A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-23 / 17. szám

oltárhoz, mint közönséges és használandó tyúkólhoz. Tamók sűrűn lélegzett a boldogságtól. Aztán kiadta a parancsot:

— Na most szépen megfogjuk, és kivisszük. De ne gorombán ám! Finoman, gyengéden ...

Belekapaszkodott az ólba az egész család. Tamók húzta elől, Tamökné tolta hátul, két gyerek jobbról, kettő meg balról. Hopp! — mondotta méltósággal Tamók és ekkor mind a hatan nekifeküdtek, és a remek faalkotmány csúszott egyet előre. Éppen a hatodik hoppnál tartottak, amikor a tyúkól recsegve koppant egy nagyot, s az elől buzgólkodó Tamók beszorult az ajtónyílásba.

— Na mi az, nem megy? — érdeklődött hátulról a felesége.

— Nem — felelte Tamók.

— Hát majd jobban megnyomjuk — ígérte az asszony.

— Hé! Állj! Hová nyomod? — kiabálta Tarpók, idegesen és növő rémülettel. Nem látod, hogy nem megy?

Ki akart bújni az ajtónyílásból, de nem fért.

— Húzzátok vissza! — vezényelt elkeseredetten.

Visszahúzták. Tamók ekkor előkerült az ól mögül, s megállt verejtékezve a konyha közepén, s nézte sokáig a magaalkotta csodálatos ólat, és apróndonként olyan gyengeség szállt le a fejéből a lábába, és minden tagjába, hogy majd le nem rogyott a földre.

— Toljuk már, ne álldogáljunk — türelmetlenkedett a felesége.

Tamók ránézett. Ez a tudatlan asszony még mindig nem érti, hogy milyen szörnyűség történt? Sírni tudott volna. Nyelte a nyálát, s csak állt középen, olyan gyámoltalanul, törpén, mozdulásra is tehetetlenül, hogy a családra is átragadt az ijedtség, s egyszer csak a legkisebb gyerek hangosan zokogni kezdett.

— Nem fér ki? — ütött bele az aszszonyba a kétségbeejtő felismerés.

— Nem... — lehelte Tamók. — Szét kell szedni...

Rettenetes munka volt. A tökéletesen összeillesztett, tükörsima, mesterien legömbölyített élű oldalakat szekercével kellett gorombán szétfeszegetni, és a rengeteg szeget mind ki kellett húzni, és közben az enyvezés mind az ördöggé lett, és a hajszálpontosan kifűrészelt eresztékek sarka mind lepattogott. Tamók a bajuszát rágta, és csak egy ideig bírta a szaporán ismétlődő reccsenéseket. Aztán átkozni kezdte az Ólat, a tyúkokat, s végül önmagát: egyet feszített a szekercével, egyet átkozódott, lassacskán, eljutva így az önmardosás végső határáig.

— Meg is vehettem volna ezt a rohadt deszkát — mondta végül. — Pénzért kevesebbet vettem volna... De ilyen marha is csak én lehetek, aki nem nézi, hogy mekkora az ajtó! A mohóság . . . A telhetetlenség ... Úgy kell nekem: száradt volna le a kezem, mikor érte nyúltam. Hemperedtem volna fel az útban, hazafelé!

— Ne emészd magad János Most már kifér, aztán megnyugszol: mégiscsak van egy gyönyörű ólunk.

De oldalakban sem fért ki az ajtón. Először keresztben próbálták, aztán hoszszában, később döntve, még később fel akarták vinni a padlásra, hogy majd a tetőn leeresztik, de a padlásajtón sem fért fel, a fejükre zuhant, majd «gyonlapítva az egész családot: és ekkor Tamók oly égető, vad és romboló dühre lobbant, hogy két kézre kapta a fejszét, és nekiesett a szétszedett ólnak.

— Pusztulj — üvöltötte. — Loptam miattad, de minek? Semmi se lett belőle! Hát ne legyen semmi!

JAROSLAV SEIFERT

GERUCÉK

Már nem lesz utam, sem közöm akácvirágok édes illatához.

Otthonra lelt az ágközön

két gerlice, két gerlice

a lejtőn, amely lesiklik a házhoz,

Vonat ment, csípős füstje száll és ott leng szárnyon, illatos virágon, új fészken, amely virágágyon, áll, két gerlicén, két gerlicén ülve maradtak a virágos ágon.

A fára kúsznak gyermekek,

vonat dübörög vonat után s füttyent.

Szemafor csörög, nyekereg.

Két gerlice, két gerlice a fészken marad, szép nyugodtan ül fent.

Majd frontra indul vonat. . . Int baromkocsikból bakák lába, karja, ölükben üres csajka ring.

Két gerlice, két gerlice

turbékol buzgón, semmi sem zavarja,

hogy nincs szomorúbb semmi sem, mint elvesztem családi fészkünket, nem pótolhatja senki, semmi sem, z mert szenvedést, nagy szenvedést csak édesanya gyöngéd keze szüntet.

