A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-12 / 7. szám
ILJA EHENBURG : Emberek, évek, élet in Párizs élénk és gazdag művészeti élete igen hamar, és maga Erenburg számára is váratlanul, az író Ügyeimét a művészetek jelé fordította. Bár lélekben egyre azt tervezgette, hogy visszatér Oroszországba és ott illegális munkát fog kifejteni, közben már költészettel foglalkozott, csakhamar néhány kötet szerzője lett. Párizsi élete nem volt könnyű. Átélte az éhezés és a nyomor éveit, mint költő szükségképpen befolyása alá kerül azoknak az íróknak, akiket megkedvelt, vagy akiknek müveit fordította, és csak 1916-ban, első sajátos hangú kötetével nyerte el a költő Brjuszov elismerését. A további fejezetekben Erenburg nagy szerelméről — Párizsról ír: Í^gy kritikus véleménye szerint Pá- J rizs eleste című regényemben számtalan alak szerepelt, hős azonban egy sem; szerintem a főhős maga Párizs. A »könyvet ötven esztendős koromban írtam. Akkorra már kinőttem az oktatgatásból és a prédikálásból. íróvá érésem esztendejében nehezemre esett értékelni Párizst; szenvedélyesen rajongtam érte, de ugyanolyan szenvedélyesen gyűlöltem is. Nem. jártam már az egyetemi előadásokra: maga Párizs lett az iskolám, mégpedig, jó, noha kemény iskolám. Nemegyszer átkoztam meg, de nem azért, hogy nehéz volt az életem, hanem azért, mert Párizs az élet valamennyi terhét feltárta előttem. Azt hihetné valaki, hogy a csöndes forradalom előtti Moszkva után a faházikók, konflisok, szamovárok és a mély kereskedő-álmok Moszkvája után Párizs szükségképpen elkápráztatott modernségével, merészségével, újdonságaival. Igen, bizonyára sok automobil volt itt, melyek csak üggyel-bajjal tudtak áthaladni a város középkori, szűk utcácskáin. Az újságokban Párizst sokszor fáklyának nevezték. A nagy bulvárok összehasonlíthatatlanul jobban ki voltak világítva, mint a Tverszkaja utca. Vagy a Kuznyeckij híd; a lakóházakban azonban csak ritkán lehetett látni villanyfényt, mely talán itt ritkább volt, mint Moszkvában. A néhai városfalak mentén húzódó „zóna” viskói valósággal elképesztettek. Éjjel gyakran elvetődtem a Mouffetard utcába; hatalmas, kövér patkányok futkostak rajta. Az Eiffel-torony körül még mindig folyik a vita, még éltek Maupassant kortársai, akiknek véleménye szerint elcsúfította a várost. A fiatal festőknek tetszett. A torony akkor élte eladó-lány-korát; senki sem sejthette, hogy egyszer a rádió és televízió szolgáltatóba áll. Telefon nem volt sok, ezért a csőposta rohamosan terjedt. Soha azelőtt nem láttam annyi hamuszínű, ráncosképű, omladozó ódon házat! Akkor még nem tudtam, hogy a párizsi házaknak elég harminc, negyven esztendő, hogy patinás történelmi emlékként hassanak; valamennyi ház ódonnak tűnt nekem és az a régiség egy új, ismeretlen világot jelentett számomra. [gy léptem a sötét utcákba, akár a dzsungelbe — Amikor Moszkvában a Kremli székesegyházakat néztem, sosem gondoltam szépségükre. Valahogy életem egy darabjának tartottam őket, melyek sem illegális gyűlések tartására, sem a Gorkij viharmadarak szárnyának céljaira nem voltak alkalmasak. A gimnáziumban kedvetlenül magoltam az alapító fejedelmek nevét, valami elvont dolognak tartottam ezt, akárcsak a képleteket, vagy a latin órákat: „Sok szó végződése is — masculini generis.” De Párizsban a múlt