A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-26 / 13. szám
Szülők felelőssége A sajtó, a rádió és a televízió gyakran foglalkozik az ifjúság helyzetével, életkérdéseivel, de főleg azzal a problémával, amit ma az ifjúság nevelése jelent. Még ismertebbek ezek a problémák a pedagógusok előtt, akik mindennapi név el ómunkájuk során az esetek sokféleségével találkoznak. Persze ezenkívül kinekkinek meglehetnek 7 saját tapasztalatai is a fiatalok nyegle . viselkedéséről, cinizmusáról és nyers tülekedéséről. Nem mintha mindenben osztanám nézetemet a gyakran kevésbé tárgyilagos és megkülönböztetni nem akaró közvéleménnyel, de sűrű publicisztikai megnyilvánulásoktól és iózan felfogású, becsületes emberek vélekedésétől megerősíttetve mégis kénytelen vagyok leírni, hogy bizony valami baj van, ha nem is az egész ifjúsággal, de legalábbis annak egy részéivel. Félreértés ne essék, itt nem olyan megnyilvánulásokra akarok utalni, mint a szertelenség, idősebbek iránti kisebbfokú engedetlenség, esetleg generációs lázongás, vagy holmi ártatlan flörtölés, amiket mindenkor a szemére szoktak vetni az ifjúságnak. Mindez bizonyos mértékben érthető, mert a fiatalság kellő életismeret és tapasztalatok híján, de meg normális élettani sajátságokból eredően is mindig türelmetlenül törtetett jövője felé. Sokkal inkább másról van szó. A kevésbé tájékozott ember is tudja, milyen veszélyeket jelentenek a mai ifjúság nevelkedésére nézve azok a jelenségek, amelyeket huliganizmus meg jampeckedés címszavakkal illetünk; sőt még ezenkívül is van jónéhány olyan dolog ifjaink életében, amelyekről márcsak a bírósági ügyiratok tudnának beszélni. Hát ezek a nem is olyan elvétve megnyilvánuló jelenségek és esetek váltják ki aztán a kövéleményből szinte kényszerítő módon az ítélkezést, sőt ha lehet az általánosítást is. Noha nem áll rendelkezésemre pontos statisztika, mondjuk a fiatalkorúak bűnözéséről, törvénybe ütköző cselekményeiről, tudom, hogy mi ilyen tekintetben is aránytalanul jobb helyzetben vagyunk, munt a nyugati országok. De ennek tudomása mégsem lehet megnyugtató számunkra, mert érintse bár csak néhány ezrelékét ifjúságunknak — a probléma akkor is jelenvaló, s hovatovább mind több gondot okoz, nemcsak szülőknek és a neveléssel hivatásosan toa'a'koző oedagógusoknak, de egész társadalmunknak. No, de nem akarom én az ifjúság nevelésének minden kérdését megvitatni ebben a cikkben, mert olvastán esetleg így sóhajt fel majd az olvasó: vajúdnak a hegyek s egy egér születik! Ami számomra ebben a kérdéskomplexumban figyelemreméltó: az iskolai és a családi nevelés viszonya. Erről szeretnék néhány gondolatot fölvetni, abban a reményben, hogy lesz majd, aki felfogja, esetleg magáévá teszi, vagy ellenkező vélemény esetében„ megválaszolja. Gyakran hangzik el különböző fórumokon, hogy az ifjúság eredményes nevelésének egyik alapvető feltétele az iskolai és a családi nevelés összhangja. Elhangzik emellett persze mindig az az érv is, hogy az iskola mindenkor a fennálló társadalmi rendszer és államforma szolgálatában végezte és végzi nevelő munkáját, s hogy voltaképpen nincs, ahogy soha nem is volt, politikamentes iskcda. Mindezzel természetesen egyet is értünk, hiszen szocialista államban csak szocialista szellemű iskolák és nevelési intézmények felelnek meg. Fölmerülhet azonban a kérdés-.vajon más tényezők, elsősorban a család, rokonság, ismerősök mit tesznek a maguk részéről azért, hogy valóban eredményes lehessen az iskolában folyó eszmei és erkölcsi nevelés? Mert hát hol vagyunk mi még attól, hogy a család és az iskola nevelői együttműködése tekintetében ideális helyzetet láthassunk magunk körül! Hiszen elég sűrűn tapasztalunk olyasmit, hogy a szülők egy tekintélyes része a gyermekkel való foglalkozást teljesen az iskolára szeretné ruházni. Ez azonban még mindig a jobbik eset, mert az sem ritkaság, hogy sok családban közömbösek az iskolában folyó szocialista nevelés ügye iránt, s néha mea egyenesen ellene foglalnak állást. Kétfajta hatás ez; különbözők eredőik is, de egyben mégis közösek: egyik is, másik is elvégzi a maga munkáját a fiatalok lelkében, a szocialista nevelés kárára. Az egyik nyomán azt véli a gyerekember, hogy az iskolai munka, beleértve a tanítók nevelő tevékenységét is, csak