A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 2. szám
ä;vén Csutoräst mindenki utálta. Az äHiegész műhely. Mert átkozott termémsMszete volt... És az ábrázata, akár f gfaz ördögé. Megborzadt a hátunk, ha belenéztünk az arcába. Ragyás volt és fekete. A füléből meg nagy, ősz szórók lógtak ki. Jéger alsó volt rajta, mindig. Télen-nyáron. Különcködött. Nem fürdött velünk, nem öltözött velünk. Bejáró ruháját a falbavert kampós szögre akasztotta, és letakarta újságpapírral. Ebédelni sem jött az asztalunkhoz. A sarokba állított háromfokú, korhadt főlépcsőn evett. Ráült, mint valami király a trónra, térdére fektette a kopott bőrtáskát és kenyérből meg szalonnából katonákat csinált. Mint a gyerekek. Percek alatt'-befalt mindent — meg sem rágta, csak nyelt, és már ment a géphez. Nem értettük a természetét. Az asztalnál annyi hely volt, hegy még dupla enynyien elfértünk volna... Az ebédidő meg törvény szerint járt, mégsem tartotta be. Mindig loholt, mint valami bolond. Délidőben haragudtunk rá a gépzörgésért, sokszor kórusban kiabáltunk is: — Leállni!... Leállni! Ilyenkor rázta az öklét felénk, szikrázott a tekintete és ordított': — Annak parancsolsz, akinek kenyeret adsz... Senkiháziak!... Zöldfülűek!... Pfü! Így ment ez minden nap. De egyszer aztán elhatároztuk, hogy véget vetünk a zsörtölödésnek. Felbiztattuk Hanákot, menjen, hívja el egy békítő fröccsre. Hanák nehezen hajlott a szóra, de aztán ment. Amikor az esztergához ért, Csütörás hátat fordított neki. De Hanák ottmaradt. Felénk kacsintott, és az öreg elé lépett ... Hogy mit mondott nem hallottuk, de Csutorás egyszerre csak felordított: — Mi?! ... He ?!... Magukkal! Én ?!... Azzal a taknyos, semmiházi bandával!... 'Erősen integettünk. Hanáknak, ne hagyja magát, vágjon vissza. Erre méregbe jött ő is, kiabált: — Ne beszéljen így!... Nincs joga!... Vén trotli! Az öreg végképp dühös lett, felkapott •egy vasdarabot és hozzácsapta. Hanák sántítva menekült. — Vén bolond!... ezt még megkeserülöd! — mondta, amikor visszajött. Mi meg a hasunkat fogva nevettünk. De Hanák nem felejtett. Este fröccsözés közben láttuk, hogy nagyon töri a fejét Könyököl és hallgat. — Na, sánta, mi van? — kérdeztük csúfolódva. Hanák csak nézett maga elé és hajtogatta: — Megkeserüti... ezt megkeserüli... Schneider tovább húzta: — Mit teszel ?__Leütöd? ... — Marha! — mondta komolyan. — Hát? Hanák egykedvűen morogta: — Összetöröm a falépcsőjét. — Na, ezt még megvárjuk, — mondtuk, és megint nagyot nevettünk. Másnap reggel korábban mentünk be, és előszedtük a nagykalapácsot. Hanák izgatott volt. Mi meg vihogtunk. Schneider keresztet vetett a falépcsőre, és fennhangon mormolta: — Fájó szívvel búcsúzunk tőled__Te, aki most egy csapás által átmész a másvilágra, bevégezted földi hivatásodat, kiszolgáltad a vén, öreg trotlit... nyugodjál békében. Elhallgatott, felérik nézett. Hanák szuszogva megemelte a nagykalapácsot. A lélegzet is elállt. Éppen ütni akart, amikor Schneider felkiáltott: — Megállj!... Jobbat teszünk! Akkor H. Barta Lajos: A fal épcső törjön, ha ül. Essen hátra... Meglazítjuk benne a szögeket. Hanák megkönnyebbülten sóhajtott, letette a kalapácsot, és csavarhúzóért ment. — Nézzétek — mondta közben Schneider —, a lépcső teteje teljesen ki van dörzsölve. Látszik a fara helye. Egészen elérzékenyültünk. De aztán jött Hanák és meglazítottuk a szögeket. Délben senki sem nyúlt a koszthoz. Csak tettük az evést és kis belső remegéssel vártuk, hogy Csutorás