A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-12 / 7. szám

RÉSÖ ZOLTÁN:

Atom

A világ legparányibb kincse,

Milliók óhaja, hogy jóságát ráhintse,

Eljött az idó, hogy az embert embernek tekintsék,

Különben silány ködfoszlányokká szakad a világmindenség.

Előtte letérdepel a Pénz és Arany,

Reszket a kozmosz, ha látja, hogy tested takaratlan,

Érted uralkodók nem sajnálnak ravaszságot és vért,

Az kormányozz? a földet, akinek zsebébe parányod belefér.

Méteres őlomk.mra az őröd.

Betegek és rákosok feszülten várják jöttöd.

Amit csak műszerek leheletfinom szerkezete lát,

Mi lesz akkor, ha bűnös kezek felnyitják a kazettát?

Kicsi vagy és végtelen finom,

Nincs emberi kéz, mely sötét rejtekhelyedről kinyom, Láthatatlan hárfádon ha a G húr megrezdül,

Földrészek, kontinensek fordulnak fel fenekestül . , ,

Az emberi méltóságot tenyéren tartod,

Porba hullik előtted a fennhéjázó és zsarnok,

Kezedben ketyeg öt földrésznek szive,

Hogy üzenetedet az éter hullámain mindenhova elvigye.

Te vagy a jóság és féktelen harag,

A szíveden múlik, hogy belőled kinek mi marad.

Hogy az évezredes kősziklák épületekké nőnek,

Vagy még több szenvedést és bánatot osztanak a szenvedőnek.

Egy szempillantás és robban,

A kráter új tavat és új tengert váj a csillagokban,

Előttünk van, hogy a világ Alfát vagy Omegát, A-t vagy Z-t lát, Hogy felnyitja-e vagy becsukja mindörökre az ólomkazettát.

gyeinek a rongyos kabátján ragyogó gombra. Ezért aztán elfedte a tenyerével. S attól is félt, hogy a tegnapi kislánynyal is találkozik.

Járta az utcákat s várta, hogy kéményseprővel találkozzék. Azon is elgondolkodott, hogy mit fog kívánni. Elhatározta, hogy egy üveghegyen álló aranykastélyt meg egy narancsot.

Déltájban végre megpillantott egy kéményseprőt. Olyan fekete volt, akár a néger, csak a szeme világított ibolyakéken. Átszaladt a szemközti gyalogjáróra, amelyen■ a kéményseprő haladt és keményebben fogta marokra a gombot.

A szíve úgy vert a mellében, akár a harang.

A kéményseprő egyre közelebb ért hozzá.

Nyugodtan mosolyogva ment az útján.

Jeník sápadtan, jeges kézzel egyre keményebben szorította a gombot.

Ha öt lépésnyire ér hozzám, elsuttogom a kívánságomat — gondolta magában.

A kéményseprő már mellette volt. Fekete bajsza alatt halk, fehér mosoly játszott.

— Most! — mondta magában Jeník és félhangon kezdte tagolni a szavakat:

— A-rany vá-rat és na-Jaj!

A rongy cérnával fel varrt gomb Jetük görcsös szorítására leszakadt, ott maradt az ujjal között a lyukakból lógó cérnaszálakkal, mint valami elhervadt virág.

Jeník reményei egyszeriben összeomlottak. Könny szökött a szemébe és sírás fojtogatta. Kimondhatatlanul szerencsétlen volt; úgy érezte, ez a büntetés azért, mert más gombjával próbálta meghódítani a szerencséjét.

Olyan zokogásra fakadt, hogy a kéményseprő megfordult és odalépett hozzá:

— Mi bajod, fiacskám? — — kérdezte. A hangja olyan tiszta volt, mint amilyen kormos ő maga.

De Jeník, markában a gombot szorongatva, feltartóztathatatlanul zokogott.

Bántott valaki, elvesztettél valamit ?

A kéményseprő keze úgy simult Jeník fejére, akár a meleg gyapjú.

— Elloptam a gombot — tört ki belőle.

— Várat meg narancsot szerettem volna. Azért loptam el tegnap a gombot.

