A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-19 / 12. szám
hácsjózíef^ Kocsisok A gumikerekű előtt nyugtalanok a vasderesek. Mellső lábával hol a nyerges, hol a rudas vág a földbe. A szövetkezet udvarán nem látni egy lelket sem. Dél elmúlt, mindenki munkához látott, ki az istállóba ment, ki a mezőre... A tavaszi nap sugara egykedvűen játszik az izgága lovak sörényén, széles hátán. Az irodából kilép egy ember. Iratot gyömöszöl a zsebébe. Kalapjának a karimája, mint a szemellenző. Nehézkes mozgású, őszülő hajú ötven év körüli. Kényelmesen kapaszkodik fel az ülésre és megfogja a gyeplőt. Szólítja a pihent lovakat. — Rudi, Laci! A vasderesek megugranak. A fellegekbe szeretnék ragadni a gumikerekűt. Aztán az úton szelídülnek, csendesednek, szép ügetésben haladnak. A falu végén pedig megállnak, mert ott várakozik egy zömök munkatárs, a szomszédfalusi Fényes Pál. Szó nélkül kezetfognak és hajtanak tovább. Nincs mondanivalójuk, beszédtémájuk sem, bár olyan érdekesnek ígérkezik ez a mai kocsikázás, két volt szomszédfalusi, ha úgy tetszik idegen, akik régebben csak messziről köszöntötték egymást, most egy szekéren ülnek, szorosan egymás mellett foglalnak helyet, mintha apa és fia hajtana valahova. Két faluból egyet csinált az idő, vagy az okosan megfontolt szándék Kétezer hold föld a határban meg rengeteg gyümölcs-fa és egy bővizű folyó... S ők mégsem szólnak semmit. Hallgatnak mélységesen, csak a füstöt bodorítja az egyik, az ostorral bíbelődik a másik, és a tekintetük röpdös részegen ide-oda, a szántók közepén szunnyadó szalmakazlakra, a dombokon csigamód kapaszkodó lánctalpasokra, az előttük porszkáló lovakra. Már jó messze tartanak, amikor a. barázdából lassú szárnycsapással felemelkedik egy varjú. Mindketten a széllel viaskodó madárra néznek. — Fogadjunk, hogy pihenés nélkül nem megy ki a határunkból — mondja megélénkülve a kocsis. Fényes Pál nem kapcsolt mindjárt. — Erős szél fúj. — Nem a szél miatt — kíséri egyre a varjú útját. — Nagy a mezőnk. Tíz kilométer a hossza. Négy a szélessége. Igazodj el benne, ha tudsz... — Majd eligazodunk. Maguk az öregek, a tapasztaltak, a tízéves tagok, segítenek. A kocsis csizmája szárába dugja az ostornyelet. Kicsit büszkén, rátartian mondja: — Segítünk, persze, miért ne segítenénk! Egyesültünk, összeadtuk mindenünket, hát a fejünket is össze kell dugnunk. Nem igaz? Fényes Pál rágyújt s fészkelődik a helyén. — De mennyire igaz. Sokat gondolkaztam én ezen a társuláson, hallja. — Oszt mit gondoltak róla? — összement a föld, közösek a gazdasági épületek és a felszerelések, jól van. A két falu arányosai) választja a vezetőit, ez is rendjén. De a két község két külön világ, még ha annyira közel fekszenek is egymához... és az emberek nem egyformák. Vetőgép riasztja a lovakat, a kocsisnak keményen kell tartania a gyeplőt, nincs ideje válaszra. A nagy tábla föld szélén megállnak... Egyszerre lépnek le a kocsiról, egyszerre nyúlnak az istrángokhoz, s a vasdereseket a vetőgép elé fogják. Ledobálják a zsákokat is a gumikerekűről és a borsóból felöntenek a vetőgépbe. Elindulnak. A kocsis a lovak oldalán megy. Fényes Pál a vetőgép után lépeget, szaporán tisztítja a tölcséreket. Visszatérőben pedig a kocsis ballag a gép nyomában. Porzik a föld, alábbhagy a szél, melegebben mosolyog a nap. Kétszer fordulnak a táblán, s mikor harmadszor is nekiállnának, a kocsis int, hogy csendesen. Pihenő is van meg cigarettaszünet is, lassabban a testtel. — Hol is hagytuk abba? — dől a vetőgéphez elgondolkozva. — Hopp, már megvan. Azt modtad, hogy az emberek nem egyformák. Mondasz valamit. Az újjunk sem egyforma. Mi sem vagyunk egyformák. Nekem négy fiam van, neked két lányod. Én tíz