A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 2. szám
Lening rádban történt. Szeptember első felében, egy csendesnek ígérkező vasárnapdélelőttön felkerekedtünk néhányan és felkerestük a Kultúra és Pihenés Parkját. Franciákkal, svájciakkal és lengyelekkel rándultunk a díszes parkok, fodros tavak és lombos sétányok világába. — Tengert látni mielőbb. Igen ám, de hol van a tenger? A park beláthatatlan terület, rengeteg gyalogút, meg szélesebb sétány keresztezi egymást, melyik sarkához vegyük az irányt? Nem kellett félpercig sem tanácstalankodnunk, a leningrádiak híresek szívességükről, lépten-nyomon eligazítottak bennünket. Csupán ránk pillantottak és tudták, mit akarunk, velünk tartottak. Az egyik idősebb polgár, nagy fehér haja volt és körszakállt viselt, egészen a pántig kísérte csoportunkat, s jobbját előrelendítve mutatta: — Oda nézzenek. Nagyon távol felhős ég és merev víztömeg ért egymáshoz s feltűnt lassan a nyugtalan tenger sötétebb színű vize. Fenséges látványt nyújt korareggel tenger és ég szerelmes összeölelkezése* Nagy művészek ecsetjére való. A csodálatos színekben pompázó kép annyira elbűvölt valamennyiünket, hogy csak délután ocsúdtunk fel, amikor már Peterdvorcén jártunk. Nagy Péter cár nyaralójában, ahol a barokkstílű rézszobrok szájából állandóan csobog a víz ... Persze, itt sem a cári palotát bámultuk meg igazában, hanem a nagy szovjet ország sok köztársaságából ide kiránduló embereket, akik a legjobb hangulatban sétálgattak, fényképeztek a tegerhez vezető ösvényeken. Tenger! Megint tenger! Mint mesében gyöngyöző bűvös szó, nem lehet tőle szabadulni. Hajóra kellene szállni, érezni lenne jó a mélységes víz mozgását, titokzatos erejét. Fs alig önt formát gondolatunkban az óhaj, szalad hozzánk a vezetőnk és örömmel újságolja: — Hajóra szánhattunk! — Szpasziba — kiáltja ötven torok franciául, németül, angolul, lengyelül, csehül és magyarul a leningrádi főiskolás lánynak. — Irány a kikötő — hangzik kellemesen a parancs. Négykor indult a hajó Kronstadtot érintve, a Finn-öbölt keresztülszelve Zelenogorszkba. Sokan várnak az indulásra belföldiek és idegenek. Ez utóbbiak sétálva és élénken beszélgetve siettetik az idő múlását, a hazaiak meg egy harmonikást vesznek körül s énekelnek. A harmonikás Bruszkov Valinkin harminchárom éves: kolhozparasztok, gépkocsivezetők és népbírák társaságában népdalokat, mozgalmi dalokat és operettrészleteket játszik. Felszállunk a hajóra és pontos időben kifutunk a tengerre. A harmonikás és az oroszok útitársaink lesznek. Mintha a föld kicsuszamlott volna lábunk alól, távolodnak a partok, majd elvesznek a délután homályában. Tenger veszi körül a hajót. Ameddig a szem ellát; fodros, tajtékos, pezsgő víz s a fedélzeten érez hető jókedv. A harmonikás elköszön a lemenő naptól, felharsan az ének, összecsndül a dallam, különféle nyelvel, de egyforma szívek dobogására tüzesedik a hangulat. Majd mintha láthatatlan kéz parancsolt volna megálljt, egyszerre elcsendesül a fedélzet s valaki az erőd nevét mondja ki hangosan. Kronstadt. Mindenki odanéz, odafigyel. Partot érint a hajó Bent vagyunk a kikötőben, tizenöt perces pihenőt jelent be a kapitány Az oroszok kifutnak a partra, magukkal cipelik a harmonikást is, és ropogós kozáktáncok ritmusát dobogják a lábak. Hangosat kurjantanak, térdek rúgóznak, * táncolnak körbe-kórbe. Utazó emberek, dalra, nótára mindig kész oroszok, mélabússzemű harmonikások: meg beláthatatlan nagyvizek, tajtékos hullámok, iszapos mélységek, mind egy nevet szegeznek az emlékezet falára: — Makszim Gorkij. Szelíden úszó hajók, hosszú uszályok és némán hallgató halászbárkák itt a Finn-öböl közepén, vagy a hatalmas testű tengeri hajókaNéva torkolatában, mind a Gorkij regények légkörét idézik, lehelik. Tehát a kép ugyanaz, látszatra semmit nem változott. Olyan, amilyennek olvasmányaink alapján elképzeltük. Hohó, álljunk meg egy pillanatra! A kép nem változott ugyan, de az emberek mások, lettek. Nem éhesek, nem sápadtak, nem rongyos a nagykabátjuk, nem lyukas szita a lábbelijük. nem csupa folt a nadrágjuk. Fs nem magányosak, útszéleken. piszkos várótermekben vagy kikötőkben magárahagyottak! Korszerű hajókon új emberek úsznak. Gazdag rakománnyal, szívükben, minden csepp vérükben a megváltozott élet mélységes tiszteletével. Ezért hangzik vidámabban az ének. frissebben a harmonikaszó, két ködbevesző part között, az ég sötét üvegbúrája alatt, Zelenogorszk felé a tengeren... Ezért nagyszerű találkozni mélyvizek fölött, tágas fedélközön Makszim Gorkij jól felöltöztetett regényalakjaival ... A tenger Leningrádnál és az író: Gorkij! MÁCS JÓZSEF JEVGENYM DOLMATOVSZKIJ: A színészek Viharként vágtat a határ felé Egy teherautó, újév estjén ... Az országúton könnyű hópihék Keringőznek a hold ezüstjén. Csak gyorsan! Hisz a színészekre rég Vár a határon már a század. Díszletdeszkákon ülnek s csupa jég Kezük, lábuk, a katonáknak. De úgy várják őket a harcosok, Mint kedvesük ha jönne szembe „Ne fessétek ki — mondják — arcotok Hideg s homály van a terembe". És halvány fényben imbolyog a szín, Tűnődik, leng a kicsi lámpa, De gyúlnak rég letűnt idők: Racine Kora s a bölcs Shakespeare világa. Aztán az öszetákolt dobogón Az ifjúságot hívja harcra Majakovszkij harsányan, lobogón. Rázúg a hallgatóság tapsa. A színész játszanék, de elszaladt Már az idő, fukar volt lépte. Jeges bundában megjön a csapat, A másik most indul őrségbe. S már itt vannak a búcsú percei, Jő a sofőr, szemén még álom ... És újra vágtáz a kocsi Az elhagyott zord pusztaságon. S Desdemonának Távol Keleten Nem volt soha ilyen éjszakája ... Rekedt hangjába beleszeretett Az őrség százhúsz katonája. VÁMOSI PÁL fordítása 9 Találkozás Makszini Gorkijjal Víg Tamás rajza
