A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-08 / 2. szám

re, hogy te bolondítsz meg ? Hát van benned lélek, Gaál Pista?!... Én a gyerekemet, meg a becsületemet áldoz­tam fel érted, és most a sze­membe ordítod, hogy bolond vagyok, hogy nem kellek?!... Hát ember vagy te, Gaál Pis­ta?... Te, mond meg, milyen áldozatot hoztál értem... Talán azt, hogy lefeküdtél ve­lem az ágyba, hogy szeren­csétlenné tettél?... Gaál Pista nagy sietséggel, eltorzult arccal kapkodja ma­gára, a télikabátot meg a sapkát. Nagyot reccsenve csapódik be a szekrényajtő. Estefelé gondosan megborot­válkozik, megmosdik és ünneplő ruhát ölt. Jolán az ünnep előt­ti utolsó simításokat végzi. Látva Pista furcsa idegességét meg a nagy készülődését, el­borul az arca: sejti, tudja, hogy a mai estét ismét egye­dül fogja tölteni. Legszíveseb­ben összevissza törne, zúzna mindent, ordítana kínjában és belerohanna a fagyos, ftéli világba. Csendben hallgat, nye­li a könnyeit, dolgozik és dol­gozik rendületlen szorgalom­mal, készülődik az ünnepi estre, pedig jól tudja, hogy békesség és boldogság helyett csak egyedüllétet és szenve­dést várhat. Odakint feltámad a szél. Sü­völtve belevág, beletúr a fris­sen hullott hóba, és kérlelhe­tetlen vadsággal űzi a könnyű hópihéket. Mintha nyomán füstölne az egész hóborította táj. S nem hogy csendesedne, hanem mindjobban megvadul: sikong és jajgat. Pista nagy aggodalommal fi­gyeli a megtáltosodott időt. Ezzel szemben Jolán szívében a remény kezd fészkelődni - talán mégis együtt töltik a karácsony-estet. Hiszen ilyen időben még a kutyát se való kihajtani, nem még bemenni a városba. Minden átmenet nélkül le­hull a koromsötét éjszaka, amit kissé felold a hó. Elérke­zik a vacsora ideje. Jolán szé­pen, ízlésesen megterít. Pistá­nak szemet szűr, hogy öt terítéket tesz az asztalra. — Talán vendégeket vársz? i— kérdi az asszonytól. — Nem várok én senkit. Gyorsan villámot csihol a szeméből. — Hát akkor meg minek tettél öt tányért az asztalra? Jolán kissé kivár a válasz­szák Csendesen, bánatosan mondja. Inkább könyörgés, visszatartási szándék borong a hangjában, mint szemrehá­nyás: — Hogy ne maradjak egye­dül, ha el találsz menni vala­hová ... — Tisztára megbolondultál! i— mondja Pista most már pattogva, mint az ostorhegy. Feláll az asztaltól, dühösen zsebrevágja a kezét és az ablkához lép. Mintha az éjsza­kának panaszkodnak — Veled egy percig sem le­het békességben az ember! — Majd megfordul, és az asztal mellett álló, lehajtott fejű asszony *felé villogtatja a szemét gonoszul. — Mondd Jolán, van neked jó eszed: ketten vagyunk és öt tányért teszel az asztalra!?... Csak a bolond csinál ilyesmit, aki­nek végképp elment az esze!__ Ha tényleg elmen­nék, mi örömöd telne abban, hogy az üres tányér fölött ülsz?!... — Mondtam már, hogy nem Jolán gyűlölködő, könnyte­­len szemmel kíséri Pista min­den mozdulatát: — Azért vesztél össze ve­lem, hogy legyen miért el­menned? — kérdi csendesen, látszólag lecsillapodva. — Kár volt. Veszekedés nélkül is el­mehettél volna... Legalább nem kínozol, ha nem vagy itt­hon. — Mondtam már ezerszer, hogy nem beszélek veled, meg­értetted ?! leszek egyedül — feleli az asszony még mindig csende­sen, majd így folytatja: — Az egyik tányér az enyém, a má­sik mellé téged képzellek, a harmadik mellé Janikát, a ne­gyedik mellé Jánost és az ötödik mellé az apádat... Most már érted?! Pista felsóhajt, fájdalmat színlel; elfojtott felháboro­dás csendül ki a hangjából: — Most már értem... Hát csak szórakozgass a tányé­raiddal, a... kedves családod­dal... Miért* nem mész