A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-05 / 6. szám
í ■ V'^*t Hl jszonöt esztendei műkén ismét Franciaországban jártam. Hej. de í sok minden történt ott az alatt az idő alatt! ígéretes népfront alakúit, melyet a jobboldali szociáldemokraták és burzsoá szövetségeseik cserben hagytak. Néhány évvel később Franciaország átélte Pétain tábornagy hazaárulásának katasztrofális következményeit: a Hitler ellenes élháborút, a „dröle de guerre- t," Pétaín-nek Vichyböl irányított klerofasiszta rezsimjjét, a hitleri megszállás rémségeit, a Résistance, vagyis az ellenállás nagyszerű kibontakozását, az ország felszabadításának és talpra állításának szép korszakát, a kommunista párt hatalmas előretörését, majd a kormányválságok sorozatát, melyet egyelőre az 1958. évi májusi puccsból kikerült, és mindenekelőtt a hadseregre támaszkodó De Gaulle tábornok „személyi hatalomra" alapított rezsimje zár le. Ilyen előzmények után különös érzésekkel teli és kíváncsian szemléli az idegen a francia életet. Hosszú franciaországi útvonalamon, melynek végcélja Aix en Provence volt, alkalmam volt látni Párizst, Marsei!le-t Arles-1 Avignont, Frejust stb. A legtöbb benyomást természetesen Párizsban szereztem. A fény városa legutolsó utam óta mit sem vesztett varázsából. A Notre Dame székesegyház, mint a gótika remeke, a világhírű Louvre, a francia kultúra és tudomány nagyjainak tetemeit őrző nagyszerű Pantheon, a híres Sorbonne egyetem stb., átvészelték a megszállás minden viszontagságát, Párizs egyik legnagyobb büszkesége, a Champs Elysée, a mozgalmas bulvárok, továbbá a fényárban úszó Place de la Concorde meg az éjjeli mulatókkal teli élénk Montmartre és a Quartier Latin néven ismert diáknegyed nem kerülheti el egyetlen turista figyelmét sem. A gyors közlekedést szolgáló gépkocsik hatalmas áradata mind nehezebbé teszi a belvárosi közlekedést, és Párizs frissen lüktető életének mindennél szemléltetőbb bizonyítékai. A kápráztatás teljességéről a fényreklámok özöne gondoskodik. Ámde mind ez a kápráztatás nem leplezheti a francia élet számos árnyoldalát és veszélyes feszültségeit. . Franciaország egyik legsúlyosabb problémája, a mostani társadalmi viszonyok közt megoldhatatlan lakáskérdés. E tekintetben különösen szomorú Nagy-Párizs helyzete. Egyes negyedei persze például Neuilly, Anteuil, Passy, azt a látszatot keltik, mintha Párizs nemcsak a fény, de a jólét városa is volna. Hiszen ott meglehetősen szép számban találhatók 6—8—10 szobás, fényűzően berendezett lakások, igazi burzsoá lakosztályok. Párizs negyedeinek túlnyomó többsége azonban lesújtó képet tár a járó-kelő, fürkésző szemű turista elé. A házak tízezrei már régen megértek a . lebontásra. A legtöbb bérház lakásai a lakáskultúra elemi követelményeinek sem felelnek meg. Rengeteg család kezdetlegesen berendezett, régi, nyomorúságos szállókban húzódik meg, ahol a szobákban még folyóvíz sincs. Nem mondható, hogy Franciaországban nem folyik hatóságilag szervezett lakásépítkezés, de az arányainál fogva távolról sem elegendő, hogy komolyan enyhítse a katasztrofális lakásínséget, melyet egyes lelketlen üzérek gáládul kiaknáznak. A magántársaságok útján épített modern, komfortos lakások bére az átlagos munkabéreknek és fizetéseknek 20—30 százaléka, tehát a dolgozók széles tömegei számára csupán vágyálmok lehetnek. Az öröklakások nagyságukhoz, fekvésükhöz, kivitelezésükhöz mérten 15—80 ezer új frankba kerülnek. Ilyen vétel csak az alkalmazottak kivételesen jól fizetett, szűkrétegét érdekelheti. Mint meggyőződtem, a lakásínség Franciaországban általános. Az 1960-as esztendő a francia gazdasági élet további fellendülése jegyében állt. Ennek elle-Szajnaparti részlet — háttérben a világhírű Notre Dame A