A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 2. szám
re, hogy te bolondítsz meg ? Hát van benned lélek, Gaál Pista?!... Én a gyerekemet, meg a becsületemet áldoztam fel érted, és most a szemembe ordítod, hogy bolond vagyok, hogy nem kellek?!... Hát ember vagy te, Gaál Pista?... Te, mond meg, milyen áldozatot hoztál értem... Talán azt, hogy lefeküdtél velem az ágyba, hogy szerencsétlenné tettél?... Gaál Pista nagy sietséggel, eltorzult arccal kapkodja magára, a télikabátot meg a sapkát. Nagyot reccsenve csapódik be a szekrényajtő. Estefelé gondosan megborotválkozik, megmosdik és ünneplő ruhát ölt. Jolán az ünnep előtti utolsó simításokat végzi. Látva Pista furcsa idegességét meg a nagy készülődését, elborul az arca: sejti, tudja, hogy a mai estét ismét egyedül fogja tölteni. Legszívesebben összevissza törne, zúzna mindent, ordítana kínjában és belerohanna a fagyos, ftéli világba. Csendben hallgat, nyeli a könnyeit, dolgozik és dolgozik rendületlen szorgalommal, készülődik az ünnepi estre, pedig jól tudja, hogy békesség és boldogság helyett csak egyedüllétet és szenvedést várhat. Odakint feltámad a szél. Süvöltve belevág, beletúr a frissen hullott hóba, és kérlelhetetlen vadsággal űzi a könnyű hópihéket. Mintha nyomán füstölne az egész hóborította táj. S nem hogy csendesedne, hanem mindjobban megvadul: sikong és jajgat. Pista nagy aggodalommal figyeli a megtáltosodott időt. Ezzel szemben Jolán szívében a remény kezd fészkelődni - talán mégis együtt töltik a karácsony-estet. Hiszen ilyen időben még a kutyát se való kihajtani, nem még bemenni a városba. Minden átmenet nélkül lehull a koromsötét éjszaka, amit kissé felold a hó. Elérkezik a vacsora ideje. Jolán szépen, ízlésesen megterít. Pistának szemet szűr, hogy öt terítéket tesz az asztalra. — Talán vendégeket vársz? i— kérdi az asszonytól. — Nem várok én senkit. Gyorsan villámot csihol a szeméből. — Hát akkor meg minek tettél öt tányért az asztalra? Jolán kissé kivár a válaszszák Csendesen, bánatosan mondja. Inkább könyörgés, visszatartási szándék borong a hangjában, mint szemrehányás: — Hogy ne maradjak egyedül, ha el találsz menni valahová ... — Tisztára megbolondultál! i— mondja Pista most már pattogva, mint az ostorhegy. Feláll az asztaltól, dühösen zsebrevágja a kezét és az ablkához lép. Mintha az éjszakának panaszkodnak — Veled egy percig sem lehet békességben az ember! — Majd megfordul, és az asztal mellett álló, lehajtott fejű asszony *felé villogtatja a szemét gonoszul. — Mondd Jolán, van neked jó eszed: ketten vagyunk és öt tányért teszel az asztalra!?... Csak a bolond csinál ilyesmit, akinek végképp elment az esze!__ Ha tényleg elmennék, mi örömöd telne abban, hogy az üres tányér fölött ülsz?!... — Mondtam már, hogy nem Jolán gyűlölködő, könnytelen szemmel kíséri Pista minden mozdulatát: — Azért vesztél össze velem, hogy legyen miért elmenned? — kérdi csendesen, látszólag lecsillapodva. — Kár volt. Veszekedés nélkül is elmehettél volna... Legalább nem kínozol, ha nem vagy itthon. — Mondtam már ezerszer, hogy nem beszélek veled, megértetted ?! leszek egyedül — feleli az asszony még mindig csendesen, majd így folytatja: — Az egyik tányér az enyém, a másik mellé téged képzellek, a harmadik mellé Janikát, a negyedik mellé Jánost és az ötödik mellé az apádat... Most már érted?! Pista felsóhajt, fájdalmat színlel; elfojtott felháborodás csendül ki a hangjából: — Most már értem... Hát csak szórakozgass a tányéraiddal, a... kedves családoddal... Miért* nem