A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-02 / 14. szám
JAN ROSTRA: Bratislavai tavasz Micsoda tavasz volt. Feledni sosem lehet. Keitekben bomba robbant, visszhangzott rá a távol. Füst szag keveredett ibolya illatával és még az is, akit már sír fedett, orosz szavakat hallva harmadnap talpraállott s ujjongva látta, hogy tavaszi lombok alatt a felmentő sereg előretör, halad és ahová eljut, ott kitavaszodott. Virágok illatoztak, de még hallható volt, hogy korok mélyében láng sziszeg, jég rian. S a komor ágyúszó sötétjéből vígan madárdal csendült ki, mint derűs, tarka folt. Fordította: Fügedi Elek Kritika és szocialista művészet Ez évben ünnepeljük Csehszlovákia Kommunista Pártja megalapításának 40. évfordulóját. Ez a visszaemlékezés megtanít bennünket, hogyan volt a költészet és a nagy, igazi művészet nálunk is kezdettől fogva a forradalmi munkásosztály szövetségese, hogyan kereste benne támaszát. Kultúránk a huszas években a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, valamint pártunk megalakulásának közvetlen hatása alatt állott. Üj irodalmunk legkiválóbb képviselői, Neumann. Nejedly, Wolker, Fucík, Nezval, Václavek, Jilemnicky, Vancura, Olbracht, Majerová, Hóra, Malírová, Kratochvil, Biebl, Frano Král', Halas, E. F. Burian, Horejsí, Pujmanová, Jindrich Honzl és a többiek munkásosztályunk forradalmi mozgalmában és pártjában demokratikus és esztétikai ideáljaik támaszára leltek, s a vörös lobogó avantgardista jelében a legkövetkezetesebben végiggondolt humanizmus szimbólumát látták. Művészettudorhányunk, kritikánk ma az előtt a nagy elméleti és harcos-ideológiai feladat előtt áll, hogy új szemszögből derítsen fényt az új, szocialista művészetért folytatott küzdelmünk társadalmi és történelmi értelmére. • • • Sosem fogunk megfeledkezni arról, hogy „az irodalom és a művészetek fejlődése — amint azt már említettük — a számunkra idegen burzsoá kultúra befolyása és a túlhaladott elképzelések és nézetek elleni harc feltételei között megy végbe, kommunista ideológiánk megszilárdítása érdekében.” Az absztraktivisták az esztétikában rendszerint a realisztikus alkotómódszert a valóságalkotó-erő nélküli utánzásával vádolják — egyenlőségjelet téve a fénykép és a művészi realista kép között. A művészi célkitűzésben a művészi absztrakció elemét hangsúlyozzák és abszolút érvényűnek tartják. A művészi alkotásnak épp ez irányú sajátosságait azonban senki sem tudatosítja jobban, mint a marxista esztétika. Mi tudjuk, hogy minden művészi alkotásban fellelhető a művészi absztrakció, a művészi általánosítás eleme: ha ez nem lenne így, egyáltalán nem beszélhetnénk sem művészi megismerésről, sem művészi átélésről, műalkotásról, sem művészi képről, hanem csupán másolatról, öntvényről, kópiáról, reprodukcióról, utánzátról — egyszóval a valóság élettelen, passzív tükörképéről. így azonban sosem áll és nem is állhat egymással szemben szubjektum és objektum. A valóság ilyen élettelen vetiiletének nincs és nem is lehet semmi köze a művészi tevékenységhez, mivel egyetlen valóban realista művész sem elégszik meg az egyes életjelenségek csupán felületi ábrázolásával, hanem az élet mélyebb, igazabb megértésére törekszik. A dolgok lényegéig szeretne hatolni, érzéki benyomásait gondolkodó módjára igyekszik feldolgozni, formálni; s mind ezt mint művész specifikus, képes értelemben cselekszi. A művészi alkotásban minket nem csupán a való élet tükörképe ragad meg, hanem maga a műalkotás szerzője is, a gyönyörű, forró ember, elragadó egyénisége, mély lelki indulatai is. Már maga a tény, hogyha a művészettörténész saját tárgyáról beszél, annak fejlődését szemlélteti, nem csupán az egyes művek, esetleg témák neveit sorolja fej, hanem egyéniségek nevét; hogy Cervantesról, Shakespeare-ről, Balzacról, Puskinról, Tolsztojról, Rollandról, Gorkijról, Majakovszkijról, Neumannról, Olbrachtról, Solohovról, Tvardovszkijról beszél — már ez a tény bizonyítja, milyen súlyt helyez a tudományos művészettörténet-írás az alkotó szubjektivitásra. Ilyen szubjektivitás csakis objektív beeállítottságből, csakis a realitással szemtől-szembe álló alkotó törekvésből fakadhat. Ezzel ellentétben a szubjektivisztikus. introvert beállítottságú alkotó törekvés — ahogy ezt a nemzetközi termés mutatja, melyet a formalista s főképp az absztraktivista irányzat szüít — azt mutatja nekünk, hogyan sikkadt el a művészetből a nagy jelentőségű szubjektivitás, hogyan tűnik el belőle nemcsak a művész sajátos alkotó individualitása, hanem a művészeti alkotás nemzeti jellege is. A jövő a művészetekben a realizmusé, ugyanúgy, ahogy alapjában véve a művészét egész dicső múltja annak jegvét viselte magán. Természetesen a realista alkotómödszer különböző formáiban történelmileg fejlődik, változik és tökéletesedik, ugyanúgy szüntelenül tökéletesedik az emberi megismerés. Tökéletesedésének ebben a folyamatában az ember egyre mélyülő megismerésének történeti folyamata va.Iősul meg. Épp a XIX. század orosz realizmusa volt az, mely a maga korában elérte a művészi hűség (Folytatás a 14. oldalon) 9