És újra sírva fakadt.

— Ki fia vagy?

Jeník nem tudta, kié. Senkié sem volt, pedig milyen jó, ha az ember tartozhat valakihez.

A keményseprő kézenfogta a kisírt szemű Jetüket és magával vitte. A keze csupa korom, fekete volt, de érintésére Jeník kezesbáránnyá vált.

A kéményseprő egy kis házba vezette Jetiiket — éppen abba, amelyben tegnap a kislány eltűnt.

— Anyuska, Lida — itt hozok egy kisfiút, aki azért sír, mert várat és narancsot szeretett volna.

— Nem azért sírok — szólalt meg Jeník —, hanem azért, mert elloptam a gombot.

— Hát várat meg narancsot nem adhatunk neked — szólalt meg most a kéményseprő felesége —, de ebédet igen.

'S adtak is neki. Leültették az asztal mellé és belédiktáltak egy teli tányér levest. Egyik oldalán a kéményseprő úr ült — már tisztán, megmosakodva, a másikon a felesége és szemben vele Lida, a kislány, aki tegnap elveszítette a gombot.

Kedvesen, jóakaratúan kér- VÄRAKOZÖ OTTÖ rajzai

dezgették és Jeník felelt a kérdéseikre. Soha még annyit nem beszélt, mint akkor. Mindent elmondott, hogy egyedül áll a világon, a szerencséjét, boldogságát kereste, hogyan igyekezett megszerezni a gombot és hogy járt azután.

A kéményseprő úr és a felesége mosolyogtak. Lida komoly és csodálkozó szemmel meredt rá, a leves gőzölt és olyan illata volt, akár a tömjének a templomban.

— Tetszel nekem, te gyerek — szólalt meg végül a kéményseprő, s ha akarsz, itt maradhatsz nálunk, megtanulok a kéményseprő mesterségre. Lida úgyis szomorkodik magában.

Az asszonyka rábólintott és Lidának fölcsillant a szeme. Jeník boldogan állt rá az ajánlatra s nagy örömét egy darab hússal nyomtatta le, nehogy elröppenjen. Mert itt az étel nem az ember gyomrába, hanem egyenesen a szívébe száll.

Jeník kéménysepröinas lett.

Kéményseprőnek lenni azt jelenti, mint szerencsét hozni az embereknek. De a kéményseprőnek nem hozhat szerencsét a gomb, mivel ö a szerencse hordozója, maga nem meríthet belőle.

De Jeník igazán nem érezte magát szerencsétlennek és boldog volt annak ellenére is, hogy tudta, mivel maga is kéményseprő, nem foghatja meg más kéményseprő láttára a gombját azt kívánva, amire vágyakozik.

Fenn járt az égigérö, magas tetőkön a kémények között. Az emberek szerették, mert úgy ki tudta tisztítani a kéményt, mint a kalitkát, úgy hogy az ételek, amelyeket a Jeník tisztogatta kémények alatt főztek, olyanok voltak, akár a tiszta kis kanárimadarak. Utat nyitott a napnak és a levegőnek az emberek tűzhelyeihez. És ez derék munka.

Az idő úgy folyt, akár a víz és Jeník úgy nőtt, akár a nád. A kéményseprő úr meg volt vele elégedve, a felesége szerette és Lida ?

Ö, Lida már rég megbocsátotta neki, nemcsak azt, hogy a gombját, de öt magát is elvette.

Akkor már Lida sudár nyírfává és Jeník erős tölggyé nőtt.

. Ha találkoztok vele valahol, könnyen megismeritek. Olyan, mint minden más kéményseprő, de tele a zsebe gombokkal, mindenkinek ad belőle, akinek hiányzik a kabátjáról, mert nemcsak egyeseknek akar szerencsét hozni, hanem mindenkinek.

Kéményseprőnek lenni annyit jelent, mint szerencsét hozni azoknak, akiknek van gombjuk. S ha egyszer minden embernek lesz gombja — minden ember szerencsés — boldog lesz.

Fordította: Péter László

13