A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 2. szám
<5 Görbe hát Nem árulhatom el a neveket, még a falu nevét sem, ahol a görbehátú asszony él, aki rám bízta élete szomorú történetét, egy öt évtizeddel ezelőtt elkövetett bűntény borzalmát. A görbehátú asszony most töltötte be hetvenedik esztendejét. Ebből majdnem húsz évet járt egyenesen és ötvenet a föld felé hajiét testtel, botra támaszkodva. Tizenkilenc évig reménykedett, hogy mint szegény ember szegény lánya, valami becsületes kérges tenyérbe teheti saját dolgos kezét és leélhet egy életet gondok között, nyomorogva, mint minden őse. De nem sikerült. Még ez sem sikerültl Fiatal, fesledező rózsabimbó volt, amikor új plébános érkezett a faluba. Hatalmas szál ember, borissza, asszonykedvelő, nagyétkű, nagyhangú. Nagy, fekete pióca, aki a nincstelenek vérét szívta, és elette a szegények amúgyis szűkös kenyerét. A görbehátú asszony, akkor még fiatal lány, ott állt minden vasárnap a templomban, az oldalszárny hátsó részében, amelyből a rongyosok küldték könyörgésüket az egek urához. A padokban csak a nagygazdák ültek háznépükkel, mert vigyázni kellett, nehogy az a végtelenül kegyelmes jóisten összekeverje az imákat, és tévedésből egy koldus szolgaembert segítsen meg. A lány gyönyörű hangja felröppent a színes üvegablakokig, és onnan hullott vissza, hogy zengő szépségével elnyomja az üres hasak korgását. Ez a hang volt a tragédia okozója. Mert a plébános megkereste a hang forrását, és attól kezdve egyre gyakoribb vendég volt a faluszéli vályogviskóban, ahol a lány és szülei élték a nincstelen zselléremberek keserves életét. Az öreg, nyomortól kínzott, éhezéstől tompult szülők boldogok voltak, amikor lányuk a plébános úr szolgálója lett. Nagy karrier volt ez. Amikor elterjedt a híre, nehézkezű apák és korán megöregedett anyák suttogták az irigység keserűségével az éjszakai sötétségbe, hogy bár az ő lányukat érte volna ez a szerencse. Mert a plébános úr cselédje naponta többször is ehetett, és kis fazékban még a szülőknek is juttathatott valami jobbféle hulladékot az úr szolgájának dús asztaláról. Hogyan lett a lány a plébános szeretője? Nem kell azt részletezni. Olcsó ajándékok, a szülőknek vetett fillérek, hatalmi szó és jobb élet: ezek voltak a varázsigék, ezekkel taposták sárba jövendő anyák testét egyházi és világi uraságok egyaránt. A lány szíve alatt egy új ember kezdte el a természet törvényei szerint az életretörés útját. A plébános házába pedig egy este gyanús nőszemély lopakodott, hogy meggyilkolja a jövő életet. A plébános közben a templomban zengte könyörgéseit a szeplőtlen szüzhöz, és a kőszentek bárgyú arccal bámulták a gyertyák sárga fényét. A „műtét”, a szennyes kezű vénasszony romboló munkája után a lányt ezméletlen állapotban szállították kórházba. A csendórség nyomozni kezdett, a kuruzsló öregasszonyt megpofozták az őrszobán. Azonban az őrs néhány nap múlva parancsot kapott a nyomozás beszüntetésére, és a plébánost az egyházi hatóságok az ország másik részébe helyezték. A lány hat hónap múlva elhagyta a kórházat, és megérkezett falujába — görbe háttal. Testében idegek haltak el, izmok sérültek, és soha többé nem tudott kiegyenesedni. Éveken át kísérte ót a gúny, néhai széptevö legények csúfondáros nevetése, egykori leánytársai gonosz csipkelődése. Egyedül maradt. Ötven éve hajlik föld felé a teste. Ötven éve él társtalanul. Szívében sokáig ápolta a boszszúvágyat, élesztgette a gyűlölet tüzét, azután a nyomor, a koldulás minden érzést kiölt belőle. Az utolsó tíz év már kötiynyebb volt. A koldusbotot kivették kezéből, és támogató szeretet simogatta meggörbült testét. A görbehátú asszony betöltötte hetvenedik évét. Arcát ezer ránc hasogatja mozaikszerűvé. Nem látszik rajta sem az öröm, sem a bánat. Csak, ha útja a templom előtt vezet: ökölbe szorul fáradt, eres földszínű keze. PÉTERFY GYULA llllllilllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllliailllilllli ............mim.....iiiiií E művelet alatt, amely vagy egy-két percig tarthatott, feszült csend uralkodott az irodában. Ügy tetszett, hogy mindenki nagyon jól érzi magát ebben a feszültségben. Az a fajta elégedettség pihent az arcokon, amely azokon az embereken észlelhető, akik egyazon súlyos válságom estek át. Az idő mintha kitágult volna; úgy tetszett, hogy a kapitalizmusban elszenvedett megaláztatások és sérelmek villanó emlékekben elevenednek fel. Mindenkinek valami olyasmi jutott eszébe, ami kitörülhetetlenül otthagyta nyomát a lélek mélyén, akárcsak az oltás a bőr felületén. Rejtélyes módon, mintha parancs hangzott volna el, valamennyien társuk példáját követték, zsebükbe nyúltak a kopott elhasznált pléhdobozért és sürgősen cigarettát sodortak. A gyufák sercegése úgy hallatszott, mintha a fellobanó lángok hangot kaptak volna. A tekintetek az elnökre szegeződtek, szelíd fénnyel égtek, akárcsak cigarettájuk tüze . .. Az elnök bosszúsan felállt, kezét nadrágja zsebébe süllyesztette és idegesen sétálni kezdett asztala körül... Látni lehetett rajta, hogy dühös. — Hiába — tört ki —, akármit gondoltok, aki dolgozni akart az dolgozhatott. — Ez nem igaz — válaszolta a nagybajuszú higgadt n —, azért mert neked hiányzik egy kereked, még nem kell tfteghamisítanod a történelmet. Mert vedd tudomásul — folytatta oktató hangon —, a kapitalizmus számunkra már történelem, soha többé vissza nem tér ... akárcsak a szakállas Ferenc József nem tér ide vissza. Az erélyes, de higgadt válasz hallatára én boldog izgalomba jöttem. A mondanivaló megfogalmazása nagyon tetszett. Különösen a jelképes „hiányzó kerék” meg a „történelem” kifejezés ragadta meg a figyelmemet. Nagyon szépen mondta, éreztem mindkettőre örökké emlékezni fogok. — Én azt hiszem — szólt a könyvelő, aki most abbahagyta munkáját —, senki közülünk nem kívánja vissza a kapitalizmust, de azt el kell ismernünk, hogy a biciklikerék hiányzik. Ez pedig hiba ... — Jól mondod, hiba... Te talán nem követtél el soha a könyvelésben hibát, vagy Józsi — mutatott az elnökre — még nem hibázott elnöksége alatt? ... A bicikligyárban is új emberek vannak ... még nincs elég gyakorlatuk, hát kifelejtették azt a szóbanforgó kereket, amit a Józsi keres. Azért még nem kell dühöngeni... Még nem kell az áruházunkat lepocskondiázni, még nem kell az újságíró elvtárssal gorombáskodni. A vendégünk a mi ügyünk és jólétünk iránt érdeklődik... Különben is — folytatta jókedvvel —, igaza van az újságíró elvtársnak. Akinek egy biciklikereke hiányzik, vegyen egy komplett biciklit. Semmi baja nem történik sem neki,, sem a szocializmusnak. Hisz éppen ez a varázsa a mi népi demokráciánknak ... Mindenkinek módján van vásárolni, és én nagyon jól tudom, hogy sokan közülünk mosógépet és varrógépet fognak vásárolni ... Van pénzünk rá és igenis az újságíró elvtársnak jogában van dicsérni és zengeni... Nekem ez a véleményem, igenis segíteni fogom a dicséretben... Minden okom megvan rá, de aki a kapitalizmust dicséri az vagy kapitalista maga is vagy annak cinkosa... Márpedig fordult az elnök felé — én ismerem apádat, anyádat, testvéreidet és rokonaidat, és tüdőm,'hogy cinkos sem lehetsz. — Azért nem kell az ügyet felfújni — békítgette a könyvelő. — Mi ? ... nevetett a nagybajuszú — a hiányzó kereket nem én, hanem ő fújta fel. Harsány nevetés volt rá a válasz. Még az elnök borús arcán is futó mosoly suhant át, de nyomban utána újra komollyá és merevvé változott az arca. Magatartása lényegében mit sem változott, noha most már kissé csendesebb lett... Látta, hogy nemcsak velem, hanem a tagsággal is szembe került... Nekem az egész helyzet kínos volt. Igyekeztem tehát másról beszélni... Barátságosan, mintha mi sem történt volna a betakarítási munkálatok felől érdeklődtem, de az elnök nem állt kötélnek, a hiányzó kerék kérdését nem engedte eltussolni... Kérdezhettem akár a kukorica, akár a cukorrépa termésről, érdeklődhettem a tejhozam felől... az elnöknek gondja volt rá, hogy a hiányzó kerék újra a felszínre kerüljön. A kérdés már-már olyan színezetet kezdett kapni, mintha a hiányzó kerékért' én lennék a felelős. Ekkor aztán én is elvesztettem a türelmemet, nyíltan megmondtam attól tartok, hogy nem biciklikerékről, hanem más hiányzó kerékről van szó. Ezzel elköszöntem... Az áruházról nem riportot, hanem rövid hírt írtam csupán. Az egész ügy azonban nagyon bosszantott. Jó ideig sértve éreztem magam, csupán azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy majd szatirikus elbeszélést írok „Á hiányzó kerék” címen, miben elmondom, hogy mit gondolok az elnökről. Sajnos, az idő nem kedvezett akkoriban ilyen elbeszélés megírásának. A szövetkezetek még nem voltak olyan szilárdak, hogy egy szövetkezeti elnököt kigúnyoljak és a tagokat szmebeállítsam vele. Ma pedig a kérdés nem aktuális többé. Hol vagyunk mi ma már a hiányzó biciklikerék problémájától ? 13
