A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-23 / 17. szám
Gömöri rengeteg A lírikus írása mindig vallomás, akkor is, ha regényt ír. Gy'óry Dezső regényeinek legmélyén ugyanaz a .szándék munkál, ugyanaz a hitvalló küldetés forrósítja a gondolatokat, amelylyel negyednél évtizeddel ezelőtt megírta az Ojarcú Magyarok sorait. De a kor, a társadalom megváltozott körülötte. A mélységbe taszító fasizmus korszaka s a szocialista rend magasbaívélő lendülete egyként megrázta öt, próbára tette az eszméket, hitvallást és emberi magatartást egyaránt. Győry megértette, hogy a humánumhoz nem lehet úgy hűnek maradnia, ha tekintete a múltba merül. A kor változása az egykori pozitív program újabb és újabb gazdagítását kívánja. Csak a változandóság állandósága lehet a mindig munkáló elem, amely biztosítja az élet értelmét és az olvasók tiszteletét. A Gömöri rengeteg utolsó oldalára búcsúszavait írta a szerző, s ez a férfiason tartózkodó érzelmesség valóban indokolt. Nem azért, mintha Győrytől nem várnánk még írások, müvek sorát — nagyonis várjuk —, hanem azért, mert joggal érezhette, az a pálya, amely ifjúkorában a magukbaroskadt, tehetetlen apák megtagadásával kezdődött és a dolgozó testvérnépek humanista együttmunkálkodásánák reményében folytatódott, most érte el igazán célját. A melegszívű emberségtől az antifasizmus erősítő, edző tüzén át a szocialista humanizmus magaslatáig — nemes és tiszteletreméltó pálya ez, még akkor is, ha néha-néha úgy érezzük; eszmei rend és tisztázottság előtte járnak a művészi formákban való megvalósulásnak. Győry elsősorban nem epikus, nagyonis lírai, nagyonis filozofikus ahhoz, hogysem az epika hűvös nyugalma, áradása, életízű érdessége nála önmagából sugározná ki a mesén túli igazságokat. Innen a regény szubjektív hangvétele, innen a szereplő haloványsága. Ebben a regényben Győry saját eszméit öltöztette élő alakokba, és saját világszemléletét dobta a regénycselekményt körülölelő történelmi vihar gyújtotta tisztítótűzbe, hogy ott érjen, nemesedjék tartós anyaggá. 1944 komor őszének, kora telének napjait idézi Győry, a szlovákiai partizánfelkelés sorsdöntő, vízválasztó eseményei határozzák meg a készülő jövendőt és a jövendőre készülő emberek sorsát. A középpontban Péter áll, a határmenti kisváros múzeumának igazgatója. Tettei igazolják azt a jellemzést, amelyet az író ad róla; „Péter humanista volt. Azt szerette volna, ha világszerte eszme ellen eszmét, könyv ellen könyvet szegeznének szembe. És 14 Győry Dezső regénye sehol semmi brutalitást. Az emberi jóságtól várta a szociális igazság beteljesedését. Nagy volt, ha a fellegekben járt, de megbotlott az első rögben, ha a való életben egyet kellett lépnie. A maga gyakorlati életében nem tudta maradéktalanul meglelni és megvalósítani az elveit, a szándékait." Péter tudja, érzi, hogy a szociális megújulásnak el kell jönnie; s hogy a húszéves magyar ellenforradalmi rendszernek édes gyermeke a Jenő-féléket is megdöbbentő és megbűvölő szennyes áradat, a Szajrésok fasizmusa. Gyűlöli és elutasítja ezt, s mégis nem képes a döntésre, nem képes a cselekvésre. Hiába mondja ki egyszer, mégsem követi saját szavait: „Én ma regggel óta a humánum nevében lövetni tudnék azokra, akik embertelen gaztetteket követnek el." A Péterekre, a néppel érző humanistákra szükség van „odaát”; hívja és várja öt és a hozzá hasonlókat a partizánok egysége, de Péter habozik, későn indul