A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-30 / 18. szám
Vannak emberek, akik mär öregen születnek, és vannak viszont olyanok, akik ősz tejjel is ifjak maradnak. Ezek közé a szerencsés örökifjak közé tartozik Welner Král Imre is, a hatvanas küszöbét taposó festőművész. Éppen ezért jelenlegi kiállítása, amely negyven harcos év eredményét tarja elénk, nem lehet más, mint egy nyugtalan ifjúság tükre. Kár, hogy a kiállításon nem láthatjuk a művész több, régebbi alkotó korszakából származó müvét, mivel nemcsak a közönségnek, hanem a fiatal képzőművész nemzedéknek is jobban meg kellene ismernie ennek a proletár, szocialista művészetért küzdő festőnek az életművét, aki egyszer édes-borongós hangulatot idéz fel képeivel, majd harcra buzdít és buzdított a múltban is, amik'or gyakran tiszteletlen nyelvöltögetéssel botránkoztatta meg a nyárspolgárokat, és a végén váratlanul és metsző gúnnyal sújtott le a kapitalista társadalom fonákságaira. A minap tudtam csak meg, hogy a festő középiskolai tanulmányait Lőcsén végezte. S ekkor értettem meg, hogy a jellegzetes szepességi, igaz, ritkán kitapintható reneszánsz szellem hatása maradt meg benne, bármerre is járt a széles nagyvilágban... Mert Lőcsén minden megvolt, ami a kizsákmányolt szlovák földet jelképezte: a reneszánsz remekműveket alkotó nép tehetsége, a nadrágszíj szélességű termőföldek, hegyek és erdők, hegylakók kimondhatatlan nyomora, maradi kúriák és haladással kacérkodó kupecek. Mindez, valamint a születő Vág völgyének atmoszférája, Kysuca reménytelen szegénysége, s nem utolsó sorban a marxista tanok megismerése alakította ki Weiner Imre sajátos művészi egyéniségét és fejlesztette ki benne a hazai tájnak és a táj emberének olyan mélységes szeretetét, amelyet nem tudott túlharsognl sem Párizs, sem Bretagne. Ez a hovátartozás minden képén megszólal, különösen akkor, ha távoli tájakon barangol. Néhány kritikusa előszeretettel említi, hogy nem volt Európában művészi áramlat, mely ne hagyott volna nyomot Weiner Imre egyik, vagy másik alkotási korszakában. Így felsorolják a kubizmust, az expesszionizmust és a szürrealizmust is. Véleményem szerint ez nem is olyan nagy hiba, sőt, Josef íapek. a nagy cseh festő az ellenkezőjét állította: „Ha valahol azt olvasom, ez meg ez a fiatal művész semmiféle divatos izmusnak nem hódol, akkor biztosra veszem, hogy valami régi izmuson kérődzik, vagy pedig egyáltalában nem érez és nem is gondolkozik." Kár azonban, hogy Weiner Imre kritikusai elfeledkeznek az impresszionizmus hatásáról, amely nélkül egyetlen nagy mai festő sem létezhetne és nem is létezik. Festőnk sajátos és jellegzetes művészi egyénisége, ismétlem, egyénisége, éppen a különböző és sokszor ellentétes áramlatok szerencsés és tudatos szintézisének következtében alakulhatott ki. Minden hatás ellenére az Én-je maradt a legerősebb, és ezért is maradhatott mindenkor és mindenütt a szlovák táj és a szlovák nép, vagy ahogyan én ezt régebben már szimbolikusan megjelöltem: Zézrivé tipikus festője — európai színvonalon. Mert Weiner Imre inspirálója mindvégig a szlovák falu maradt — akárcsak Marc Chagallnak az orosz falu —, és bizony a „zázrlvái" emlékek mellett a bretagne-i és párizsi élmények minden szépségük ellenére csupán helovány reminiszcenciák. Vannak olyanok Is, akik an tire - alitását kifogásolják, alakjainak dlszproporcióját, meseszerű, földfeletti lebegését.. . Ezek azonban mind elfelejtik, hogy művész: zenész, szobrász vagy festő, nem csupán a körötte lévő világ mechanikus másolására hivatott, hanem arra, hogy álmait, elképzeléseit is megformálja. Közismert tény, hogy a művészet csak úgy, .mint a tudomány, a világ megismerésére, sőt merem állítani, hogy ezentúl a világ megváltoztatására is törekszik. A különbség azonban abban van, hogy míg a tudomány Telgárt Kecskehegy céljai elérésére objektív törvényszerűségeket és törvényeket (logika) használ, addig a művészetnek sajátos útjai (emóció, stb.) vannak, és ezeknek az utaknak negálása nem jelent kevesebbet, mint magának a művészetnek a tagadását. Weiner Imre lírai festő és realista. Resáizmusát poézíssel meg zenével: Bartókail, Debussy vei és Prokofjevvel festi alá. Lehet, hogy képzőművészeti megnyilvánulásaiban helyenként kissé irodalmár, az is lehet, hogy néha a grafikus hangja erősebb, mint a festőé, egy azonban megcáfolhatatlan tény: Weiner Imre komoly, nagy művész és meggyőződéses harcos, aki a békét jelentő kommunista holnapért küzdött a múltban és küzd ma is. Ennek igazát legjobban jelenlegi, igen szép kiállítása bizonyltja. Meg vagyok győződve róla, hogy ifjú ét nyugtalan festőnk még sok festménnyel, rajzzal örvendezteti meg híveit és társadalmunkat, hogy még jó néhány kiállításon konfrontálhatjuk az ígéreteket az eredményekkel. Mert hát hatvan esztendő egy nyugtalan ifjúnak, Igazán semmi. Ugyebár igazam van, kedves Weiner Imre? BAR SÍ IMRE
