A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
Élei Barsi Imre Nemrégiben zajlott le Prágában a mai cseh képzőművészet két legjelentősebb csoportjának, a ,,MSnes“-nek és az „ötvennyolcának a kiállítása. A két tárlat bebizonyította, hogy a jelenlegi cseh képzőművészetben a festészet ismét elfoglalta az első helyet, és a két művészcsoport kiválói hivatva vannak arra, hogy belátható időn belül perdöntőén szóljanak bele a szocialista realizmus lényege és értelme körül mind a mai napig folyó vitákba. A kiállított müvek magas képzőművészeti színvonala, a téma és a kifejezési mód dúsgazdag skálája örvendetes esemény volt. A kiállító művészek nagy része valóban egyéni tehetségének adottságaiból indult ki, és sajátosan, adekvát módon fejezte ki napjaink atmoszféráját, s így aztán a magas színvonalon túl az érdekesség volt az, ami megkapta a tárlatok látogatóit. Mind a két kiállítás iránytmutató volt, és azt a jóleső érzést váltotta ki a nézőből, hogy a két művészgárda legjobbjai valóban megteremthetik az új idők új, modern képzőművészetét, amely a mi szocialista társadalmunkban azonos a haladóval, a progresszlvvel; nem lehet naturalista módon leíró, sem absztrakt — és a szocialista realizmus talaján kell mozognia. Érdekes, hogy míg Szlovákiában V. Hloinik, Lőrincz Gyula, L. Fulla, esetleg L. Guderna — és ha világnézeti béklyóitól megszabadulna, Miloä A. Bazovsky tudnának ily magas színvonalon beleszólni a szocialista képzőművészet teremtő kérdéseibe, addig Prágában a „Mánes'lből Ant. Pelc, Vlad. Sychra (J. Zrzav^t erre már túl öregnek tartom), az „Ötvennyolcából pedig Vojt. Tittelbach, Josef Broz, Richard Wiesner, J. Liesler és néhány kortársukon kívül jó egynéhány fiatal felnőtt már a legnagyobb feladatok megoldására. Smetana, Jezek, Otóenááek, valamint a modern természet arculatát kereső J. Grus már jóval tabbek az ígéretnél, érettek, akik már egy-két keresési és megtorpanás! korszakot is túlhaladtak. Az csak természetes, hogy realizmusuk nem azonos a letűnt évtizedek, vagy a múlt század realizmusával, hiszen a holdrakéták, a kibernetika, az atomreaktorok korában, ahol a holnap valóban már kissé tegnapot is jelent, más kell hogy legyen a realizmus fogalma is, főleg a modern és haladó képzőművészetben. A film, televízió és fényképezőgép, a képeslapok, híradók leírják napjainkat, beszámolnak napjaink eseményeiről, ezért kell a képzőművészetnek túllépni ezen és más, hasonló kategőriákon. Valahol egy cseh képzőművészeti teoretikus nagyon helyesen jegyezte meg: „A művészettörténetben bizonyos szokványos dolgok ezúttal is megismétlődnek: Voltak idők, amikor az emberek nagyon könnyen felismerték a dolgokat, ha ezeket Fromentin vetette a vásznára, ám ugyanazokat a dolgokat Renoir vásznán nem ismerték meg!” És viszont hol vagyunk mi már Renoirtól! A mi művészetünk nem akarja — s nem is az a feladata, hogy a külvilágot, a természetet, a dolgokat utánozza! Erre a célra jobban megfelel a filmfelvevő- és fényképezőgép. A művészet teremtő erejével, a művész szárnyaló fantáziájának erejével hámozza ki a jelenségek lényegét, és megteremti a külső és belső világ művészi szintézisét. Természetesen, ez az alkotó módszer, amely nem lyukadhat ki sem az absztraktumban, sem a szolgai naturalizmusban, és csakis a szocialista realizmus alapján állhat, rengeteg próbálkozást és kísérletezést követel meg, melyek között nem egy helytelen is akad, s valószínűleg lesznek olyan művészek is, akik vélt Igazukat körömszakadtáig fogják védeni. Megkövezni őket mégsem szabad, s nem szabad elvetni a jóhiszemű új kifejezési formákat kereső művészeket sem, akiknek képei előtt nem egy látogató áll meg az érthetetlenség érzetével eltelve. Nem mindig a művész, vagy a mű a hibás! Hiszen a szubjektív és az objektív dialektikájának analízisében már Marx kijelentette, hogy „ .. . a zeneietlen fül számára a legszebb zene is értelmetlen ...” Sajnos, a képzőművészet érthetőségéhez vagy érthetetlenségéhez sokkal többen mernek hozzászólni és róla felelőtlen ítéletet mondani, mint a zenéről. Az elmúlt évben megrendezett prágai kiállítások sok kérdésre adtak feleletet — legalábbis körvonalakban, és bebizonyították, hogy igenis napjaink örömteljes életét adekvát módon fejezheti ki a modern képzőművészeti alkotás is, amely ugyanakkor haladó is, s hogy az élet és művészet egymástól elválaszthatatlan. Ant. Pelc; Varrónő J. Liesler: Játszik a kis Lukács Jindr. Wielgus: Anya és gyermeke (égetett agyag) Stan. Jezek: Kikötő Í2 míwí2zet J. Broz; Február