valóságnak tűnt számomra. Még az utcák neve is rejtélyes volt. — A fehér királynő utcája, A halászó macska utcája, Szorítócsiga utca. Gyakran betértem a házba, melyben valah Marat rejtőzködött. Az automobilok között kecskenyáj igyekezett utat törni magának, közben a pásztor megfejt egy kecskét. /gyakran bolyongtam a Szájna-parton, és régi könyvekkel teli ládákban kutattam. Az antikvárius még öregebbnek látszott, mint bőr- vagy pergamen kötésű könyvei. Időnként láttam ott egy antikváriuskülsejű aggastyánt. Ügy fogta kezébe a könyveket mint a jő kertész a körtét. — Szerelmetesen, ám mégis szakszerűen: Anatole France volt az illető. (Később már nem találkoztam ott vele.. 1924-ben részt vettem a temetésén, az öreg' epikureus és kommunista koporsója mögött szenátorok és munkások, akadémikusok és fiatalok meneteltek. 1946-ban Anatole France unokája kalauzolt az író La Bachellierau Tours-i házában — megtudtam, hogy az epikureus nem volt se könyvmoly, se esztéta, hanem élő ember; háza nem volt megtöltve különféle gyűjteményekkel, csak emlékek maradványaival, melyet az élet évei, utazások, szenvedélyek, találkozások hagytak maguk után. A polcon valóban ott voltak a könyvek, melyeket szemem láttára vásárolt a Szajna-parton). Egy alkalommal a régi zsoltárok és pasztorálék között Baratinszkij „Eddu”jéra bukkantam. A címlaoján i állott: „Prosper Mérimée-nek, nagy Puskinunk fordítójának — Jevgenyij Baratinszkij. Kifezettem a könyvért járó 6 sout és nyomban olvasni kezdtem. A Szajna lustán hömpölygőit; egy csónakon kövér kandúr aludt. Szemközt állt a hullaház, reggelenként az éjszakai lumpolásból hazatérő Párizsiak megálltak mellette, és megtekintették az öngyilkosok tetemeit. A Notre-Dame úgy fest tt a lilás szürke ködben, akár egy kőerdő. Párizsban a múlt összefolyik a jelennel. Csodálatos egy város ez — nem terv szerint építették. úgy nőtt, akár az erdő. A szükséglakás fala, a nyomorgók menedékhelye, melyen illetlen feliratok szerelmi vallomások és választási felhívások díszelegnek, joggal tart igényt az arrajárók alázatos tiszteletére és az állam védelmére. ■ ]Y]em tudtam megálla^jtani, hol a k ’ tegnap és hol kezdődik a ma ; Párizsnak saját naptára van. Amikor Jaurés a szociális forradalomról beszélt, az antik mitológiára hivatkozott, iajveszékelt és hadonászott, mint Mounet-Sully ndipusz szerepében. A templomokban gyakran láttam diákokat — orvostanhallgatókat, fizikusokat, akik homlokukat szenteltvízzel locsolták és amikor megszólalt a csengettyű, készségesen térdreborultak. Charles Pégui, a költő. Jeanne d'ArcróI írt és katolikusnak vallotta magát. Versei tetszettek nekem: ugyanazt ismételte százszor s minduntalan megtagadta azt, amit előtte állított; ritmusa a futó vadászkutyára emlékeztetett, amely oda megy, ahova a gazdája, de közben vargabetűket csinál Egyszer alkalmam volt beszélni vele a „Cahiers de la Quinzaine” szerkesztőségében. Gondoltam, a vallásról, Bergsonról, a messzianizmusról fog szónokolni, ám ő Oroszországról kezdett beszélni: „valamennyire ismerem íróikat. Lehet, hogy az oroszok lesznek az elsők, akik megdöntik a pénz uralmát.. százauban élt tolvajnak és csavargónak verseit: „Forrás tövén a szomjúság emészt; Forró mint a tűzláng s én csak vacogok, távol szülőföldem, meglátlak-e még, közel a láng, mégis csak megfagyok ... bár mindent ismerek, semmit sem tudok ...” Azelőtt Mallarmé verseit fordítottam, akit a modern költészet megteremtőjének tartottam. Rájöttem, hogy Francois Villon százszorta közelebb áll hozzám, mint a „Faun délutánjáénak szerzője. Üjra és újra elolvastam a Vörös és Fekete című regényt, nem tudtam elképzelni, hogy már nyolcvan esztendeje írták. Ismerőseim mindnyájan azt állították, az iró, aki leleplezi a kort — Andre Gide; megszereztem a Keskeny ajtó című regényét. Ügy tűnt, mintha a könyvet a XVIII. században írták volna és nevetnem kellett, ha elgondoltam, hogy szerzője még él — a „Vieux-Colombier” színházban láttam őt. Ttt minden előre nem látott volt, s mégis minden megtörténhetett az emberrel. Egyszer a Clichy téren sétáltam, rímeket faragva, s váratlanul embertömeg öntötte el a teret. Kiabáltak, igyekeztek átszakitani a rendőrkordont. És a spanyol nagykövetség elé jutni. Az anarchista Ferrer kivégzése ellen tiltakoztak. Lövés dörrent. S egy szempillantás alatt barrikádok emelkedtek a téren; a tüntetők felfordították az omnibuszokat s kitépték az utcai lámpákat. Az ömlő gáz nagy lánggal égett. Nem tudtam, voltaképp ki volt Ferrer, és miért végezték ki, de velük együtt ordítottam. Olyan volt ez, akár a forradalom. Ám néhány órával később a Clichy téren úgy itták az emberek a kávét vagy a sört, mintha mi sem történt volna. Párizst akkoriban a világ fővárosának hívták. S valóban az ember itt a legkülönfélébb országok képviselőivel találkozhatott. A turbános hinduk a hitvány angol liberálisokat szidták. A macedónok viharos gyűléseket tartottak. A kínai diákok a köztársaság kikiáltását ünnepelték. Nyomtak itt lengyel és portugál, finn és arab, zsidó és cseh újságot. A párizsiak megtapsolták Sztravinszkij „A tavasz ünneplésé”-t, Marinettit, az olasz futuristát, Rubinstein Idát, aki d’Annunzio misztériumait rendezte. A világ fővárosa egyidejűleg mélységesen vidéki benyomást keltett. Párizs városnegyedekre oszlott, amelyek mindegyikének megvolt a maga főutcája, üzletei, kis színházai és tánclokáljai. Az emberek itt ismerték egymást, kinn az utcán pletykáztak, megszólták a pékleányt, Jacques kedvesét, tudomására hozták egymásnak, hogy Jeant felszarvazta a felesége. Az ember olyan ruhában járhatott, amilyenben akart, és azt tehette, amihez éppen kedve volt. Minden esztendő tavaszán megrendezték a Képzőművészeti Akadémia didkjainak bálját; az utcákon meztelen diákok és nő-modellek vonultak végig, csupán a legszemérmetesebbeken volt nadrág. Egyszer egy spanyol festő a Rotonde kávéház előtt meztelenre vetkőzött; a rendőr nem túlságos érdeklődéssel csupán ezt kérdezte tőle: „Nem fázol, öregem?...“ Évente kétszer nagyböjtben és nagyböjt közepén két karnevált rendeztek; maskarákkal teli kocsik vonultak végig az utcákon, az emberek lehetetlen álarcokban sétálgattak és konfettit szórtak egymás arcába, és oklevelekkel kitüntetett fehér ökröket vezettek, a vendéglőkben plakátok függtek: Holnap a mélyentisztelt vendégek az okleveles ökör húsából kaphatnak bifteket. A vadgesztenyék vagy platánok alatt álló padokon hevesen csókolóztak a szerelmesek; senkisem zavarta őket. A I. Okulov, miután egy alkalommal megivott vagy egy tucat konyakot, felmászott egy kocsira, s Elolvastam Francois Villon-nak a XV. onnan igyekezett meggyőzni a járókelőid
