A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-23 / 17. szám
DOBOZY IMRE: Kicsi az ajtó Tamók Jánosnak az egész napból-az volt a legkedvesebb félórája, amikor estefelé megetette a hízókat, s utána, a leszálló sötétben, odaült az ól végéhez egy fatönkre és rágyújtott. Füstölés közben, csendesen ejtőzve, és el-elbólintva hallgatni a temérdek jóllakott disznó lusta szuszogását (amely szuszogás egy vérbeli kanász fülének a súlyosság és gömbölyűség szimfóniája), — ennél szebb időtöltést Tamók kigondolni sem tudott volna. Ha ilyenkor megkérdezték, hogy mit csinál, azt felelte, hogy gondolkodik a világ dolgain. Ez persze, füllentés volt. Tamók a fatönkön, a sötéttől körülölelve, sohasem gondolkodott, hanem passziózott. Reggelig semmi dolga, megeszi a vacsoráját, jót alszik, s mire felébred, a disznai megint híztak egy sort: ezen igazán nincs mit gondolkozni, ezt csak élvezni lehet Tamók, amint a földbe taposta kurtára égett cigarettáját, szokása szerint ezúttal is hazament volna. Hanem a vontató, amelyet a közösbeli építők déltől fogva vártak, éppen ekkor kanyarodott oda a felhúzott falú, de még tetőtlen istálló mellé, hatalmasan megrakva deszkával. Az emberek káromkodtak, hogy semmi sem jön meg időre, most aztán vakoskodhatnak éjfélig: ellenben Tárnoknak semmi oka nem lévén a bosszankodásra — tőle akár egy hét múlva is jöhetett volna a vontató — csak kíváncsiságból lépett közelebb, mert azért ennyi rengeteg deszka nem mindennap látható Mikóházán. — Ide, emberek! — kiabált Múzsái, az építők brigádvezetője. — Fogjuk meg, de szívesen! Tamók erre visszahúzódott a fatönkje mellé, ne legyen láb alatt, és onnan figyelte, vagyis inkább szagolta a deszkát, amelyből szokatlan és jó illatok csapódtak szanaszét az estébe: mintha a széljárta, fátlan síkon épült disznószállás köré erdő teremtődött volna hirtelen, gyantás, balzsamos, friss lett a levegő. Tamók nem győzött elég szaporán lélegzetet venni. Melle szinte megöblösült, álmos feje szépen kitisztult, és mikor már egészen tiszta volt, és fürgén működött, akkor Tamók halkan, dörmögve megszólalt: eredj a fenébe, Tamók . . . Ezt olyan igazán gondolta, a tulajdon magának szóló ráripakodást. hogy kis híján tényleg elment, ha nem is a fenébe, de haza: mert a deszka szagáról az jutott eszébe, hogy ő otthon egy új tyúkólat készül csinálni,- és ahhoz bizony nem ártana innen egy szép szál deszkát meglibbenteni: de első pillantásra a puszta gondolat is oly utálatosnak és felháborítónak látszott, hogy Tamók joggal s mélységesen ítélte el önmagát. 5. Minden elsején rendesen megkapod az előleged — elmélkedett bünbánólag — te meg hozzányúlnál a közöséhez, no hát szégyellő magad . .. Szégyellte is egy ideig, de nem sokáig, mert aztán meg az építőket kezdte szidni magában, hogy a körmükre kéne verni, amiért olyan ügyetlenek. Lám, ahelyett, hogy a vontató fényszóróját nekiállítanák a fehér falnak, s az egész udvaron némi derengést nyernének, beleeresztik csak a két fénycsóvát a pusztába, s ettől hátul ■— vagyis ahol a deszkát rakják — olyan sötét van, akár a zsákban. O ez a kínálkozó, mély, szinte boly^ hős sötétség nem hagyta békén Tárnokot. Magába nyel ez a feketeség mindent, majort, embert, rakományt, a szép fehér deszkát is elnyeli, és aztán nem kicsiség az, ha az ember hozzájuthat egy szál deszkához, csak úgy, ezek a maflák pedig, ezek itt meg is érdemlik, miért nem világítanak, úgy kell nekik! Végre Tamók pillanatnyilag nem is annyira a szerzés, mint inkább a vállalkozás izgalmától hajtva, nagy ívben megkerülte a vontatót s odaállt melléje túlfelől, és ■ felszólt az adogatónak: — Ide is! Múzsái megismerte a hangjáról. — Ez igen! — lelkendezett a brigádvezető. — Itt a kanászunk is, pedig neki nem