A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 2. szám
Egy riporter jegyzetfüzetéből 1. SZABÓ BÉLA Emlékszem, 1954-ben riportúton voltam egy faluban, ahol pompás, új áruház nyílott. Munkámhoz nagy kedvvel fogtam hozzá. Amint a faluba érkeztem, nyomban a korszerűen berendezett áruházba mentem. Beszéltem az áruház alkalmazottaival, majd a vezető végigvezetett az áruval zsúfolt bolt valamennyi helyiségén. A raktárt is megmutatta, ahol rádiók, kerékpárok, mosó-, porszívó- és varrógépek sorakoztak egymás mellett és várták a vevőt. Mindazt, amit láttam, örömmel feljegyeztem. Minduntalan arra gondoltam, hogy a rengeteg vadonatúj, értékes holmi a legrövidebb időn beiül gazdát cserél, és nemsokára a szövetkezetesek újonnan épített vörös-tetős családi házaiban kap elhelyezést. Feljegyzéseim birtokában nyomban a szövetkezet irodájába siettem. .A tagok épp akkor vették fel a fizetésüket. Sorban álltak, átvették a kék borítékot a pénztárnoktól, és csöndes áhítattal megszámlálták a ledolgozott munkaegységeik után járó előleget. Az egész műveletben az elégedett, békés légkör nyilván azért ragadta meg figyelmemet, mert összhangban volt az áruházban szerzett benyomásaimmal. Szemben a pénztárnokkal azonban egy széles asztal előtt a szövetkezet elnöke ült, elmerült az előtte fekvő irataiba, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a tagokat. Az elnök magatartásától nem voltam nagyon elragadtatva, láttam elfoglaltsága csak ürügy, hogy rossz kedvét leplezze. Nem haboztam hát sokat, köszöntöttem, majd udvariasan megkérdeztem, mit szól az új áruházhoz... hisz ilyen pazarul berendezett boltja még sosem volt a falunak ... A szövetkezeti tagságnak ezután már nem kell minden csekélységért a városba menni, mert itt is megkapja, házhoz szállítva. Egyszóval mindent elkövettem, hogy az elnököt kiragadjam komor hangulatából. Sajnos, minden igyekezetem meddő maradt. Az elnök ugyanis a tagok előtt harsányan kijelentette, hogy az egész korszerűen berendezett és korszerűen beharangozott áruház szemfényvesztés csupán. Nagy reményeket nem fűz hozzá, hiába zsúfolták tele mindenfajta drága áruval, mert azt, amire az embernek szüksége van, úgysem kaphatja meg. Ő például egy közönséges biciklikereket akart vásárolni, de semmi pénzért nem kaphatja meg a híres áruházban ... Viszont igaz, hogy egy komplett biciklit kaphat..., de micsoda áruház az, amelyben, ha az ember gombot akar venni, azt a választ kapja, hogy gombot csak akkor kaphat, ha megveszi hozzá a télikabátot... Hát ki hallott ilyet ? ... egyszerűen nevetséges. Én tréfának fogtam fel az elnök kifakadását... Azt válaszoltad, hogy ez nem nagy szerentcsétlenség ... Végül is semmi komolyabb baj nem történik, ha megveszi a komplett biciklit... hisz pénze van rá. Legalább raktáron tart majd egy kereket, arra előbb-utóbb úgyis szüksége lesz. — Ugyan kérem — hárította el rosszkedvűen tanácsomat —, nekem csak a kerékre van szükségem, miért vegyem hát a biciklit?... Dehát így néz ki ez a te áruházad, amelyről dicsihimnuszokat szeretnél zengeni. Hát biztosítlak a dicséretben én nem foglak támogatni. Nem ám... Hiába mondod — folytatta dühösen —, hogy a régi világban nem volt ilyen áruházunk, elfelejted azonban, hogy voft egy kis sötét boltunk, ahol bizony bármikor megkaphattam a hiányzó kereket. — Tedd hozzá — szóltam most már én is epésen —, ha volt rá pénzed. — Ez már igaz — szólt egy nagybajuszú idősebb szövetkezeti tag, aki éppen a zsebébe tette kék, pénzes borítékját —, pénz azonban ritkán volt. Persze, voltak néhányan a faluban, akik akkor sem szűkölködtek koronákban. — Hát igen — szólt az elnök, és arca vérpiros lett —, nem tagadom, nekem akkor is volt motorbiciklim. Volt annak, aki dolgozott. — Jól mondod — felelte higgadtan a nagybajuszú —, annak, aki dolgozott. De kérdem tőled, hányán dolgoztunk?... Hányán részesültek abban a szerencsében, hogy a malomban dolgozhattak, mint te az esztendő mind a négy szakában. Azt kérdem tőled, hányán? Jóval fiatalabb vagy te nálam, a fiam is lehetnél, de azért tudod, mi volt itt ebben a faluban. — Ugyanaz volt, mint a szomszéd faluban ... — Az igaz — szólt egy másik szövetkezeti tag hunyorgó szemmel, és ember az első pillanatban nem tudta, hogy közbeszólásával, kinek ad igazat: az elnöknek vagy nagybajuszú társának, akivel egykorú lehetett. Persze, az elnök sem tudta, és mert úgy érezte, hogy szövetségesre talált, fennhangon így folytatta. — Aki dolgozni akart, az talált munkát. — Ugyanúgy talált munkát, mint a szomszéd faluban — felelte nyugodtan az utóbbi. A hangsúly az ismétlésen volt. Lasan, nyomatékkai ejtette ki a szavakat. Maró gúny lüktetett a hangjában. Okos, nyílt tekintete egy pillanatra megpihent az elnökön, látni lehetett, hogy mondanivalóját folytatni akarja, de hirtelen meggondolja magát. Nem szólt többet. Lassú mozdulatokkal kabátja zsebéből kiszedte pléhdohozát, kinyitotta, szertartásosan morzsolgatni kezdte a dohányt, majd a cigarettapapírba szórva, szakértelemmel sodorgatta, végül megnyálazta ... Amikor művével elkészült, kényelmesen a szája szélébe rakta, és élvezettel rágyújtott. Az eleven kékes füstfelhön csak a cigaretta tüze és a' szeme ragyogása tört át. Bácskái Béla rajza 12
