A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
Februári emlék A kapuör üldögél az üvegezett fülkében és tetszelegve hallgatja az orsózógépek távoli zaját. Szereti ezt a monoton zakatolást, a gépeknek ezt a furcsa kemény muzsikáját. Ez kísérte őt tizenöt éves kora óta és az acélforgók, csapágyak és lendszijak koncertje csak olyankor szünetelt, amikor a tűrhetetlen nyomor megálljt parancsolt gépnek és embernek egyaránt. Most már több mint tíz éve csak innen, a kapusfülkéből figyeli a zakatolást, mert hiába minden, elszálltak az évek és gyötri a köszvény az öregedő testet. Cigarettát sodor. Előbb tenyerébe hinti a dohányt, morzsolgatja, azután összesodorja a vékony papírt. Nem szereti a kész cigarettát. Amikor rágyújt, pillantása a falon függő naptárra esik: február 24. Az öregember feláll, odasántikál a naptárhoz és letép egy lapot. Mert éppen elmúlt éjfél, új nap kezdődik: február huszonötödiké. Ismét leül az asztalhoz és éber, szinte fényesedő szemekkel figyeli a lámpafényban fürdő gyárudvart. Ilyenkor éjfél után egy órával nagyon csendes a kapuőr élete, nem csengetnek a telefonok, nem jönnek a teherautók, hivatalos látogatók ... ilyenkor csak az emlékek látogatják. És emlék az akad bőven, ha az ember ebben az esztendőben már eléri hatvanadik évét. Emlékezhet gyermekkora, az inasévek alatt fogyasztott inyvásítő íztelen levesekre, a sztrájkokra és a rendőrök pofonjaira, elsőszülött fiára, aki két hónapos korában meghalt, mert az asszonynak az éhezéstől elapadt a teje, és pénzük meg nem volt, hogy tejet vásároljanak. Emlékezhet az ilyen öreg, köszvénytől gyötört proletár a külvárosi repedezett falú szobácskára, ahol heten laktak. Bizony-, sok emléket idézhet magában az öreg kapuőr könnyes, véres, fájdalmas emlékeket, de ma nem akar rájuk emlékezni. Ma csak egyetlen napot idézget magában, egyetlen nap emlékfoszlányait rakosgatja, egyetlen nap forró perceit illesztgeti össze. Igen, akkor is február huszonötödiké volt. Ezerkilencszáznegyvennyolc február huszonötödiké. Éjszakai műszakon dolgozott. Az órák lassan teltek, az emberek arca feszült volt a várakozástól, és Grübner, a vezérigazgató még éjfélkor is bejött az üzembe. Ez a Grübner volt akkor az atyaisten, mert a gyár tulajdonosa elment a németekkel, Grübner meg amolyan távoli rokona volt. Grübner megállt a BM'kettes gép előtt és csúnyán lehordta pokorninét, hogy hát ez nem munka, ez szemét, és ki fogja rúgni. Ordított a Grübner, kivörösödött az arca, úgy ordított. Akkor a Zavadal Imre a Grübner elé állt és valami hihetetlenül halk hangon azt mondta: — Elég volt! Nagyon halkan mondta, de hangja mégis erősebb volt, mint a gépek zúgása. És Grübner fehér lett, mint a fal. Azután megfordult és kirohant az orsózőből. Reggel meg Kollár hívta össze az embereket. Ügy határoztak, hogy nem mennek haza. őrzik a gyárat. Ő nem is tudta honnan hogyan, de egyszerre csak fegyver került a kezébe, és valaki felhúzta a gyár kapuárbőcára a vörös lobogót. Alit és nézte, amint a zászló vörös selyme a magasba kúszott, csak akkor dobbant meg a szive, amikor látta, hogy a gyár előtt három rendőr áll. A rendőrök nézték a zászlót, azután valami csillant a szemükben és kezük tisztelegve emelkedett a sapkaszegélyhez. De szép is volt! De szép is volt végre testvérnek érezni a rendőrt, a katonát, a csehet és a magyart. De szép is volt, amikor a szívekre rakódott jégpáncél felolvadt, amikor találkoztak és összefonódtak a kezek... Igen, 1948. február 25-e volt! Az öreg kapuőr megsimogatja fájós bal térdét. Hessegeti, űzi a fájdalmat, hogy ne zavarja semmi az emlékidézés szívmelegítő szépségét. Őrizték a gyárat. Állt a havas gyárfalak mellett keményen, szivében dalolt, lüktetett az öröm. Alit a havas gyárfalak mellett, hogy a gépekre soha többé ne hulljon a verejék, hogy a szülő anyák keble duzzadjon a tejtől, hogy kiszabaduljon a penészes odúból... „Tudtam ezt akkor?” — vallatja önmagát hangtalanul az öreg kapuőr. Nem — nem tudta ilyen tisztán, ilyen pontosan — csak ezt érezte. Csak ezt remélte! Nem tudta, hogy beválasztják a Nemzeti Bizottsága, hogy népbíró lesz. Csak állt a gyárfalak mellett és szorította a puska agyát. Azután valaki valahonnan kirohant és kiabálni