A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-05 / 10. szám

" cA

lEXAíNDR. SIS KJN: '

E

G

Y D

A

R

A

B

K

A GRÁNIT

ruzsilin kapitány kajütjében, egy zöld bársonnyal letakart állvá-7/

II nyon kis darab szürke gránit fekszik. A kapitány puha rongygyal minden reggel letörli szikrázó kristályfelületéről a pihéket és a port. És mikor a kajüt műszerésze, Lebegyev matróz egyszer elejtette ezt a gránitdarabkát, Kruzsilin összerezzent és elsápadt.

— Miért nem vigyáz? — sóhajtott fel. — Óvatosabban.

Lebegyev, bűntudatosan pislogva tette helyére a gránitdarabkát.

— Kapitány elvtárs — kérdezte, — miért őrzi annyira ezt a követ?

A kapitány elhallgatott, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

— Lebegyev barátom — szólalt meg végül —, ez hosszú história. De ha akarja — hát figyeljen ide ...

Kruzsilin egy percre határozatlanul elhallgatott, végigsimította a forradást homlokán és leült. Tenyerébe temette arcát, mintha igyekezne valamit jobban megérteni, majd tompán megszólalt:

— Élt egyszer, Lebegyev, egy legényke, akinek én az életemet köszönhetem. A szmolenszki földön futkosott, iskolába járt, lehet, hogy horgászott, vagy a cserjésben hallgatta a madarak dalát. Élt és örült az életnek, mint ahogy mi most örülünk. De nem tölthette vidámságban, munkában az életét. Kitört a háború.

Hogyan került Németországba, nem tudom. Csak azt, hogy porosz földön vetett minket egymás mellé a sors.

A háború végén tengerészgyalogsági

egységünket a Balti-tenger mentén vetették be, így kerültünk Poroszországba. Falvakat, településeket, földesúri kastélyokat hagytunk magunk mögött. És szinte minden lakott ponton honfitársainkkal találkoztunk. Némelyikét idejében szabadítottuk fel, másokat... baráti sírba temettük. De vele — s a kapitány úgy intett a gránitdarab felé fejével, mintha csak élőlény lenne — egészen véletlenül találkoztam.

Egyszer a törzsőrmesterrel éjjeli felderítésre mentem, s még a reggel beállta előtt kellett visszatérnünk a mieinkhez. A hely ismeretlen, kérdezni senkitől sem lehet, a felderítőnek nem is ajánlatos kérdezősködni. Teljesítettük a feladatunkat. Minden részletet felkutattunk, a németek minden tüzelöállását bejegyeztük a térképre. Szerencsére erdős vidéken jártunk — könnyen tudtuk álcázni magunkat.

Már visszafelé haladtunk a mieinkhez, mikor ránk köszönött a reggel. Mint fehér vattába, burkolóztak ködbe a bokrok, köztük nehezen áttört napsugarak táncoltak. Kiértünk az egyik kis cserjésből — hát ott vannak a fasiszták. Észrevették bennünket. No és megkezdődött. Mi viszsza az erdőbe — ők utánunk. Olyan tüzet nyitottak, hogy még az ördögnek is felkeveredett volna a gyomra. De mi, oda se neki. Megyünk. Csak hát akármerre fordulunk, mindenütt ellenség.

— Bekerítettek a gazfickók — súgja a törzsőrmester, és egy kendőbe bugyolálja a kezét, látszik, megsértette valamivel.

— Mit fogunk csinálni? — kérdezem,

és bizony összekoccant a fogam. No, nem a félelemtől, csak hát nem akaródzik meghűlni.

A fasiszták egészen mögöttünk vannak. Kiabálnak valamit, géppisztolyból lőnek, még a fejünket sem hagyják felemelni.

— No, Száska — mondja a törzsőrmester —, búcsúzzunk el mindenesetre. Lehet, hogy nem jutunk ki innen. Csak el ne felejtsd, ha megölnek engem, vedd le a térképtáskámat a térképpel, s igyekezz kitörni magad. Hiszen ott már biztosan várnak bennünket.

Elbúcsúztunk és kúszni kezdtünk. Lassan haladtunk, géppisztolysorozatok fütyültek a fejünk felett, a golyók a bokrok ágait nyesegették.

Hátranézett a törzsőrmester, mondani akart valamit, de már nem tudott. Pontosan a homlokát találták, valamivel a jobb szeme felett. Odakúsztam, de már nem lélegzett. Hát bizony ilyen körülmények között nincs idő sokat gondolkozni. Levettem a válláról a térképtáskát, elvettem a pisztolyát, a két dobtárat — és be a bokorba.

Kúszom, odalapulok a fák törzséhez, hol lehetne kitörni. Megpróbálom az egyik oldalon — nem megy; lőnek a dögök mindenféle tűzfegyverrel. Az ellenkező irányba kúszom, mind közelebb a mieinkhez, a front vonalához.

Kibújok az erdőből és hanyatthomlok egy kis szárazérbe vetem magam. Az ismeretlen lehetőségektől szinte megbénulva, elrejtőzöm. A fasiszták valahol oldalt kiabálnak, az aknavetőik is működésbe lépnek.

Kikukucskálok a szárazérből. A szélét bokrok lepték be, de azokon bár nem túl nagy, de teljesen csupasz mező — sehol egy bokrocska nem tarkítja. Mögötte ismét erdő. „Eh — gondolom magamban —, csak addig az erdőig juss el. Ott már otthon vagy."

Elhatároztam, hogy keresztülrohanok a mezőn.

Alighogy felemelkedtem, a bokrok megmozdultak, és közvetlenül az orrom előtt egy kisfiú feje bukkant fel. Habár nagyon nehéz helyzetben voltam, nem tudtam mosoly nélkül megállni. A legényke szeme rémült, haja vörös és olyan borzas, hogy parókának nézné az ember és az arca telis-tele szeplőkkel, mintha csak szitával hintették volna rá.

— Ki vagy? — kérdezem.

De ő csak néz rám, nézi pilotkámon a csillagot, és végül felkiált:

— A mieink!

A nyakamba ugrik, sír az örömtől.

— Ne zajongj! — csitítgatom és simogatom, a hátát, a fejét, s közben észrevétlen könnyet törölök le a szempillámról.

Ö meg, tudja, csak suttog: „A mieink, a miei-i-ink! Végre!”

— No de ki vagy te?

— Orosz — feleli —, Ljoska Uvarov, Szmolescsinából. A tanyán mindenkit lelőttek a fasiszták, én pedig elfutottam. Egyedül én. Még a nővérem is ottmaradt. Megölték. És a könnyei csak ömlenek, ömlenek.

— Miért van egyedül, bácsi? — kérdezi megcsukló hangon. — Mindjárt elkapják a németek.

Bár nem szabad felderítés közben magunkról valamit is elmondani, nem tudtam megállni.

— Felderítő vagyok — feleltem. — De most, látod, .az ördög csapdájába estem. Minden oldalról bekerítettek. De akárhogy is, ki kell törni az enyéimhez. Érted, akárhogyan is.

— Hát akkor gyerünk — mondja —, majd együtt kitörünk. Én erre kiismerem magam.

— Gyerünk.

14