A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
fényképeit, akiknek feje felől a háború elsepri a háztetőt, de lehet, hogy jobb fényképeket hozna, ha a front másik oldalán állna . . . Sose hallottam még, hogy azok hívtak volna bennünket, akik védekeznek. Az indonézek, malájok, algériaiak... De az is lehet, hogy semmi szükségük a mi részvétünkre, humanizmusunkra s meglehet, hogy művészetünk eredményei egykor csupán arra lesznek jók, hogy így szólhassunk: Mindezért fizetni kell.” Freeman meglepetve tekintett Walterra, majd felállt. — Megpróbálok összeköttetésbe lépni Longgal, — mormogta. Az ajtóban még viszszafordult: — Lehet, hogy Long ebben a pillanatban már tudja azt, amit tudni akart, s amit mi semmiféle bölcselkedéssel nem tudunk meg, Brown úr. Sokszor próbáltunk összeköttetésbe lépni vele, de a brit cenzúra meghiúsította minden erőfeszítésünket. Csak Port Said elfoglalása után kaptunk meg az első híreket Libanonon keresztül s csak ekkor jelentek meg a sajtóban is az első fényképek ... Long egészséges volt, életben volt. Fényképei épp oly beszédesek és erőteljesek voltak, mint azelőtt. — Egy gyermek guggol a rombadőlt ház előtt, szemében a szomorúság oly éjszakája, mintha ezernyi gyermek sorsát tükrözné... Egy tank a napfényes utcán, kávéház arabbetűs cégére alatt — s néhány apróságban a lövések közti csend egész atmoszférája. Egyet kivéve, nem volt a fényképeken fe9yver. de a háború valósága annál inkább bennük volt. Qokszáz fényképész sokezernyi fényképet küldött: támadó repülőgépeket, füstfedte cirkálókat, robbanó gránátok képét s ezek a fényképek mind makulatúra voltak, mielőtt még megjelentek volna az újságok, amelyek hasábjain helyet kaptak. Long azonban egy arab kislány fényképét küldte el s ez a fénykép megbabonázta az ember szemét a folyóiratok közömbös oldalain ... Mikor jóval később újra kezembe ker-ült ez a fénykép, azt is észrevettem, hogy a kislány sötét, bánatteli szeme keresztül néz azon az emberen, aki a fényképezőgép mögött áll, fényképez, és betolakodó, ellenség. Lehet, hogy Long minden figyelme ebben a pillanatban csak a fényképezőgépre irányult talán érezte, a bánatot, de a gyűlöletet nem. Mi azonban annál inkább éreztük, mert a távolból sok mindent megláttunk, amit Long a közelből nem láthatott. A következő nap Long egy ejtőernyős osztaggal kiugrott Taraschi repülőtere fölött. Ezt az akciót a háború egyik döntő akciójaként készítették elő. Azzal számoltak, hogy minden simán megy majd, Longot felelőtlenül az első hullámmal küldték ki, de nem csatára, mészárlásra került itt sor. Az ejtőernyősök százai a repülőtéren álló egyiptomi tankok közé hullottak és sokan halottak voltak, mielőtt földet értek volna ... Long ezernyi más módon is elpusztulhatott volna, de az ejtőernyő hevederjei között érte utol végzete. Nem tudjuk, milyen kép jelent meg utoljára a fényképezőgépe keresőjében, és nein tudjuk, mikor nyomta meg utoljára a kioldót. Természetesen — mint mindig — igyekeztünk megszerezni fényképezőgépjét, szerettük volna látni utolsó felvételéit, mementöját. Soha senki sem hívhatja elő többé a sivatag bombák felkavarta homokjába temetett fényképezőgép filmjét. S talán épp ezek a felvételek árulták volna el, vajon tudta-e már Long, amit ezelőtt szeretett volna tudni, mielőtt életében utoljára lemezre rögzítette volna a maga nagy motívumát, az élet megértett igazságának krédóját. S ha akkor