volna muszáj: nagy erő a közös gond most láthatjátok, emberek! Hiszen, ha láthatták volna! De nem látták, így aztán Tamók a szál deszkával nem jobbra indult, hanem balra, vagyis haza a tanányájára, igen ügyesen, aprókat lépegetve: de közben azért hátrahátrafülelt, hogy nem kiáltanak-e utána, de bizony a kutya se ugatott. Ellophatnám a földet is alóluk — mormogta Tamók, de ezt csak úgy mondta, gondolat nélkül, mert ő akkor tökéletesen beérte azzal az egy szál deszkával, amelyet a háza mögött mindjárt bedugott a szárkévék közé. Vissza is csak azért ment, hogy megbizonyosodjék róla: nem vették-e észre a hiányt? Nem vették észre... És ekkor Tamókba belebújt az ördög. Ha ezt nem vették észre, miért vennék észre a másodikat? Vagy a harmadikat? Izzadni kezdett, attól a hirtelen jött, mohón nagyralátó gondolatától, hogy a szükséges és helyes kis ólacska helyett miért is ne csináljon ő egy igazi tágas tyúkólat, egy baromfiszállást, amelyet a felesége majd sietve benépesít, és alig győzik behordani a piacra a teméntelen tojást, csibét, tyúkot, és... és igaz is, miért ne, amikor itt az alkalom, csak haza kell sétálni a deszkával? Odaállt tehát másodszor is a vontató mellé. És hajnalig még többször odaállt, úgyhogy mire megvirradt, a szárkévék otthon már csak bajosan rejthették a hazahordott deszkát. Reggel, persze, minden kiderült, már mint az, hogy nyolc szál deszka hiányzik. Múzsái a világoson mindjárt felfedezte a rakomány híját: s lett is rettentő káromkodás, amelyben Tamók vitte a hangot: — Hát nem disznók? Dolgozik az ember, még az is, akinek nem kéne: de már a telepen is kevesebbet rakodnak, a vasúton is lopnak ... mit számít ezeknek a szocialista mezőgazdaság! Az emberek dühvei és élénken helyeseltek. Föl is vettek egy hosszú jegyzőkönyvet, azt aláírták sorban, az irodán lepecsételték, az adminisztrátor elvitte a postára, és közben mindenki szidott mindenkit, kivéve Tárnokot, akit meg nem gyanúsított volna senki egy világért. Tamók a tenyerét dörzsölte. Nem tudtok vigyázni, megérdemlitek ... mondogatta magában egész nap: este pedig dologhoz látott. — János — mondta neki a felesége —, hátha mégis megtudják? — Te szamár — nyugtatta nevetve Tamók. — Nem a falvédőről ereszkedtem le a világba!... Hát mit gondolsz? Majd az udvaron fúrok-faragok? Még mit nem... Itt, a konyhában! Azzal aludni küldte a gyerekeket, ő meg becipelt a konyhába minden szükségeset, deszkát, fűrészbakot, szerszámot, az ablakra 'ügyesen ráakasztott egy öreg kabátot, és a fiókból előkereste a collstokot. Boldog éjszakák következtek! — a gyerekek, persze, másnap már segédkeztek az apjuknak, Tamókné enyvet melegített s tüzelte a forgácsot: a konyhában pedig kezdett testet ölteni a megálmodott tyúkpalota. Először az eleje készült el. Két ajtaja felett cifrára faragott, módos ereszek örvendeztették a szemet, mint a galambdúcokon, s fentebb nyílegyenes sorban, gyönyörű karikára fűrészelt, tizenkét lyuk szolgált szellőző nyílásul. Ilyen tyúkól, vagyis tyúkszállás, soha nem volt a környéken, csak hasonló sem. Rá kellett nézni, és az ember szívét majd szétvetette a büszkeség. Három méter hosszú, két méter magas lett az ól eleje, homlokzatnak is nevezhető pompás deszkaépítmény: emögött úrnak érezhetik magukat a tyúkok. Tamók a szívét adta bele a munkába. A tető ragasztékát is kifaragta, kétfelől egy-egy irdatlan tulipánt vésett az ól oldalába, még a tojófészkek léceit is olyan simára gyalulta, akár a gyúródeszka. ljött az az éjszaka is, amikor az utolsó szeget beverte, az utolsó zsanért is felerősítette. Ott áll a mű a konyha közepén, magasan, testesen, gyanta- és enyvszagúan. s a maga gyönyörűséges és vadonatúj mivoltjában inkább hasonlított a tyúkok istennőjének emelt E1 12