kezdett: — Gottwald beszél! Győztünk! Gottwald beszél! A villanyszerelők néhány perc alatt felszerelték az udvar közepén a rádiót, és a prágai Óvárosi térről és kucsmás férfi üzent... ő úgy érezte, hogy neki is. Akkor, ... akkor ő még keményebben megmarkolta fegyverét. A kapuőr üldögél a fülkében. Éjszaka van. Csend van. Csak az orsózóból szűrődik ki a gépek zakatolása. PÉTERFY GYULA Olyan ez a reggel, mint egy álom. Ragyogóan süt a nap, kék az ég és a galambok a színház előtt szelídebbek, mint bármikor, olyan idő, amely elég ahhoz,, hogy az ember boldog legyen. Munkába igyekszem és fütyörészek. Jókedvű vagyok. Majd kibújok a bőrömből. Nem tudom, miért. Érzem, ma még nagy dolgok történnek velem. Betérek a tejcsarnokba reggelizni. A pultról rámmosolyognak a tejszínhabok, hamiskásan kacsint felém a kávékrémek cseresnyeszeme, a kakaó meg úgy buzog poharamba, haboson és illatoson, mint egy bő zuhatag. Dús reggelit rakok a tálcámra, vajaskiflit, tejszínt, kakaót. A pénztárnál fizetek. Száz korona egyben — gusztusos. barna bankjegy —, nem sok pénz, de nem is kevés. A pénztárosnő a homlokát ráncolja — Nincs ... nincs bizony ... nincs visszaadni... nemrégen nyitottunk csak. üres még a kassza .. Ejnye, ez kelemetlen. Mehetek a szomszéd fehérnemű boltba felváltani. — Egy pár zoknit kérek — mondom ha már itt vagyok, veszek egy pár zoknit, mert otthon csupa lyukas zoknim G a z d van. — Csíkosat de szolídat — mondom. Azt felelik, jó, de fizessekapróval, mert százasból nincs visszaadniuk. Nemrég nyitottak. A reggelim ott hül a tejcsarnokban a pulton. Nem baj. Ilyen még nem volt, ez megéri. Életemben kevéspénzű ember voltam és most íme ... Bizsereg a gerincem, és büszkén felszegem a fejemet. Hogyne. Mark Twain Egymillió fontos bankjegye jut az eszembe, amelyet senki nem tudott felváltani, és ezért a gazdája előtt térdreborult a világ Térdre előttem emberek, ha nem tudtok váltani! Hohó, a gazdag ember is reggelizik. Sőt az reggelizik csak igazán! Gyerünk a Darexba, ott drága ruhákat árulnak, talán fel tudják váltani! Cccc . . Alig nézek a pénztárosnőre. máris látom, a Darex minden kincse a lábam előtt hever. Persze százon alul, de ez nem változhat a lényegen. Tehetetlenek velem szemben. Kiveszem a százast, unott arccal odadobom a nő elé. Váltsa agsdg — Sajnos, nincs — mondja — üres még a kassza ... — Piha — biggyesztem az ajkam, — piha — mondom még egyszer — koldusok hada, nahát .. Keresem szemében a hódolatot, a bámulatot, a hasraesési szándék jelét, de nem találom Ravasz nő! Visszafojtva. De a telkedbe látok ... Csodálsz... engem te nő, csodálod bennem a gazdag embert. Mintegy kötelességtudásból betérek még egy drogériába. Rúzst vásárolok a kedvesemnek, szép pasztellszínű rúzst, rózsaszínt, mint ez a csodás reggeli világ A lány keserű arccal nézi a százast, majdnem sír, és int, hogy nincs. — Nem baj — akarom mondani —, csomagolja be és küldje haza1 Itt a névjegyem. Aztán meggondolom, mert eszembe jut. hogy nem voltam elég előrelátó, nincs névjegyem. De lesz. Igen, első a névjegy. Kiballagok a sarokra, lépteim egy dúsgazdag ember megfontolt léptei, akinek hatalmas érték fekszik a zsebében. Körülnézek. Előttem a színház, a szikrázó vízcseppeket lövöldöző szökőkutak, az autók, az emberek és a galambok. Keblemet erő és önbizalom feszíti. Megvegyelek titeket, emberek, megvásároljalak így, autóstól, galambostól, szökőkufastól... így, cakumpak, ahogy vagytok? Eh, dehogyis vásárollak meg. Nem tudnátok visszaadni! A pénztáros integet a tejcsarnokból. A reggelim még ott áll a pulton. És a kakaó már nem párolog. Kihűlt. Bemegyek. — Mi lesz vele? — kérdezi. — Adjon vissza — mondom kihívóan és vigyorgok. — Ugyan kérem — szól egy reggeliző munkaruhás férfihoz —, váltson fel ennek a polgártársnak száz koronát! Borzalom. Döbbenet. Ilyen pillanatokban hal meg a lélek, kimúlik és elenyészik nyomtalanul. A kékruhás kiveszi a pénztárcáját és felváltja a százasom. Látom, vagy öt ugyanolyan barna százas lapul meg a pénztárcájában, mint az enyém. Hideg kakaót iszom és gondolkozom. Furcsa dolog gazdag embernek, milliomos - nak lenni.. . Relatív dolog. Szükséges hozzá, hogy a többi emberek szegények legyenek. DUBA GYULA 10