sem tudta, ez majd olyan szörnyű szerencsétlenség, mintha élne és nem tudná. Két nappal Long halála s a klubban tartott gyűlés után, amelyen Freeman úr megemlékezett Longról s amelynek során Long néhány apróságát elhelyeztük a vitrin üvege alatt, Walter Brown Algériába repült. Én kísértem ki a repülőtérre. Az újságírók és klubbeli barátaim néhány nappal később sorra kérdeztek, milyen hangulatban volt Walter — nem mondott-e valami különösat. De mi az utolsó pillanatig nem beszéltünk sem barátainkról, sem a munkáról. Csak közvetlenül a repülőgépbe való beszállta előtt fordította felém sápadt arcát, s nekem feltűnt, hogy nagyon izgatott. Izgatottságát Long esetére vezettem visza, elkerülhetetlen volt, hogy mindketten erre gondoljunk, ironikus mosollyal, amellyel talán izgatottságát palástolta, fordult felém: „Én még tulajdonképpen túlságosan fiatal vagyok, ahhoz, hogy Long után menjek, nem? ... De már tudom, hogy mire gondolt a mi jó öreg Davidünk .. . Azt hiszem átkozottul jól tudom” — és búcsúzóra úgy megszorította a kezem, ahogy babonás ember sosem szorította‘volna meg. Nem értettem, mire gondolt. B,úcsút intettem a felszálló repülőgépnek s azt kívántam, hogy ne utoljára találkoztunk légyen. "P gy héttel később az ^ egész világsajtót bejárta a hír, hogy Walter Brown egy tisztogatási akció során Algériában eltűnt... Túlságosan közönyösek voltunk már ahhoz, hogy a hír meglepetésként érjen bennünket. Nem volt az első, sem az utolsó. — A meglepetés néhány nappal később következett be. Felröppent a hír, hogy Brown átállt az algériai felszabadító hadsereghez és néhány haladó szellemű újság fényképeket közölt, amelyek kétségkívül tőle származtak. Ezek voltak Walter Brown képei közül a legjobbak. Művészete David Long nyomdokaiban járt, de több is volt benne: nem csupán a kolonialista hordák áldozatainak szenvedését mutatták, meg, de egy legyőzhetetlen nemzet emberi büszkeségét és harcának igazságát is. Láttam ezeket a felvételeket és megláttam rajtuk azt is, amit David Long már sejtett. Ügy éreztem, hogy Walter Brown az első algériai felvételei David Long utolsó képei, amelyeket kerestünk és nem leltünk meg, és hogy Brown arrafelé indult. ahová David már nem érkezett meg. Fordította: Péter László BATTA GYÖRGY Alkony Jelleg-dombokon Lomposan, lassan Baktatott a nap Egy délután Rótta sokszor járt Űtját, ám (Részeg volt talán) Megbotlott. Arany testéből Bíbor vér csörgött. A vén nap haldoklóit. Meggyszín vére Locsolta a tájat, Nem kímélte, Permetezte A szilaj szelet, Mely mint herceg Átlovagolt vén Dombokon, S a kopott hegyhát Közepét is színezte vér jolt. Fü, rét, virág, Tölgy-daliák, Patak-mente: Minden ázott Vértengerben. Ám jött gyors Lábakon az este, S a véres tájat Sötétség - koporsóba Temette. CSONTOS VILMOS Mondd vagy írd ígérem s mondom órákon át, Hetyke legényként-, Felhábolom az élet rojtját, Vászon szövődjék: Takarónak, párnának, ingnek... — Tovább mért mondjam ? Hisz időtállás ereje nincs A gyenge rojtban. Tedd karom, szótlan, hegyet, sziklát Mozdíts helyéről. Fonj kötelet, tanuld meg titkát, A gyenge fércből, S kössed a múltad a mával és a lövőddel össze, Szilárd legyen, hajolj az útra, Rá követ törve. S ám mondd, vagy írd, de szívedbe mártsd Bátran a tollad, Olvassák, s hallják a dobbanást: Reng ott, ahol vagy. Reng, s barázda hasad, s te magként Magad veted el, Dús kalász leszel, új kenyér és Erő győzelem! 13