el erre az útra, s ez a késlekedés pusztítja el azt is, akit szeret, s ő maga sem fogja elérni a csúcson tanyázó parancsnokságot, befonja és elveszejti öt a havasok közelségében a törpefenyö áthatolhatatlan szövevénye, s a feltámanó hóvihar. A természeti képek Györynek, a lírikusnak tollán zord szépségű életre kelnek, de itt Péter pusztulásának szinte teátrális díszletei természetesen többet jelentenek, mint a kézzelfogható valóságot. ítélet is a vallomás, a határozatlan körvonalú eszmék, a polgári értelmiség jószándéka, de erőtlen humanizmusának ítélete, ez, Győry írói leszámolása a múlttal, a soha vissza nem térővei. Péter még a német támadás idején is álmodozik, meg szeretné szervezni a humanistákat, hogy azok világosítsák fel a népet, hogy ne érje megint készületlenül őket a háború vége. Ez a néphez való lehajlás attitűdje, nem is szólva a nép felvilágosításának mivoltáról, midőn még a felvilágosít ók sem látnak tisztán, keserűen reménytelen. Győry azonban nemcsak a hulló eszmények hattyúdalát írta meg ebben a regényben, hanem a küzdelmes harcban megszülető felemelkedés panorámáját is igyekezett megfesteni. A magyar és német fasizmus orgiájának szavát túlsüvölti az a dallam, amely a szlovák és magyar partizánok, a város és a hegyi falvak népének tetteit megörökítő elbeszéléséből kicsendül. Az író elbeszélésének tengelyébe állította az 1944. őszi rimavölgyi partizánharcok történetét. A harcot antifasiszták vívják, kommunisták és nem-kommunisták, de fegyverbarátságuk nem lesz ideiglenes, és kimondatik az a több is, ami a harcuk után kell, hogy jöjjön. Vica, a partizánlány így fejti ki ezt Péternek: „Többre lesz szükség, mint antifasizmusra. Több szeretetre lesz szüksége a világnak és cselekvő humanizmusra. Péter, maguk jóravaló emberek, de cselekvőképtelenek. Amit mi csinálunk, az tele van hittel. És mi cselekszünk." A cselekvő emberek a regény lapjain mind egy irányba munkálkodnak, a népek testvéri megértése és a szocialista kibontakozás irányába. A partizánok ellen támadó német hadsereg elörehömpölyög, de a védekezők fölénye mégis nyilvánvaló. Győri hangvételének, mesélökedvének színes, gyakran romantikus áradásából fakad az a fény, ami a küzdők tetteiből áradó optimizmust beragyogja. Optimizmus és romantika, ifjúság és szerelem szerves elemei ennek a cselekményes, fordulatos regénynek, ahol az elmélkedés sohasem akasztja meg a mese gördülését. Győry regénye vallomás, de válasz is. Ki ne hallaná ki a regény derűs hittel szóló szavából a választ azokra az egykori kétségekre, az elfáradt és reménytelen hangulatokra, amelyek a „Testvér, mi ez?” c. verse soraiból áradták. S lehet -e humanistának igazabb elégtétele, mintha az egykori kétségekre ő, sajátmaga találja meg a választ. A felismerés azonban még nem minden, azt ki is kell mondani; s ez a cselekvő humanizmus próbaköve. ILLÉS LÁSZLÓ FECSÖ PÁL KŐBÁNYÁBAN Követ bányásznak erős emberek, a hegy dereka felbúg, megremeg, indul a görgeteg, brummog, zuhog, a fordulónál csilié nyikorog. Sodor, növekszik, mint a lavina, bányász akarta, le kell rogynia. Csak a por libeg, mint hófehér ködök ketté-hasított mészkőhegy mögött. Csilléket indít emberi izom, kéményekből libben a korom, s meszet éget kőből a láng, fény táncol a bányász ajakán. Vájárok fején mészporos süveg, füstöl, ha mozdul a nehéz köpönyeg, homlok ránca közt igazgyöngy ragyog szebben, mint hideg, messzi csillagok.
