A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
ILJA ERENBURG: Emberek, évek, élet V. Az első világháborúval- foglalkozó elmélkedéseink végén Erenburg néhány mondatban mai tevékenységét érinti: Minden esztendőben újabb emberek halnak meg, akik átélték az első világháborút, és mások lépnek az életbe, akik nem ismerték a másikat. Életünk végét járjuk, a velem egykoruakra gondolok, de képtelenek vagyunk megfeledkezni bármiről is. Életem utolsó tizenegy esztendeje folyamán úgyszólván minden erőmet és minden időmet egyetlen célnak: a békéért folyó harcnak szentelem. E könyvemet úgy írom, hogy gyakorta felkelek egy félig megírt fejezet mellől és elutazom. Barátaim mondogatják, hogy esztelenül cselekszem, jobban tenném, ha nekiülnék és írnék még egy regényt. De regény számtalan van a világon . . . Eszembe jut az 1916-os év, tehetetlenségünk és kétségbeesésünk. Ha valamivel, a legapróbb dologgal is megvédhettük volna a békét... Megfordítom Descartes mondását: Gondolkozhatunk bármiképp hivatásunkról és az élet értelméről, de hogy gondolkozhassunk róla, ahhoz elsősorban élnünk kell. Az ablakból egy kisfiút látok; végtelenül komoly képet vág, hatalmas csizma a lábán s jóllehet a hó már elszürkült, mégis épít valamit abból az utolsó áprilisi hóból. Ez a Descartes legfeljesebb nyolc esztendős lehet, de valamiről gondolkozik. S talán kigondolja azt, amit mi nem tudtunk rendesen meghányni-vetni magunkban. Ehhez azonban az kell, hogy senki meg ne ölje! A cáriztnus megdöntése után Erenburg visszatért Párizsból Oroszországba és így ír: Gyermekként érkeztem ide, de akkor tudtam, mit kell tennem és hol a helyem. Most huszonhat esztendős vagyok, egyet mást már megtanultam, de úgy érzem, már nem értek semmihez. Nem tértem le a helyes útról?“ A franciák ezt írták a falakra: „Legyetek éberek, az ellenség hall benneteket!" Mindenhol csak az éberségről beszéltek. Egyszer Párizsból Épernayba mentem, és az utazási engedélyen öt különböző hivatal pecsétje díszelgett: a külügyminisztériumé, a hadügyminisztériumé, a vezérkaré, a hadizónában a szállítást engedélyező hivatalé; öt napot veszítettem ebben az öt hivatalban, s úgy őriztem ezt a nehezen megszerzett okmányt, mint a szemem fényét, azonban egyetlen egyszer sem kérte tőlem senki. Az angolok nem írtak semmit a falakra, és az útlevelembe is csak egyetlen angol vízum került; megtudtam azonban, hogy mi az éberség. Életemben már több ízben megmotoztak, de senki sem cselekedte ezt olyan ügyesen, mint az angolok. Le kellett vetkőznöm és a cipőmet valahova elvitték; kabátom és nadrágom minden varratát tüzetesen átvizsgálták, elvették a jegyzetfüzetemet, Max Jacob verseit és hosszú vita után visszaadták Chantal fényképét. Mindezt kedves mosollyal végezte az angol, úgyhogy nem lehetett rá haragudni. Londonban tudtunkra adták, hogy nem tudják, mikor indulunk tovább és melyik kikötőbe szállítanak bennünket — ez katonai titok. Velem együtt utazott az észt Ruddi, még a Rotondából ismertem. Elindultunk, hogy megtekintsük az idegen várost. Itt minden jóval nyugodtabb volt mint Párizsban; lehet, azért, mert a háború távol volt innen és lehetséges, hogy azért, mert az angolok nem szívesen Izgatják fel magukat. A város gyönyörű, előkelő és unalmas volt. Eszembe jutott, hogy itt Modiglianit bizonyára a bolondok házába zárnák . . . Két vagy három napot tölthettünk Londonban. Azután az állomásra vittek bennünket, hogy hová megyünk, az továbbra is titok maradt. Kitűnt, hogy sokan vagyunk — politikai menekültek és orosz katonák, akik megszöktek a német fogságból. Minden vagon zsúfolásig megtelt. Az emigránsok természetesen azonnal vitatkozni kezdtek; egyesek a „védekezők“ közé tartoztak, mások Lenint pártolták. Az egyik kupéban ebből csaknem verekedés támadt. Skócia északi részébe szállítottak bennünket. Kiléptem a kocsi peronjára, azt mondtam Ruddinak. egy kis friss levegőt akarok szívni. A valóságban úgy éreztem, hogy nyugalmat szívok magamba. Itt semmise emlékeztetett a történelemre. Magányos házikók, lilás hangával borított domboldalak, juhnyájak, az északi éj valószínűtlen, rózsaszín fénye. A természet sokmindent mondhat az embernek, ám nekem e nyáron nem volt kedvem bölcselkedni. Álltam egy darabig friss levegőt szippantottam és visszatértem a telefüstölt kocsiba, ahol valaki rekedt hangon ordította: „És miben különbözik a te Plehanovod Gucskovtóir Aberdeenben egy kereskedelmi hajóra kísértek bennünket. Itt is sokan voltunk, a fedélzeten kevés volt a hely, egymás hegyén-hátán ültünk. Tudomásunkra hozták, hogy riadó esetén mindenkinek a mentöcsónakban kell elhelyezkednie, azonban kitűnt, hogy több az ember, mint a hely s így én nem kerülhettem a mentőcsónakba. Éjszakára elhalt a vita, az emberek ültükben szundikáltak, csak a tenger mormogta egyre a maga viharos és értheteten mondanivalóját. Hajónkat két angol aknarakó kísérte. Reggelre jelentették, hogy egy tengeralattjárót vettek észre. Az előbb még szundikáltam. Most, hogy Ruddira tekintettem, olyan nevetés vett erőt rajtam, hogy a mellettem ülő orosz hölgyet elfutotta a méreg: „Ilyen pillanatokban komolyabb lehetne ..Nem, ha az ember Ruddit látta, nem őrizhette meg a komolyságát! Egy kedves kis francia lányt vett feleségül, akit „kiskacsának“ hívtunk. Az anyósa egészen odavolt: ez a bolond Ruddi olyan országba utazik, ahol most a fejetetején áll minden. De még jobban megrémült az északi tengeren való út hallatára. Jajveszékelt. „Nem ismeritek a boche-okat, vízbefullasztják a mi Ruddinkat! Valamelyik újságban talált egy hirdetést, amely egy csodálatos öltönyt ajánlott, ebben az öltönyben az ember korlátlan ideig a víz színén marad. Az anyós megvásárolta Ruddinak ezt az öltönyt. Ruddy pedig a tengeralattjáró-veszély hallatára magára vette ... Hát megőrizhettem a komolyságomat? A nevetés annyira fojtogatott, hogy alig tudtam kinyögni: „Tudod milyen vagy? Akárcsak Picasso kubista lova ..Ruddi azzal védekezett, szavát adta az anyósának, hogy szükség esetén használni fogja az öltönyt. Én azonban csak nevettem, egyre nevettem. A hölgy nem bírta tovább, odament a mentőcsónakhoz. De hogy is őrizhettem volna meg komolyságomat? Akkoriban jobban féltem az élettől, mint a haláltól; és Ruddi valóban nevetséges volt. Egy angol tengerész mentőövet nyomott a kezembe és rámmosolygott. Én visszamosolyogtam, de a mentőövet nem vettem magamra. Az arcom összerándult — a víz alighanem alaposan hideg lesz. Aztán eszembe jutott, hogy Aberdeenben nem vettem magamnak angol dohányt. A katonák még mielőtt útnak indultunk volna, bebújtak a fedélzet alá, ott jó meleg volt. Mikor jelentették a tengeralattjáró közeledtét, utasítást kaptak, hogy menjenek fel a fedélzetre, de eszük ágában se volt felmenni, nyugodtan kártyáztak tovább s nyilván a mentőövekben sem bíztak. A bergeni faházikók Moszkvára emlékeztettek. De ott sem volt béke, csak a nemrégiben vált a város nagyobb része tűzvész martalékává. Krisztimét idillikusnak találtam. Lehet, hogy épp ezen a pádon álmodott Viktóriáról Hamsun Johannja. És lehet, hogy amott, abban a jord mellett álló házikóban mondta Brand; — Mindent, vagy semmit! — Sztaniszlavszkij jól alakította Stockman doktort, akit „a nép ellenségének“ hívtak. Miért? Azért, mert előnybe helyezte az igazságot. De mi az az igazság? Stockmann doktor jól tudta, hogy a gyógyforrások egy szemernyit sem gyógyítónk, s ézt könnyen meg lehet állapítani a laboratóriumban. De hogy lehet megállapítani az eszmék helyességét vagy helytelenségét? Stockholmban néhány napig elidőztünk, várván, hogy valami távirat érkezik Pétervárról. A város csodálkozásra késztetett. Ott álltam a parton, szemközt a királyi palotával. néztem a követ, a vizet, az égboltot és versírásra támadt kedvem. (Akkor még nem tudtam, hogy ez a város negyven év múlva a Stockholmi Felhívással jut újra életembe, hogy gyakorta meglátogatom és új barátokra lelek ott.) Megkérdeztem önmagámtól: talán a semleges ország nyugalma varázsol el így, ahol senki sem félti kedvese életét, nem retteg a légiriadóktól, s