elfoglalja helyét. Végre leállította a gépet. Előszedte táskáját és ráült a főlépcsőre. A lépcső recsegett is, mint a rozsdás kapu, de nem ment össze. Dühösek lettünk, amiért nem sikerült, de Schneider optimista maradt. — Jobban meg kell lazítani — súgta kajánul, és megvillogtatta sárga fogait. Reggel aztán olyan minőségi munkát végeztünk, hogy a lépcsódarabokat tény leg csak a szentlélek tartotta össze. Schneider egész délelőtt kiabált: — Még négy óra a kampecig! — Még egy óra... — Még félóra ... Fújt a gyárduda. Egymást lökdösve rohantunk az asztalhoz. Mindenki a sarokra akart ülni, hogy mindent lásson. Csutorás elindult a lépcső felé. Morogva belevágott a szalonnába, a lépcső nagyot reccsent és ropogtak a fadarabok. Csutorás a levegőt kapkodva a földön feküdt. A táska, a szalonna meg a kenyér szétrepült a betonon és meghempergett a vasporban. Megfagyott a nevetés a szánkon. Csak Schneider kuncogott az asztalra borulva. Csutorás a falnak kapaszkodva felállt... Most nem ordított. .. Remegett... És vizenyősen nézett a szeme. Párszor belerúgott a facsomóba, aztán lassan elcsoszogott a kijárat felé. Az ajtót nyitva hagyta. Hideg szél vágott be az udvarról, és végigsepert a műhelyen. Csendben ültünk. Mindenki a széke alá bámult. Hanák a kabátját gyürködte. — Kár volt — mondta alig hallhatóan, és lejjebb hajtotta a fejét. — Ö.. .ó, de oda vagytok — hangoskodott Schneider —, biztos megint elment spicliskedni. Mondja majd a magáét... Hja, ez a fiatalság! A semmivel törődök! Ügy kell neki... Vén bolond, mit különcködik ... Hirtelen elhallgatott, a művezető jött felénk, sietősen, mérges tekintettel. Végignézett rajtunk, de aztán nyugodt lett a pillantása. Felálltunk, körülfogtuk. — Hiba volt, fiúk — mondta. Senki sem mert a szemébe nézni. A földet néztük. — Az a lépcső l-*-j folytatta c—; nemcsak lépcső volt... Elakadt. Ránéztünk. Fátyolos volt a tekintete. — Negyven éve kuporog rajta... Akkor nem volt asztál a műhelyben. Kapkodva, hogy ne lássa senki, mindig a főlépcsőn ettünk. — Megfogta Hanák vállát, mert ő állt mellette és átölelte — ...hát így... A műhely végén felzúgott egy gép. Az öreg az esztergánál állt. Háttal nekünk. Másnap rosszul ment a munka. Kedvetlenek voltunk és szótlanok. Schneider sem hangoskodott. Amikor az asztalhoz ültünk, kiraktuk az ennivalót, de nem ettünk. Vártunk. Magunk sem tudtuk, hogy mit. Talán egy pillanatot, ami majd kettészeli a dermedt csendet... Végre Schneider megmozdult. Fészkelödött, aztán lopva hangtalanul elült az asztalföről. Lestük, mit akar?... Többször nekikezdett, kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán Csutorás a polc mellett állt, a falnak dőlve. Állva evett. Ekkor valami fojtott, rekedt hang tört első Schneiderből: — Szaki bácsi, van még hely ... Csutorás nem nézett ránk. A plafont figyelte ... De egyszer csak láttam, egyik szemével les bennünket Mi vissza' ' 'ink rá. Észrevette Nem vitte el a tekintetét . . . Hagyta, hogy találkozzon a mienkével ... Mosolyogni kezdtünk. Ő visszamosolygott, halványan, alig láthatóan... És lassan, csoszogva elindult az asztal felé... Délután jókedvünk lett. Fütyülni kezdtünk Mindnyájan. Együtt. Egy nótát. Egyszer csak lábujjhegyen hozzárrt szaladt Hanák. — Hallgassunk el — mondta —, fütyüí az öreg. Intettem a többieknek. Leálltunké Figyeltünk Az ördög képű öreg elmerült en dolgozott, és seszínií szálát csücsörítve fütyült, fütyült... Olyan szépen, dallamosan, mint tavasszal a sárgarigó. 11