hoz­zájuk, ho olyan nagyon ked­ves neked? Miért?... — Miért nem mehetek, mert a tied vagyok! Pista magából kikelve ordít: — De nekem nem kel­lesz!... Hát nem érted, hogy nekem nem kellesz!? Jolánnak összeszűkül a sze­me: — Te mondod nekem, hogy bolond vagyok?... Hát azt nem tudod, nem veszed ész­Megértek én mindent... Menj már ... siess.... ne vá­rakoztasd soká a szerelmedet, könnyes talál lenni a szeme szegénykének... Igaz, majd lecsókolgatod a könnyeit... Az is psillagszemü?... Lehet, hogy majd egyszer megköszö­ni, és hálából széttapossa a szívedet... Helyettem is... Pista indulatosan ragadja meg az ajtó kilincsét. A nyí­ló ajtón bedudál a szél, nagy csomó hóport sodor be rajta, aztán nagy erővel bevágódik az ajtó. Mozdulatlanná mere­vedik a rézkilincs, és csend lesz a lakásban. Csend és üresség, bánat és könny. Jolán egy székre ereszkedik. Nehéz és ólmos minden tagja. Nézi a fehér tányérokat, és elibevillan a tavalyi kará­csonyest képe: a plafontverő, csillogó fenyőfa, Janika bol­dogságtól sugárzó arca és Já­nos megbékélt férfiassága... Aztán szeme az asztalon he­verő kenyérszelő késre esik. Nézi, nézi a kést, mint a meg­­igézett; hevesen dobog a szí­ve. Arra gondol, hogy milyen jó volna felkapni és marko­latig döfni a melle közepébe. Vége szakadna minden szen­vedésnek, és nem rettegné többé a holnapot. De ahhoz erő kellene, és az nincs. „Miért, kinek takarítottam, kinek főztem, ha nem kell a főztöm?” — gondolja magá­ban és tör-zúz mindent a la­kásban, mint az eszétvesztett. Pillanatok alatt összetör min­den törhetőt, leborít minden elkészített ételt. Utoljára a karácsonyfát rántja a földre, és toporzékolva tapossa, amíg az erejéből futja. Végül el­vágódik. Száraz, könnytelen szemében ugyan van élet, mégis mereven bámulja a mennyezetet, mint akiben megdermedt a szív... * * * Száguldó szél szárnyán por­zik a hó. Olyan most a határ, mint a végtelen és úttalan homoksivatag... Gaál Pista makacsul dacol az idővel. Feltűrt gallérral és fülrehúzott sapkával igyekszik a város felé. A keskenyvágá­­nyú vasút mellett ágaskodó telefonpóznák szerint igazodik. Helyenként derékig érő havon kell átgázolnia, másutt meg csupaszon nyújtóznak lába alá a vasúti talpfák. Nyújtaná, szaporítaná a lép­teit, de időnként többet csú­szik hátra, mint amennyit elő­re halad. Lehúzott sapkája alatt verejtékezik a homloka. Mindegy, nem baj. Csak oda­érjen, csak láthassa! Ma este minden eldől. El­dől, hogy érdemes-e élni, dol­gozni. .. Ha Jolán megértené, hogy mennyire szereti Mari­kát és kitérne az űtjából, mi­lyen jő volna. S ha Marika is szeretné és a felesége lenne, akkor talán egyszer még ha­za is mehetne. Haza! A föl­dekre, a Szikince partra, a szőlőhegyre. Ott a munka, az az igazi!... Itt se rossz, az emberek is jók, barátok is akadnak, megbecsülik, mégis haza, haza vágyik... Pedig nem könnyű, nagyon is nehéz a parasztember munkája a tű­ző napon, őszi sárban, téli fagyban, mégis az az igazi: az erő és ész előtt fejet hajt a természet. Ahol, ha olykor veszekednek is, de mégis egyet akarnak, és sírnak és káromkodnak és örülnek és dalolnak... Ez az élet... Itt és most kellett erre rájönni?! igyekszik, lépdel, csúszik, zöttyen. Érzi, hogy a hátán nedvesedik az inge, de csak fúrja, fúrja magát előre. S a szél újabb gondolatokat tép fel az agyában. Jánost látja maga előtt: „Pofozzál, üssél, rúgjál, bá­tyám! Mindent, mindent eltű­rök, csak bocsáss meg nekem! Én vagyok a hibás, nem Jo­lán. Ha már nekem nem is tudsz, legalább neki bocsáss meg!”... (Folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents