A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
dävTd long-TM Aznap volt éppen egy esztendeje annak, hogy In - diába hazatérőben egy hegyi úton meghalt csoportunknak, a Lifetime csoport alapító tagjainak egyike, Robert Ward. Ott üldögéltünk néhányan s Wardot emlegettük, meg a többieket, akik előtte távoztak. Valaki mindig eltávozott, s volt mindig valakire emlékeznünk. Minden esztendő szedett közülünk egy-két áldozatott. Klubunkban volt egy üveges asztal, amelynek támlája alatt ott voltak azok képeinek maradványai, akik soha többé nem ülnek le közénk. Vagy tíz fényképezőgép feküdt az üveg alatt. És nem minden társunk fényképezőgépe maradt meg... A fényképezőgépek fekete posztón feküdtek minden magyarázat, vagy névtábla nélkül, de mindegyikünk tudta, melyik kié volt. Ügy sorakoztak egymás mellett, ahogy sokasodtak, s volt még hely mellettük a továbbiak számára. A legrégebben Vernouill Leicája feküdt itt, mellette O’Connor nagyformátumú Kodakja, aztán Max Kantner Rolleiflexje, James Wertheim japán Cannonje, majd további gépek, s az utolsó helyen Robert Ward összetört Hasselbladja. Csak egy perce, hogy felemeltük az üveget és elhelyeztük a többi mellé. —... Vernouill a háború alatt esett el indokínában, O’Connor az angol királynő koronázásakor zuhant le a háztetőről. Max Cantnert Palesztinában gyilkolták meg, Wertheim és még két másik Koreában esett el. A második világháború befejezése óta valahol mindig lövések dörrentek, bombák robbantak, repülőgépek indultak támadásra, állandóan volt olyan hely, ahol az ember kockára tehette életét — a fényképezésért. Hisz ez volt a hivatásunk. S talán éppen csak azért jöhetett létre csoportunk, mert a nagy folyóiratoknak szükségünk volt ilyen fényképekre. — Lehet, hogy sokan elpusztultak volna közülünk akkor is, ha egyedül dolgoznak, hajtotta volna őket a művész fotográfus ösztöne épp oda, ahol az élet a legviharosabban zajlik. De a mi Lifetime-unk üzleti alapon álló szervezett kockázat volt a célból, hogy megéljünk. A Lifetimeot Jomes Wartheim, az imént említett Robert Ward, David Long és több más volt harctéri fényképész alapította, s hogy az ember tagja legyen, voltaképp csak két feltételnek kellett .eleget tennie: tudnia kellett valamit s beszolgáltatni a kapott honoráriumot minden fényképért, lett légyen az ezer vagy egy dollár. Ebből az alapból segélyeztük azokat, akik már nem tudtak dolgozni s azok családját is, akik eltávoztak közülünk. Az okok, melyek életre hívták a Lifetime-ot egyszerűek voltak. A háború után munkanélküliség fenyegetett bennünket. A nagy folyóiratok válogattak közöttük, s aki a legkevesebb fizetést kérte, annak az ajánlatát fogadták el... A többiek néha ezerdolláros honoráriumot kaptak, máskor meg a puszta megélhetésért küzdöttek. De mikor megalapítottuk a Lifetime-ot már másképp tárgyaltunk a folyóiratokkal... ség. Ha majd az eljövendő korok emberei kezébe kerülnek a felvételek, melyeket olyanok készítettek, mint Ward, meg fogják érteni, hogy a dolog nem így áll. Megértik majd Ward képein az örökké üvöltő szájakat és a nyomortól égő szemeket, úgy, ahogy mi ma megértjük Goya képeinek apokaliptikus borzalmait. Akkor majd Ward munkáját nagy művészetnek fogják tartani, jóllehett a modern technika segítségével készültek... Ámde Ward nekrológját módja el az igazságosabb jövendő. Az értékelje az élet kemény realitásának művészi kifejezése érdekében tett művészi erőfeszítéseit. Mi most csupán szánakozhatunk régi barátunk halálán és elsirathatjuk azt az Nem mindig azt kapták