Hült otthon, fészek ágközön,_ és nincs, ki óva vonna már magához. Nem lesz utam, nem lesz közöm többé soha, többé soha akácvirágok édes illatához.

Sipos Győző fordítása

■í

VIKTOR BOKOV

KEZEK

Nézzétek e tapasztalt két kezet'. Inasak és redökkel barázdáltak, Láttam hogy’ lettek ráncos-kérgesek, láttam nappal s amikor éjszakáztak.

Észrevettem, sietni nemigen szoktak: mozgásuk pontos, józan,

tiszta,

és láttam, amint olykor megpihen e két elfoglalt kéz egy pillanatra.

Megfigyeltem, amikor alszanak.

És láttam őket friss kenyeret szegni. Láttam őket, szerényen, hallgatagegyszerüen az abroszon pihenni,

A legszebb szó is elszegényedik és színét veszti minden szép hasonlat, mely idézni próbálja tetteik, amikor ők a szerszámhoz nyúlnak.

Becsüljétek e dolgos két kezet:

S ti költők, szívből szeressétek őket! Náluk nélkül megélnünk nem lehet, és tenyerükben ők tartják a földet.

Kányádi Sándor fordítása

Menekült mindenki, amerre látott. A család a szoba ajtajából nézte rettegve a szörnyű csapkodást: mire hajnalodott, a konyha megtelt gyantaszagú, friss forgáccsal, szanaszét repült szilánkokkal. Akkor aztán Tamók dühe a szövetkezet ellen fordult.

— Ezekhez álltam én be kanásznak! — kiabált, magából kikelve. — Semmire se vigyáznak! Micsoda népség! Ezért nem több a kereset... Tátják a szájukat, a csizmát is lelophatnák a lábukról... De én most megmondom nekik, meg én!

Lódult is mindjárt ki az útra, hogy amíg a mérge betart, beérjen a faluba, az irodába. Ott aztán, a munkára gyülekező emberek gyűrűjében, köszönés nélkül, egyenest az elnökhöz intézve szavait, rákezdte haraggal:

— Naplopók! Semmiháziak! így őrzitek ti a vagyont? Mindnyájunkét? Hát miből akartok ti többet adni a népnek?

— De Tamók elvtárs ... — szólt közbe az elnök.

— Csönd legyen! Elloptam a deszkát... nyolc szál deszkát.. . Ellophattam volna mindet! Hát micsoda vircsafl ez? Ki felel azért a disznós^gért?

Múzsái nagyot bámult.

— Te loptad el? És mit csinálták vele? — Szétvágtam mérgemben ... Mert a dühtől majd megfúltam... hát itt mindent lehet? Ripityomra vágtam, de még a csattogásra se jött oda senki, hát ez gyalázat: holnap kedvem lesz, lebontom az istálló falát, azt is elhordom ... Hogy éljek én így közietek? Honnan tudom, hogy a munkám gyümölcsét élvezem is?

Áz elnök kérdezni akart valamit, az motoszkált a fejében, hogy Tamók miért csak tíz nap thúlva vágta szét a deszkát, és egyáltalán miért kellett szétvágni, itt vagy az őrzők a bűnösek, vagy valaki más,

csak éppen a deszka nem lehet bűnös; ekkor azonban, a döbbent csendben, Tamók a zsebébe nyúlt, s pénzt véve elő rászólt a könyvelőre, hogy számolja ki a deszka árát, mert azt ő kifizeti. Ez aztán mindent eldöntött. Múzsái szólalt meg elsőnak, nagy hallgatás után láthatóan restslkedve:

— Rászolgáltunk a leckére ... Máskor is eltűnt ez-az, néha nem is kis dolog: hát ez nem mehet tovább. Tamók most felnyitotta a szemünket.

A vézna Gelencsér, aki hajdan presbiter volt, s azóta is kedvelte a papos mondásokat, nem egészen hitt ebben a szemfelnyitásában, de hát — vélte — a megtért báránynak mindig örülni kell. A különben szűkszavú Pálinkó István azonban lehurrogta: annak kell

örülni, hogy a közösség ilyen felelősséget ébreszt az emberben, mint ebben a Tárnokban is, s nem a bárányról meg más zagyvaságról példálózni ... Egyszerre mindenki beszélni kezdett, s a nagy vélekedésben Tamók végül is arra eszmélt, hogy mint legalkalmasabb férfiút, azon melegében megtették őt az ellenőrző bizottság elnökének: mondván, hogy a régi elnök mellett lehetett disznóságokat csinálni, de majd az új a körmére néz mindenkinek.

Tamók azóta, mit tehetne, viseli a hivatalát. Amíg otthon a rengeteg forgácsot el nem tüzelték, néha kísértést érzett ugyan, hogy a deszkalopás valódi históriáját elmesélje valakinek: de aztán azt gondolta, szálljon el a füsttel az egész — hátha nem is úgy volt, ahogyan ő tudja, hanem ahogyan kitudódott? Egy azonban bizonyos. Tamók őriző tevékenységének kezdete óta senki egy szeget sem tudott ellop-g Mikóházán.

13