A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-19 / 12. szám

ni a háztömböt. Lucia mindig figyelmes, szorgalmas gyerek volt; hát nem olyan okos kislány talán, aki mindent jó csinál, sohasem hibázik? Lucia hallja a dicséretet, amely ellentétben áll mindazzal, amit más alkalmakkor mondott a mama, vagyis, hogy igazán nem rendes kislány ő, hogy semmit sem képes jól elvégezni, hogy gondatlan és engädetlen. Ö csak egyet tud, azt, hogy az ember korántsem ura a gondolatainak, mert a gondolatok olyanok, akár a macskák, jönnek, mennek, megmossák a pofácskájukat, eltűnnek, visszatérnek még tíz napi távoliét után is. Az intelmeket és tanácsokat, melyekkel a mama ellátja, nehogy egy autó kerekei alá kerüljön, Lucia jól tudja öröktől fogva, ám ki biztosíthatja afelöl, hogy nem tűnnek, majd el nyomtalanul, mire leér a földszintre? „De hát mi van a kezeddel?” — kérdi türelmét vesztve a mama. Lucia sietve zsebredugja a kezét; aztán szótfogad a mamának és felhúzza a gyapjú kesztyűt, először a balt, aztán a jobbat, s útnak indul a kockás harisnyájában, rövid kockás szoknyácskájában meztelen térde fölött, szorosra font copfjaival, útnak indul a mama tekintetével, amely az ajtóig kíséri; a kislány ezzel a .jiirkésző tekintettel a hátában megy ki a lakásból, s odacsukja az ajtót e tekintet és önmaga közé. íme, egyedül, van, háttal a becsukott ajtónak, s tüstént lehúzza jobbkezéról a kesztyűt, hiszen a kéznek levegőre van szüksége és nem bírja elviselni a kesztyűt. Hogy is láthatna különben? Nos, a kéz most már meztelen, fehér és önállóan nekiindul, ö maga nem tesz mást, csak megy utána. De a kéz mindent tud és mindent megcsinál egyedül, akárcsak egy kislány, akit a mamája leküldött vásárolni. Előhúzza a liftkulcsot, bedugja a kulcslyukba, ajtót nyit, ajtót zár.. . Kislány u, aki vásárolni indul, egyedül a városba. Szorosra font copfjai vannak, egy hajfürtje, amelyik mindig a homlokába hull és kockás szoknyája. A lift zúgása elhallgatott, a kéz, anélkül, hogy bárkitől utasítást kapott volna, kinyitja az ajtót, becsukja, visszateszi a kulcsot a kabátzsebbe, és hirtelen újabb gondolat merül fel Lucia agyában: vajon a kéznek van-e keze? Hát persze, ha a kéz egy kislány, bizonyosan van neki is keze, ez csak természetes; olyan keze, amely ki nem állhaja a gyapjúkesztyűt.

Csípős hideg van, meztelen kezét kénytelen a zsebében tartani. A teraszon nem is vette észre, hogy ilyen nagy a hideg. Odafönn egészen tavaszias volt. Itt azonban nagykabátokba, sálakba, kendőkbe, buraiákba burkolóznak az emberek, sietősen haladnak tova, nem állnak meg a kirakatok előtt, kezük a zsebükben. -Mindenkinek, férfiaknak és nőknek, kesztyű van a balkezén — azon, amelyik az aktatáskát, bevásárlókosarat, csomagokat tartja... — és csupasz a jobbjuk, az okos kéz, amelyik önállóan gondolkodik és önállóan közlekedik, csupaszon a levegőben, míg a test többi része csak követi. Olykor jobb szeret elheverni a zseb mélyén, akár egy hölgy az autóban, és kasszát csinálni; a pénzt számolgatja és odabentról osztja parancsait.

A kislány szótlanul megérint rózsaszín ujjacskájával egy kis doboz borsot, mutat ja a boltosnak: ezt a fajta borsot szokta a mama vásárolni. A boltos belemegy a játékba, némán szolgálja ki. Aztán a kislány rámutat egy tea-csomagra odafönn a polcon: igen, azt. Bólint, mosolyog, lábujjhegyre állva megszámolja a pénzt a pulton. Az üzletben mindenki öt, a pöttömnyi kislányt figyeli és hallgat, mintegy akaratlanul mind részt vesznek a némajátékban. Még. akkor sem szólalnak meg, amikor ö fürgén odábbáll kockás szoknyácskájában. Aztán bemegy a trafikba, de ott már nehezebb észrevétetnie és főleg megértetnie mayát, minthogy a bőrköpenyes ember igen mogorva természetű. Nem cigarettát kér, és nem kér rágógumit; végül mégis sikerül megértetnie: gyufát kér. A trafikos türelmetlen, de ő szerencsére aprópénzzel fizet. A kéz mindent tud, de beszélni nem: rá kell nézni ahhoz, hogy megértsék.

Az autók csikorgó gumikkal súrolják a járda szélét, meg-megérintik a szoknyáját; valóságos autó-folyam, melyet olykor megszakít egy-egy vörös jelzőlámpa. A hosszú utca lefelé ereszkedik, majd felivel autó- és zajfolyamával együtt. Meszsze, más házak között egy fákkal és oszlopokkal teleszórt domb, egy templom kupolája, s kereszt helyett egy repülőgép, amely zajtalanul lebeg fölötte. A kéz kalandor csempész, aki egy tea-bálán kuporog a zseb mélyén, de csak egyetlen pillanatra, sót csak egy másodperc töredékéig: aztán máris a kislány ó újra,

CSONTOS VILMOS:

Régi dal

( sémijel teregette tatunkra az este,

— Hajh, rég volt, — hajh, rég volt. Felétek indultam, — te is jöttél szembe,

— S az égbolt — az égbolt Csillagtengerré vált, ahogy összeértünk,'

— Be szép volt, — be szép volt,

S az a csillag, melyre véled együtt

léptönk,

— Miénk volt, — miénk volt . . .

Mi ketten ragyogtunk azon az éjszakán,

— Mi égtünk, — mi égtünk . . . Hajnalban azután a csillag ajtaján

— Kiléptünk — kiléptünk . . . Bolyongunk azóta egymás nyomát

vesztve,

— Mi vétkünk? — mi %'étkünk?

Pedig az a csillag kígyói minden este

— Miértünk — miértünk!

akit a mama vásárolni küldött, s aki gondosan ügyel, hová rajka a lábát.

Atz asszony előtte ment, kezében a szatyorral, amely zsúfolva volt sárga papírcsomagokkal, barna zacskókkal, zöldséggel, gyümölccsel. Lucia némi távolságból követte, anélkül, hogy mellé lépett volna; de az asszony egyszercsak hátrafordult és megvárta, amíg utoléri ót. Együtt mentek be a kapun, az asszony kinyitotta a liftajtót. Benn a liftben nekitámaszkodotta falnak, a tükörben látszott a tarkója, rendetlen és zsíros haja. Kezét összekulcsolta a hasán, a szatyor fogóit két kisujjával tartotta; és ót nézte. Öt nézte, Luciát, egyre csak szeretet nélkül, és a kislány megértette. Értette, hogy az asszony tekintetében nincsen szeretet és értette, hogy miért nincs; Szótlanul hagyta magát nézni. Miről tehetett ö, a kislány? S a kislány mégis értett mindent, értette, hogy miért hiányzik a szeretet az asszony tekintetéből, melyet reá szegzett, míg csak tartott a lift hosszú, végnélküli útja felfelé.

13