A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
OzsaaLcL cdtpá/i 0-eJLÍ£L A fehér falon fekete betűk, komor, szigorú mértani rendje, sehol egy kép, sehol egy ciráda, hogy a szemem kicsit megpihenne; már összefolyik előttem minden, nevek, évek, hónapok, számok, ... az egész fal fekete fátyol, szomorú, tömör gyászjelentés, mögötte sápadt arcú lányok csodálkozó nagy szeme rebben, öregek kíntól vonagló szája, ... fekete ég, fekete tábor, csontvázak őrült vitustánca, gázkamrák halálba-dermedt csendje! Auswltz keserű füstje marja torkom s úgy érzem összeroppan a négy fal s a mennyzet fölöttem.»« Ötvenhétezer holttest terhe nehezedik ez ősi falakra. Nem hősök fényes Pantheonja e templom, hiszen fegyvertelen álltak a kegyetlen halál előtt a férfiak, hiába voltak bátrak, s tehetetlen öklük hiába vágták a fullánkot eresztő szöges drótba; nyöszörgő, éhes csecsemők, bottal tipegő anyókák eres keze, ugyan kinek árthat!? Betűk, betűk feketék, mint a bánat, vékony, törékeny lepke-szárnyak, súlyosak mégis, mint a szikla, — ti vagytok a memento, s a jelkép! Téli rajz Mi nem verhetjük Mi nem verhetjük bilincsbe a halált, mint Sziszifusz tette hajdan, a görögök legendás, ravasz királya, ki gúzsbakötve sötét szobába zárta a vén kaszást s csak nevetett a halhatatlan istenek mérgén. Mi nem verhetjük bilincsbe a halált, mint Sziszifusz tette hajdan, elmúlt örökre a mesék vüága, a csodás kövek bűvös babonája, az ember nem lehet halhatatlan, elvegyül a változó anyagban. bilincsbe a halált... Hét évig éltek boldogan, békén az emberek, testvérként a földön, nem gondoltak a gonosz halálra, nem ölték egymást hősi csatába, nem kisértet senkit éjjel rémes álontf hét évig nem halt meg senki a világon. Ha megöregszem, tudom, így van rendjén« engem sem kiméi e szigorú törvény, de nem akarok az atom füzében, ifjan elégni s pernyeként a szélben lebegve szállni ég és föld között, mint a temetetlen görögök árnya!. Mi nem verhetjük bilincsbe a halált, de rontó kezét lefoghatjuk mégis hogy ne gyilkoljon oktalan a kába, vén kaszás s a búza sárga kalásza ne száradjon el méreg-esőben a csodákat termo atomkor hajnalán! Vencel tér Neonok ideges fénye vakít, rikító fény-nyalábok kapkodása, jól esik most e lázas nyugtalanság ez októberi hűvös éjszakába a moldvapart kényes csöndje után, hol fejüket tarka szárnyukba fúrva* bóbiskoló vadkacsák pihennek, s a fűzfák csak bánatról zizegnek. Jólesik most e hangzavar, e lárma, a kirakatok mozgó figurái rámkacsintnak, mint régi cimborára. A város szíve itt lüktet e téren, — rózsa-parfüm és kolbász szagát érzem. Nemzedék Jégpáncél mögé búvik a patak, védi magát a hideg ellen, iszapos ölében süldő halak alusznak korhadt gyökér alatt, álmuk: kövérbogarak tánca! A parton a fűzfák meztelen, állnak morcosán és kedvtelen, csupasz derekuk hiába csiklandozza a fránya szél! Ne búsulj, mondom, majd a tél haragja olvad és visszajő az arannyal hímzett szép idő! Gyermekkorunk a háború megette, játékainkat durván összetörte, keserű nedvvel nőttünk, mint a gyom, elhagyott, kipusztult, gödrös udvaron, Ha vétkeztünk, számon senki se kérte, apánk szava sem kényszerítet térdre, lövészárokban szidta a világot, szigorú szeme minket alig látott. Kenyérre, húsra, nem a szépre vágytam, ! virágok fejét bottal lekaszáltam, mert dühítet a kecsesség, a jóság, hisz úgy éltünk, mint elbitangolt jószág. Iskola rendje nem vezetett kézen, csavargók, léhák nem voltunk mi mégsenU Bátran néztünk az emberek szemébe, mi, — a háború árva nemzedéke! 11
