A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-08 / 2. szám

Ljuba Batalova két éve végezte el az iskolát, is utána azonnal a bratszki erőmű építkezésére utazott

Köszöntelek, fénylő' Nap! Üdvözöllek, beláthatatlan messzeség! Bratszk, köszöntelek!

'V—S enger, amelynek kék csillogásába szinte belefájdul a szem, hófehér vitorla, a láthatár szélén pedig haragos-zöld pálmafák. Így, „ezzel a naiv és káprázatos képpel" kezdődnek a romantikus ábrándok. A rövidnadrágos fiúcska utazásokról, felfedezésekről, kalandokról és hőstettekről álmodozik. Meg remeg a sejtelmesen hangzó „Honolulu’ szóra, és izgatottan tanulmányozza azt a bélyeget, amelyen rikító színű papagály ékeskedik. A romantikus hajlamok az ifjúsági édestestvérei.

Aztán felnő az ember. De azért most is felfedezésekről, hőstettekről ábrándozik. A romantika utáni vágy nem hal meg, hanem együtt érik, erősödik az emberrel.

Romantika! Lelkesítő, nagyszerű szó. lA szív örök lángolását az örök nyugtalangásot, a lázongó szenvedélyt, a felfokozott szellemi életet jelenti, azt a parancsoló érzést, hogy az élet minden percét az emberiség javára éljük le.

De miért van az, hogy a legnagyszerűbb emberek is egyszer csak leengedték a kezüket, miért van az, hogy olykor tragikus pesszimizmus lett úrrá rajtuk? Ottalan utakat bejártak, nagy felfedezéseket és hőstetteket hajtottak végre, de az általuk kitaposott ösvényeken egyszerre csak farkastermészetű emberek tűntek fel, akik csak egyetlen hatalmat ismertek el, az arany hatalmát. „Engem ugyan meg nem állít sem az értelem, sem az erkölcs, sem a hozzám hasonlók élete, legföljebb csak a puskagolyó. Így szóltam felebarátomhoz: — Fordulj fel éhen, az a fő, hogy én életben maradjak — és e szavak révén lettem szabad és erős.” így beszél Bemard Shaw egyik színdarabjában a milliomos. Utazók pusztultak el távoli vidékeken, művészek haltak meg nagy nyomorúságban, hogy fényűző jólétben és kényelemben dúskálhassanak a pénz meg a hatalom birtokosai, akik az égretörő emberi szellem magaslatait csak a meggazdagodás lépcsőfokainak tekintik.

A nyugati sajtóban manapság egyre gyakrabban olvashatunk keserű panaszokat arról, hogy szellemi válság következett be, az ifjúságnak nincsenek többé eszményei, kihalt a romantika. Milyen utazásokról lehetne szó — mondják — a rakétatechnika

18

és az atomenergia korszakában, és ugyan miféle hőstetteket lehetne véghezvinni a kényelmi szolgáltatások és a józan racionalizmus világában? De nem így áll a dolog. Nyugaton a romantika nem magától halt meg. Megölték. Meggyilkolta az a rendszer, amelynek alapelve a nyereség, a haszon, amelynek csak a pénz az istene. Agyonütötte a „divatos” irodalom, amelyben nincs élet, amelyben minden csak pőtanyag, még a csókok sem csókok, hanem csak férfiak fülén vagy inggallérján vöröslő rúzsfoltok. Megsemmisítette, megfojtotta, elmosta a füzetes ponyvaregények meg a televíziós rémdrámák fülledt áradata, az egyszerű, de mérgezett „filozófia” propagandája. „Ember, halandó vagy, ezért csikard ki az élettől, amit csak lehet, és fütyülj minden egyébre.”

Az atomháború pszichózisa nem maradt meg csupán politikai tényezőnek: a cinizmus, a hazugság az embertelenség mérge az emberek leikébe is beszivárog. Amikor William Faulknert Nobel-díjjal tüntették ki, az ünnepségen mondott beszédében kijelentette: iKorunk tragédiája abban az általános állati rettegésben rejlik, amelyben már régóta élünk, és amelyhez már hozzá is szoktunk. A szellemi élet problémái eltűntek. Csak az egyetlen kérdés maradt meg, hogy mikor robbanunk szét ezer meg ezer darabra?"

Mi azt mondjuk: igen, az ember halandó, de sohasem halt meg benne és vele a jó.

A romantika gyermekei messzi utakon járnak, és világos nyomot hagynak maguk után a Földön. Ezt a nyomot nem törölheti el senki. Talán nincs a világon olyan ember, aki nem hallott volna Nyikolaj Osztrovszkijről, az íróról, az álmodozóról. Emlékszünk rá, amint tüzes paripáján, kivont karddal rohamba vágtat... Emlékszünk rá, amint rongyos csizmában, ásóval a kezében dolgozik esőben-hőban: keskenyvágányú vasutat épít, hogy tűzifát síállíthasson a fagyoskodó városnak... Melyikhez kellett nagyobb hősiesség? Melyik hőstett volt a legnehezebb. Nemigen tudnánk hirtelenjében eldöteni... De emlékszünk az élete végéhez közeledő Osztrovszkijra is. Súlyos betegségtől össze-