ahol az üzletek tele vannak áruval? Nem, ez inkább bosszantott. Valami más késztetett csodálkozásra: a házak közt álló sziklák. Házat építeni olyan nehéz feladat, mint erődöt emelni. Csodálkozásba ejtett a városba beömlő tenger, a víz fémes csillogása, a járókelők beszéde rikácsoló sirályok. Nyoma se volt itt London fényűzésének, sem dickensi nyomorának, sem előkelőségének, se spleenjének. Itt a megfontolt és közvetlen a költő versére emlékeztető szomorúság vált kővé, a stockholmi polgárokat nem megelégedett, az idegenek háborújából meggazdagodott semle-. geseknek láttam, hanem öngyiíkosjelölteknek. Ruddinak volt itt egy festő ismerőse; estére meghívtak bennünket egy vendéglőbe. Körültekintettem az erőszakoltan festői helyiségben: régi hordók, réz gyertyatartók, a falon kubista képek — Picasso eljutott már Európa északi sarkába is. A hófehér fők ötős pincérlányok mosolyogtak és csemegét meg vodkát szolgáltak el. — Hát nem éppen a Rotonda .., — gondoltam magamban. Tisztességtudóan ismételgettük — skoll — és ittuk a vodkát. Aztán odaült az asztalunkhoz egy rákmerev szemű, égimeszelő svéd, a festők megmagyarázták, hogy költő, a nevét nem jegyeztem meg. Azt mondta, tud egykicsit franciául, de nem beszélt — szótlanul itta a' vodkát. Csak éjfél előtt, mikor már megivott egy jó adag pálinkát, jelentette ki, hogy Európa a dekadens kor Rómája. Pál apostol összetörte a görög istennők szobrát s közben nem törte azon a fejét, vajon van-e művészi értékük. Igaza volt, de azért a szobrokért kár. — Mit akar Oroszországban csinálni? — kérdezte tőlem. Azt feleltem, hogy nem tudom, lehet, hogy besoroznak a hadseregbe, és lehet, hogy új verseket vagy regényt fogok írni. Azt mondta, hogy most egyképpen lehet bunkósbotot ragadni vagy zsebkendőt fogni és a könnyeinket törölgetni. „Én magam szívesen lázongok és sírok is, mint valami aggszűz a széjjeltört váza fölött..Nem értettem mit akar mondani mindezzel, tovább ittunk és búcsúzóra megcsókoltuk egymást. Reggel eszembe jutott, hogy Oroszországba utazom és meg fog kelleni látogatnom azokat a költőket, akiket csak könyvekből ismerek; de Pétervár vagy Moszkva nem a Rotonda . .. így például nincsenek keménygallérjaim s a borotvámat elveszítettem a gőzösön. Szerencsére volt még valami pénzem, vettem egy borotválkozó készüléket és néhány gallért. A vonat az öböl partja mentén haladt. Á csendes állomásokon világos hajú lányok sétáltak legények kíséretében. A büffékben jégdarabokon heringek feküdtek. Minden véghetetlenül csöndes és érthetetlen volt. Az éjszaka teljesen fehér volt; alighogy lenyugodott a nap máris felkelőben volt. Az út hosszú volt, végre elértük az utolsó svéd állomást, Haparandát. Átmentünk a hídon. Itt már orosz tisztek álltak; Tomio határállomáson voltunk. A fogadtatás nem bizonyult túlságosan szívélyesnek. Egy hadnagy beletekintett az útlevelembe és gonoszul megjegyezte: „Késő! Már befellegzett az uralmunknak. Kár is tovább ragnnie ... — Ez július ötödikén volt. Nem tuatünk a pétervári eseményekről és lehangolódtunk. A vonat most dél felé haladt. Az állomásokon a finnek komolyan, elgondolkozva hallgattak. Helsinkiben valakitől azt hallottuk, hogy Pétervárott a bolsevikiek megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat, de letörték őket. A feszültség a vasúti kocsiban egyre fokozódott. Az obranások egyike leplombált vagonról és árulásról ordítozott valamit, s egyszeresek kijelentette: — No mi majd a körmükre nézünk... Szóval ti lázadozni akartok? Pórul jártok kedveseim! Szabadság ide, szabadság oda, a ti helyetek a rács mögött van... — Ez után nyomban felpattant egy emigráns, aki Londonban csatlakozott hozzánk, egy vézna kis zsidó, aki örökké a szemüvegét kereste s holmi pilulákat nyelt és ugyancsak magához ragadja a hatalmat. Hogy ki kit küld rács mögé, az még elválik ... Inamba szállt a bátorságom: Párizsban mindnyájan „vér nélküli forradalomról“, szabadságról és testvériségről beszéltek, s még nem is jutottunk el Pétervárra, máris börtönnel fe-U