mész hozzájuk, ho olyan nagyon kedves neked? Miért?... — Miért nem mehetek, mert a tied vagyok! Pista magából kikelve ordít: — De nekem nem kellesz!... Hát nem érted, hogy nekem nem kellesz!? Jolánnak összeszűkül a szeme: — Te mondod nekem, hogy bolond vagyok?... Hát azt nem tudod, nem veszed észMegértek én mindent... Menj már ... siess.... ne várakoztasd soká a szerelmedet, könnyes talál lenni a szeme szegénykének... Igaz, majd lecsókolgatod a könnyeit... Az is psillagszemü?... Lehet, hogy majd egyszer megköszöni, és hálából széttapossa a szívedet... Helyettem is... Pista indulatosan ragadja meg az ajtó kilincsét. A nyíló ajtón bedudál a szél, nagy csomó hóport sodor be rajta, aztán nagy erővel bevágódik az ajtó. Mozdulatlanná merevedik a rézkilincs, és csend lesz a lakásban. Csend és üresség, bánat és könny. Jolán egy székre ereszkedik. Nehéz és ólmos minden tagja. Nézi a fehér tányérokat, és elibevillan a tavalyi karácsonyest képe: a plafontverő, csillogó fenyőfa, Janika boldogságtól sugárzó arca és János megbékélt férfiassága... Aztán szeme az asztalon heverő kenyérszelő késre esik. Nézi, nézi a kést, mint a megigézett; hevesen dobog a szíve. Arra gondol, hogy milyen jó volna felkapni és markolatig döfni a melle közepébe. Vége szakadna minden szenvedésnek, és nem rettegné többé a holnapot. De ahhoz erő kellene, és az nincs. „Miért, kinek takarítottam, kinek főztem, ha nem kell a főztöm?” — gondolja magában és tör-zúz mindent a lakásban, mint az eszétvesztett. Pillanatok alatt összetör minden törhetőt, leborít minden elkészített ételt. Utoljára a karácsonyfát rántja a földre, és toporzékolva tapossa, amíg az erejéből futja. Végül elvágódik. Száraz, könnytelen szemében ugyan van élet, mégis mereven bámulja a mennyezetet, mint akiben megdermedt a szív... * * * Száguldó szél szárnyán porzik a hó. Olyan most a határ, mint a végtelen és úttalan homoksivatag... Gaál Pista makacsul dacol az idővel. Feltűrt gallérral és fülrehúzott sapkával igyekszik a város felé. A keskenyvágányú vasút mellett ágaskodó telefonpóznák szerint igazodik. Helyenként derékig érő havon kell átgázolnia, másutt meg csupaszon nyújtóznak lába alá a vasúti talpfák. Nyújtaná, szaporítaná a lépteit, de időnként többet csúszik hátra, mint amennyit előre halad. Lehúzott sapkája alatt verejtékezik a homloka. Mindegy, nem baj. Csak odaérjen, csak láthassa! Ma este minden eldől. Eldől, hogy érdemes-e élni, dolgozni. .. Ha Jolán megértené, hogy mennyire szereti Marikát és kitérne az űtjából, milyen jő volna. S ha Marika is szeretné és a felesége lenne, akkor talán egyszer még haza is mehetne. Haza! A földekre, a Szikince partra, a szőlőhegyre. Ott a munka, az az igazi!... Itt se rossz, az emberek is jók, barátok is akadnak, megbecsülik, mégis haza, haza vágyik... Pedig nem könnyű, nagyon is nehéz a parasztember munkája a tűző napon, őszi sárban, téli fagyban, mégis az az igazi: az erő és ész előtt fejet hajt a természet. Ahol, ha olykor veszekednek is, de mégis egyet akarnak, és sírnak és káromkodnak és örülnek és dalolnak... Ez az élet... Itt és most kellett erre rájönni?! igyekszik, lépdel, csúszik, zöttyen. Érzi, hogy a hátán nedvesedik az inge, de csak fúrja, fúrja magát előre. S a szél újabb gondolatokat tép fel az agyában. Jánost látja maga előtt: „Pofozzál, üssél, rúgjál, bátyám! Mindent, mindent eltűrök, csak bocsáss meg nekem! Én vagyok a hibás, nem Jolán. Ha már nekem nem is tudsz, legalább neki bocsáss meg!”... (Folytatjuk) 10