holddal léptem be tíz éve, te tizenöttel, tavaly. Más az én természetem, más a tied... Hanem azért van, amiben egyek vagyunk. — Van. Már mért ne lenne? Maga szerint mi az? — Hát a munka. — Én is arra gondoltam. — Együtt ültünk az ülésen... felváltva kocsiskodunk... tisztítjuk a tölcséreket. .. vetünk, boronálunk, vetünk... És mindezt úgy csináljuk máris, mintha régen, nagyon régen egyesültünk volna. — Mond valamit — mosolyog szélesen Fényes Pál, és eldobja a cigarettavéget. — Nem vagyunk egyformák, de egy szekér elé fogtuk a lovainkat s eszerint cselekedünk. A lovak hamar összeszoknak, mi is összeszokunk. .. EDUARD LITT MAN: Varjú a varjúnak estvérek vagyunk, egy vér, egy lélek, de hányszor értjük annyira jélre egymást, hogy néha már szinte vérjorraló. Például: elmehetek-e az orvoshoz, megveregethetem-e a vállát, szemébe kacsinthatok-e, és vajon a fülébe súghatom: — Doktor elvtárs, a kertben le akarom szedni a ringlót. Nem vetne nekem papira három nap náthát, vagy ilyes valamit? Ugye, hogy nem tehetem. Dehogy is tehetem! Az embernek alakoskodnia, színészkednie kell, habár a mi családunkból senki sem volt még csak műkedvelő se, az egész család csupa cukrász vagy mázoló. Megyek tehát az orvoshoz, a rendelőben leülök a székre, fogom a veséimet és sóhajtozok, mint a sebesiüt huszár Austerlitznél: — Kínoznak, doktor úr, rettenetesen kínoznak! — Kik ? — kérdezi és a papírjai közé bámul. — A vesém__ a gyomrom ... a lépem... és tulajdonképp minden! Hisz én a fájdalomtól lassan már nem is látok. A végén aztán még a szemorvoshoz is muszáj lesz... — Hm — mondja és a fecskendő után nyúl. Elöntött a hőség. Barátaim, az nem injekciós fecskendő volt, hanem egy hatalmas cső, egy még hatalmasabb tűvel. — Tíz köbcentit — mondja a nővérnek, és mossa a kezét. És kötözzék le. Ordítani fog! És készítsenek hideg vizet, ha majd fel kell mosni. Különben az eszméletlenségből fel nem ébred. A rémülettől a fogaim öszszeverődnek. — Én — mondom, de hiába! Az ember mégse beszélhet a rendelőben a ringlóról. Kiestem. Csak hát a ringlók után beértek a közönséges szilvák is, és újra csak el kellett mennem a rendelőbe. — Doktor úr — mondom, és odateszek egy borítékot az asztalra — engedelmével, egy kis figyelmesség ... Az orvosok nagyon érzékenyek ám a borítékokra. Mert ez így finoman is van, nem úgy, mintha az ember csak a markába nyomná a pénzt. Azt csak az öreg Kroslák tartja nálunk a műhelyben, hogy igazi hatása, csak egy fensóbbséggel adott tíz-koronásnak lehet. De én mindig a formák híve voltam ... — Legalább négy napot — súgom az orvos fülébe —, az anyósom a halálos ágyán fekszik, legalább egy kicsit megörvendeztetném, és... Kidobott. A borítékot sem volt időm visszavenni. Az ember ma már senkiben sem ismeri ki magát. Tragédiámat az aranysárga renet alma tetőzte be. Beérett és kezdett potyogni. Majd a szívem szakadt meg belé. Elmentem tehát az orvoshoz harmadszor is. Levetem magam a pamlagra és sóhajtok: — Leestem a fáról. A kertben ... Biztosan leszakadt a vesém! — és már előre reszketek, hogy mikor nyúl a fecskendő után. El voltam készülve mindenre. Kételkedő szemmel rámnézett és azt mondta: — Mit termel? Megkönnyebbültem. — Meggyet, doktor elvtárs, és ringlót és ... — Milyen ringlókat? — Olaszt és dalmátot, nagy-fajtákat. — És teremnek? — Mint a vadak, doktor úr — kiabálok és felkelek a pamlagról. — Azt látni kell! — És mi van a renettel ? — Istenem, a renet... mese, öröm ránézni. Doktor úr én tépek magának! Ha kiírna három, vagy négy napra, akkor ezt itt be is zárhatná és jöhetne mindjárt velem. Ügy is csak szimulánsok vannak kint a váróteremben. És kiírt. Megegyeztünk. Hisz utóvégre egy az anyanyelvűnk. Fordította: — tó — 14
