egy kis műtétnek veti alá magái, de ettől rettegett. Egy ízben, látva férje olthatatlan gyerekvágyát, rá is szánta magát, de az utolsó pillanat­ban elszállt a bátorsága és sírva könyörögte ki magát a kórházból. 3 most. amikor arról lehe­tett szó. ha közvetve is, de részese lehet apró kicsi éle­tek világrahozásában, hallat­lan akarással látott feladatá­hoz Városban született, így hát nem sokat értett a ba­romfineveléshez. No. de nem olyan fából fa­ragták őt hogy meg ne va­lósítsa amit akar. Míg eddig csak felszínesen, szükségből érintkezett faluról bejárói asz­­szony munkatársaival, most szándékosan kereste őket. Min­dig a baromfinevelésre fordí­totta furfangosan a szót. így tudta meg, hogy tizenöt, hu­szonegy tojást rakhat Tyuli alá. így ismerkedett meg a kender­magasokkal, ' búbosokkal, ko­­pasznyakúakkal, gatyásokkal. Am ez nem elégítette ki. Rávetette magát a ba­romfitenyésztési szak­könyvekre. Itt már megismerke­dett a vörös izlandiakkal, leg­­hornokkal, plimouthokkal, op­­tingtonokkal, sőt a mesterséges keltetéssel, csapófészekkel, az okszerű, takarmányozással is, meg a sokféle betegséggel, ami jövendő ártatlan csirkéi­re leselkedik. Különféle fajtákból, innen is, onnan is szerzett egy-két tojást. Amikor együtt volt a tizenöt, boldog babusgatással rakta oda Tyulinak, amely ma­gától értetődő komolysággal vette birtokába a tojásokat. Csóválta is a fejét Halász. — Baj lesz ebből, anyuskám — vakarta a füle tövét. — Biz isten kidobnak innen. Far­mot rendezel be a konyhában. — Ne félj te attól — erős­­ködött az asszony. — Ha más­nak szabad szárítani az erké­lyen ... — Tudom, tudom — vágott közbe a férje. — Inget meg bu­gyit. Csakhogy azok tiszták, és főként csendesek. De egy kot­­lóstyúk tizenöt csirkével . . . — Nem is biztos, hogy kikel mind a tizenöt. Különben is, én fogok takarítani utánuk, hát kinek mi köze hozzá? S az a kis csirkecsipogás? Há­nyán zúgatják, üvöltetik a rá­diójukat? Halász Márton felesége nagy örömére végre kénytelen volt beadni a derekát. Tyuli ült szorgalmasan s hatalmas kré­­cseléssel figyelmeztette időn­ként Halászékat, hogy ne za­varják. Igaz, hogy a váratlan krécseléstől önkéntelenül ösz­­szerezzenö Halász alig-alig tudott elfojtani egy csendes „dögöljmeg”-et, amíg egy­szer ... Tyuli bősz krécselése vala­mi halkuló, kínos hörgéssé csendesedett. Tátott csőrrel, kapkodva szívta be a levegőt. — Mi van veled, Tyulikám? — becézgette a tyúkot Ha­lászné, de az csak kőkasztotta sápadt tarajú fejét. Nosza elő a házipatikával. Aszpirin . . . Nincs javulás?... Szódabikar­bóna, széntabletta ... Haszta­lan ... A gyárban is elpana­szolta keservét az asszonyok­nak. Volt aki sósborszeszt, volt aki Detriont, s volt aki éles kést javasolt. Halászné, az utóbbi kivételével, valamennyit beadta Tyulinak. A tyúk hör­­gése egyre halkuló, nyöszörgő búgássá csendesedett. Halász gyanús szemekkel méregette. — Cgy csinál, mintha agoni­zálna. — Ne félj, majd meggyógyí­tom — erősködött, s kedves­kedve nyomott be a tyúk tor­kába egy Últraseptil tablet­tát. Tyuli ezt nem állta ki, s elnyúlt gazdasszonya segítő kezében. — Jaj, Marcikáit), gyorsan 10

Next

/
Thumbnails
Contents