afféle hivatalos nyűg és szükségszerű rossz, míg a másik esetben holmi propaganda tevékenységnek tekintheti a tanuló a tanító fáradságos és alapos felkészültségét igénylő nevelőmunkáját. Csábító az alkalom, hogy egyikre is, másikra is eleven példát hozzak fel nevelői gyakorlatomból. Egy korhatáron túli, bukott tanuló, akinél nem számított különösebb esetnek az időnként ismétlődő két-három napos csavargás és iskolakerülés, egy alkalommal hosszabb időre feledkezett meg az iskoláról. Hiányzása többé-kevésbé elfogadható betegséggel kezdődött, tehát nem tűnt fel a tanítóknak. Néhány nappal önkényesen megtoldotta hiányzását. Ez akkor derült ki, amikor behozta az iskolába az édesapja és keserűen elpanaszolta, hogy tehetetlen a kamasszal szemben. A szülök és a gyermek ellentéte már a teljes bizalmatlanságig fokozódott, — tudtuk meg az apa szavaiból —, hiszen nemcsak, hogy csavarog, de lopja is őket, sőt holmi gyerekbanda tagjaként már üzletből is lopott. Mi lesz ebből a gyerekből — lehetett kiolvasni ennek az aggódó munkásembernek szomorú tekintéséből. A továbbiakban egyre tanulságosabbá lett a beszélgetés, mert kéretlen őszinteséggel elsorolta minden baját, amelyből két dolog lett nyilvánvaló. Az egyik az volt, hogy a gyerek elhanyagolásának okát nagy elfoglaltságukkal magyarázta. A másik pedig ami ebből egyenesen következhetik, hogy az iskolától remélte az ügy rendbehozását, akár a legszigorúbb testi fenyítés alkalmazásával is. Természetesen e felfogásból mellesleg még az is kiviláglott, hogy nem sok tudomása van a lélektani sajátságokat alapul vevő modern pedagógiai elvekről, s amúgyis elég későn, szorult helyzetben fordult csak tapasztaltabb nevelőkhöz. íme a közönyösség egyik példája, amiből jó, ha idejében van felébredés. De nézzük csak a másik példát. Az egyik alkotmánytani órán élénk társalgás indult meg a vallásszabadság kérdéséről. Szó esett többek között a mindennapi élet vonatkozásairól is; szülőktől s általában felnőttektől felkapott vélemények is elhangzottak, így hát természetes, hogy eljutottunk a legkritikusabb problémához, a pedagógus példamutatásának kérdéséhez. S ennél történt egy kijelentés, amelynek az értelme körülbelül az volt, hogy a tanítók azért nevelnek ateista szellemben, mert kötelességük, ezért fizetik őket. Igaz, nem volt ez ilyen pontosan megfogalmazva, de hatását nem tévesztette, mert a beszélgetésben érdeklődéssel résztvevő osztályon egy pár pillanatra félénk zavar lett úrrá, hogy ilyesmit tanító jelenlétében mer mondani egy diák. A tanuló pedig egy jeles elómenetelű lányka volt, aki a kötelező tanulmányokon felül nagy olvasotsággal és egyéb átlagon felüli képességekkel dicsekedhet. Természetesen sűrű bocsánatkérésekkel és magyarázkodással próbálta mentegetni magát — no meg a tanítónak is megvannak ilyenkor a maga tekintélyen alapuló érvei — de ez mit sem segített már azon, hogy harmincegynéhány tanuló meg tanítójuk közé, tanuló ifjúság és iskola közé bizalmatlanság férkőzött. Nem kétlem, akadnak még elvi meggyőződés nélküli tanítók, de ez mégsem szépíti a kútmérgezésre mindig kész elemek vétkét, akik gyerekszájakkal mondatják el véleményüket, melyről gyakran maguk sincsenek teljesen meggyőződve. íme, a másik példa, a két irányból ható nevelés példája. A fenti tanulságokat összegezve, amelyek nem is a szélsőséges esetek tanulságai, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a szocialista iskola nevelőmunkájával szembeni közönyösség és a nevelés terén megnyilvánuló kettősség csak zavaros világképet, tévelygést, hitetlenkedést, képmutatást vagy éppen minden értéket tagadó cinizmust eredményez a fiataloknál. De ez esetben annak a lehetősége sincs kizárva, hogy a munkakerülés, a léha, könnyelmű életmód iránti vonzódás, a bűntényektől sem idegenkedő huligánbandák erkölcsromboló példája teljesen elsziilesztik az akaratgyenge fiatalokat, akik aztán a bíróság előtt kénytelenek felelni tetteikért. írni kell erről a problémáról, bár tudjuk, hogy a mai fiatalság többsége becsületes, jószándékú és jó magatartású, akik nagy igyekezettel készülnek jövendő hivatásukra, a szocialista társadalom építésére. Ám így is meglehet, hogy egy sor ellenvetést vált ki ez a cikk. de ez mindenképpen csak az ügy tavát szolgálhatja. M1KUS SÁNDOR 14