ezentúl, amit kívántak. De amit adtunk nekik, az valóban művészet volt, amelynek mindenképpen érvényesülnie kellett. Ward utolsó fényképei a Life-ban jelentek meg. Az indiai nagy árvizeket örökítette meg olyan képeken, amelyek magukban hordozták a riport minden drámaiságát, s amellett megvolt a művészi koncepciójuk is. .. Wardról főnökünk, Long emlékezett meg dicsérettel. Ward egyik fényképét a másik után vette kezébe — nem mutatta meg, de mi mindnyájan ismertünk, Wardról beszélt és elgondolkodott: „Vannak olyanok,, akik azt gondolják, hogy könnyű ott fényképezni, ahol valami történik. Azt hiszik, elég hozzá jó technikai felszerelés és megfelelő alkalom, de művészetre már nincs is szük-MARTH GYÖRGY rajzai embert, aki mély szomjúalkotó vágyában még nagyon sokat tehetett volna”. Ebben a pillanatban titkárunk, Freeman úr hívott bennünket Long mindeddig fényképeket tartott kezében — „Most jut eszémbe, hogy. ma, a háború után végre felhagyhatnánk életünk kockáztatásával ám olyan helyzetbe kerültünk, ahol azok, akik többet nem akarnak kockáztatni, a szó szoros értelmében vett egzisztenciájuk ' forgott veszélyben. . . Becsületesen társultunk, egy volt a célunk — és minden esztendő új áldozatot szedett közülünk. Tulajdonképpen sohasem volt háború után... Még nem lett vége a háborúnak és nem tudjuk, nem veti e végét mindennek az utolsó háború. .. Az éhínség idején együtt voltam Warddal Indiában. Oda is elmerészkedtünk, ahova a hadsereg sem mert. Sohsem felejtem el, hogy az éhhalállal küszködök miként tárták karjukat kocsink felé, hogy kiabáltak és aztán erőtlenül estek össze. A legszívesebben üvöltöttem volna e borzalmak láttán, ám Ward fényképezett, hogy megmutathassa az egész világnak, miként szenved az ember, hogy az egész világ beleremegjen a felháborodásba. .. Azt hiszem néha az életével kell az embernek fizetnie ilyesmiért. — És ez fontosabb, mint hogy a mi szerény munkánkat művészetnek tekintsék... Néha azonban úgy vélem, hogy az emberi élet többet ér egy, vagy akár ezer dollárnál. Már sok szenvedő arcot, sok harcteret, bombatépte várost fényképeztem le, s minden igyekezetem az, hogy újabb képeim egyre hangosabban kiáltsanak keserűbben, sírjanak vádlóbban ábrázolják a szenvedő emberiséget... Dehát nem fizetünk e életünkkel azért, hogy meg ne feledkezzünk valami rettenetesen fontos dologról, amely nélküli művészetünk e részvétlen világban elpusztul s minden áldozatunk és bátorságunk hiábavaló? Jól tudom, hogy egyszer én is úgy járok, mint Ward és az előttejárók, de szeretném kezemben tartani fényképezőgépemet még akkor, mikor már tudni fogom, mi hiányzott nekünk. Long még bizonyára tovább is akart beszélni, de belépett Walter Brown, a legfiatalabb közülük, aki épp az imént beszélt Freemannál. Félbeszakította a beszélőt: Long úr. Freeman úr, a brit katonai beosztott meghívását • tolmácsolja ... A britek akcióba kezdtek a Közép-Keleten Egyiptom ellen ... Az urak arra kérik ...” ' A britek és franciák aznap kezdték meg a légitámadásokat s tették meg az előkészületeket a partraszállásra. Estére Long már egy brit repülőgép-anyahajón volt az ejtőernyős osztagok katonái között... Nem érkezett tőle semmiféle hír... Walter Brownnaí üldögéltem a klubhelyiségben — a rádiót hallgattuk. Most vette kezdetét három állam támadása a tenger és a puszta felől egy önmagát védő kis ország ellen. De a hírek valahogy bizonytalanok voltak, a játék nem program szerint - folyt. . „ — Érdekes, hogy Long azokkal megy, akik támadnak. Én tudom, hogy Long elhozza *azök 12