párizsi „Place de la Concorde” Franciaországi Az arles-i római amfiteátrum romjai nére egyes nagyüzemekben, nevezetesen az állami kezelésben levő Renault, továbbá a Simca, Peugeot és a Sud-Aviation üzemeiben már csökkentették a túlórázást, mivelhogy leromlott a piac. Ez a intézkedés sok ezer munkást sújtott, akinek legalább az áldozatos túlórázás valamennyire lehetővé tette az életfeltételek feljavítását. * Franciaországban egyelőre nincs tömeges munkanélküliség, sőt egyes szakmákban hiány van szakemberekben, Mégis a munkások 40 százaléka, s az egyéb alkalmazott egyharmada a havi 420 új frankot sem keresi meg, tehát azt az összeget sem, amelyet a kollektív szerződéseket letárgyaló főbizottság minimumnak tekint. És csupán a szakképzett munkások és hivatalnokok 20—25 százalékának jövedelme haladja meg a minimumot. Különösen rossz az állami alkalmozott széles rétegeinek helyzete. Még azoké az állami funkcionáriusoké is, akik a kultúra szakászan felelősségteljes, nagy képzettséget igénylő munkát végeznek. Eltekintve a már „befutottak” aránylag kicsiny csoportjától, a művészek, főleg a festők tízezrei nehezen tengődnek, és kénytelenek — amennyiben sikerül — más foglalkozást is űzni. Az egyik képtárban tehetséges tájképfestők jő színvolalú, szépen komponált akvarelljeit láttam, melyeket a tulajdonos nevetséges árakon kínált. Ezek a festők ugyanis már leszámoltak azzal, hogy a monopóltőke művészetet ölő világában nem várnak babérok reájuk, és így mesterségszerűen űzik a festészetet. A nagy áruházak közönsége általában véve körültekintően vásárol. A dolgozó kisemberek minden frankkal számolnak. A részletüzlet a nagy áruházakban már régóta dívik, de forgalmukban — mint hallottam — most egyre nagyobb szerepet kezd játszani. A nagykereskedelmi konszernek széles áruházi hálózatukkal, nagyszabású szervezésükké! és Avignon — egykori pápai székhely természetesen hatalmas tőkéjükkel évröl-évre tízezer számra szorítják ki a kiskereskedőket, akik azután más szakmában próbálnak sze - rencsét. . . Az élmények kuszaságában újra meg újra meggyőződtem, hogy az alapjában véve szívélyes és igazságszerető francia nép mit sem vesztett a humor, a szellemesség és az ízlés Iránti fejlett érzékéből, továbbra is híve a hedonista szemléletnek, megbecsüli az élet kisebb örömeit is, mindazt, ami derűt áraszt. Mégis az emberek megjegyzéseiből gyakran kiéreztem a kétkedést, a nyugatalanságot. Valahogy nemigen bíznak a mai konjuktúra tartósságában, és mind többen aggódva vetik fel a kérdést: hol köt ki De Gaulle hajója. . . Sokan még nem szabadultak meg a De Gaulle iránt táplált illúzióktól. Még mindig csodákat várnak tőle, főleg pedig azt hajtogatját, hogy utána állítólag mfjr csak az ultrák, a legszélsőségesebb fasiszta irányzatú elemek jöhetnének. Másrészt számos jóhiszemű félrevezetett francia dolgozó kezdi felismerni a hősies algériaiak ellen folytatott háború esztelenségét, és lassanként belátja, hogy nincs más kiút, mint Algéria önrendelkezési jogának fenntartás nélküli elismerése, amiért az egyre nagyobb tekintélynek örvendő kommunista párt már elejétől kezdve harcol. Nem kevésbé nyugtalanítja a franciákat, hogy hazájukban ma a hírhedt fasiszta Wehrmacht utódának, a Bundeswehmek egységei hadgyakorlatoznak. Michel Debré kormánya tudatában van annak, hogy ez mennyire sérti a francia hazafiak nemzeti érzését, s ezért, ahogy alkalmam volt látni, filmen keresztül igyekszik a franciákat „megértésre" bírni. Ámde, mint nem egy franciától hallottam, Debré hasztalan erőlködik. A francia nép a legutolsó 50 év alatt kétszer sínylődött a német militarizmus járma alatt, és ezért felháborodottan utasítja vissza a fegyverbarátságot, amelyre Franciaország népe csak ráfizet. —szírt—
