A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-21 / 21. szám
Nagy János: Relief Vitalij Kosztilov: GONDOLTAM VÁRHATOK... Virágokat se szedtem, Gondoltam, várhatok, Lesz még tavasz, s mi ketten Lesünk még csillagot. Hazáig sem kísértem, Egy csókot sem adott, Nem is kért, én se kértem, Gondoltam, várhatok. A tavasz újra járja Friss táncát az úton, De messzi már a lányka, Hová tűnt ? Nem tudom. Ozsváld Árpád: EGYEDÜL Kicsit furcsa e zsongó tavaszban egyedül járni, napozó nők fehér formás térdét csodálni kívánságos áhítattal. Kicsit furcsa, hogy nem sétálsz velem, nem csípsz karomba ravaszul, te incselkedő ördögfióka! A szemem már nem pihen hosszan az arcodon, keresve rajta » mindig újat, csak megszokott árnyékom groteszk kontúrja kísér. Az emberek örömei Egy vidéki utunk során legutóbb mintegy tíz községet ' érintettünk. Gyönyörű napsütéses délutánon, amelyet csak tíz perc tartamiig zavart meg a futó tavaszi zápor. Kövér esőcseppek csillogtak a vetésen, a házak piros cserepein. A szerteágazó utakat pedig mintha hatalmas portalanná öntözőkocsik járták volna előttünk. Igazi májusi levegőt szívtunk magunkba: frtSset, párásat, napfényeset. S a hangulatot csak emelte a nagy készülődés, falusi emberek szép termést ígérő kezenyoma. Szél borzolta, napfény csókolta, derékig éró haragosbarna vetések és tisztára egyelt széles répaföldek mellett vezetett utunk. Nehéz traktorok vontattak vetőgépeket. Hullt a kukorica a porzó rögök alá. Tíz falut bejártunk, s találomra sok helyen elidőztünk. Benyitottunk a boltba, ahol éppen egy sötét kartonruhás öregasszony vásárolt valamit tizennégyéves forma unokájának. Érdekelt bennünket, hogy mi az öröme. Az öregasszony először hímezett - hámozott, nem akart egyenesen válaszolni. Fáradt vonásaiból ilyenformán volt kiolvasható a felelet: — Mi lehetne az én örömöm ilyen korban, ha csak az nem, hogy élek? Később azonban nekibátorodott és akkor ezeket mondotta: — Az én örömöm az, hogy eleget tehetek az unokám kívánságának. — Mi az unokája kívánsága? — Az az ezerötszáz koronás robogó, ott ni! — Nem ruha, nem cipő? — Az van neki. Motorbiciklije nincs, azért epekedik. Hát most megveszem. Hadd teljék benne kedve. Összegyűjtöttem rá a pénzt a segélyemből . . . ló félórát álltunk valamelyik falu szövetkezeti kovácsmühelye előtt. Pengett a vas, énekelt az üllő, repült a szikra, sistergett a víz. A patkoló színben négy-öt szövetkezeti paraszt beszélgetett. Miről, milyen témákról? Megszokott dolgokról: az időjárás alakulásáról, háborús élményekről, a régi világról: adókról és végrehajtásokról, s az újról: a szövetkezeti élet ezer apró örömeiről. A hangadó a legalacsonyabb, legzömökebb ember volt. Haja a szemébe csúszott ellenzés sapkája alól, nyitott ingéből fekete bozont kandikált ki. Egyszerű szavakkal hosszan fejtegette cigarettázó, pipázó társainak, hogy ezért meg ezért, de már semmi pénzért nem kezdene más életet. Szép tömör mondatainak értelmét mi fogalmazzuk meg helyette: az idő halad, csodálatos pontossággal, s a földgolyó változatlanul tovább forog -és egyre nagyobb, egyre beláthatatlanabb területet mutat vörös mezejéből a napnak. Észrevehetően megkönnyebbült, amikor véleményét kimondta. A kalapács pörgött, az üllő nevetett, o pedig derűs arccal, élénk szemmel pislogott a májusi lombokra... Az egyik Galánta környéki faluban tartózkodtunk legtovább. Már alkonyodon, a tavaszi földekről hazaszállingóztak az újarcú parasztok, at utcák, kertek, kapuk benépesedtek aszszonyokkal, gyerekekkel. Itt egy csinos, szőke tizenhétéves lányt faggattunk, mi az öröme? De ő sem felelt mndjárt, csak nevetett, szégyenkezett, zavartan forgolódott s alig mert a szemünkbe nézni. EgyiigyCinek tarthatta a kérdést, hiszen tizenhétéves volt. tele nagy reményekkel Unszolásainkra elég böbeszédüen vallott azután. — Az én örömöm — mondta — hogy az írásbelik sikerültek. Ma történetesen oroszból írásbeliztem. A témák egyszerűek voltak. Május elseje ünnepségeiről, vagy a legkedvesebb szovjet filmről kellett írnom. Az orosz nyelv a haladás világnyelve, s örülök, hogy már tűrhetően ismerem. Nem érhetett volna semmiből meglepetés. Az írásbelire jól felkészültem. Magyarból kaptam a legszebb témát. A párt negyven esztendejét. Erről rengeteget tudtam volna írni. Édesapám alapító tag volt, sokat mesélt nekem az életéről... Estefelé léptünk be egy kicsinyke falu nagy-nagy művelődési házába. Hét lány és hét fiú táncpróbája folyt a színpadon. Határtalan szorgalommal gyakoroltak a fiatalok, egy-egy nem egészen sikerült mozdulatot talán tízszer is újra ismételtek. Daloltak, forogtak párosával, hangjuktól, dobogásuktól zengett a terem s aki nézte őket, nem került fáradságába a cselekményes tánc címének kitalálása: Zárszámadás. Hová készülnek a táncosok s nekik mi az örömük? Kiilön-külön nem írhatjuk le a feleleteket, így hát mindannyiuk válaszát foglaljuk össze az alábbiakban: — Kosútra készülünk. A népi együttesek, énekkarok nagy seregszemléjére. Büszkék és boldogok vagyunk, hogy kiérdemeltük a Kosúton való szereplést. Faluról-falura jártunk, több helyen megálltunk, kerestük a délután örömeit. Kint a mezön szorgos munka folyt, bent a házak között pedig virágzó fák vezettek május szerelmeseihez, a táncoló fiatalokhoz! MÁCS JÓZSEF 9
