A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-01 / 1. szám

Lehocky Teréz

Vihar a templomtornyon

Alig egy hónapja még smaragdzölden ullámzott a ringó búzatenger, ma meg már nehéz fejjel hajlik, színe vertarany. Aratás van, Az ezüst ég alatt cséplőszörnyek tornya ásít, bőgnek, fújnak, durrognak egymásra a gépek csordái, fogy az osztag, a kéve a rekkenö hőségben. Ilyen kánikulában, déli tündöklésben, nem lehet a tetőkön mászkálni. Vakít a bádog, a cserép, gyémántport szór a szembe az ablaküveg és a nap beszúrja hegyes nyilát a koponyába, tarkóba. Várni kell, míg lebukik.

Prokosch, a bádogos, a kertjében gyomlálgat meg felelget a szomszédoknak. Mindenki ismeri öt a városban. Őslakos és ő az egyetlen a környéken, aki állványok nélkül fel mer mászni a templomtornyokra cserepet cserélni vagy a háztetőkre villámhárítót szerelni. Pedig nyom vagy egy mázsát, dupla tokája belesimul meghízott nyakába, minden ruhaneműt szétrepeszt, kiizzad. De mégis rugalmas a kövérsége, rongybacsavart lábbal, piszkosan, könnyedén, akár a padlástbújó macska, ügy kúszik a meredeken. Semmi érdekes, különös nincs rajta, ha csak az nem, hogy vaskos termetéhez magas fekvésű kappanhang járul.

— Prokosch! Halló, Prokosch! Jöjjön le! Gyorsan, mert itt a vihar ...!

A füle botját se mozdítja, pedig a fák koronájába már rézsut ver az eső. Ott akar hálni, vagy mi az ördögöt csinál! Kész bolond! Az eső a járdán kövéreket cuppan, az ablakon prelúdiumot dobol. Na! Végre észrevette. Most!... Mikor már síkos, tükrös minden Most akar kapaszkodni a csúszós felületbe.

A felesége lent hüledezik, szánja-bánja, hogy épp ma reggel perelt vele a vászonnadrágért. Jaj, csak kerüljön le, soha többé ... Még egyszer sehová sem engedi, még ha mindjárt pénzfüzért is akasztanának a nyakába.

De egyelőre semmi. Végtelen óvatossággal, lomhán, centiméterről centimé-Amikor ki-bebújik padlásszellöztetőkön, toronytetökön mászkál, kézzel-lábbal kapaszkodva kiszögellésekbe, kódíszekbe, összesereglenek odalent gyerekek, nők, férfiak, nyugdíjasok. Csavargatják a nyakukat, visszafojtják a lélegzetüket, féltik a mestert.

Hát épp így van ma is. Mikor láthatóvá válik késő délutánra a holdbéli lant-tündér, Prokosch halad a toronygarádicson, kimászik az ablakon át a tetőre. Hátán a ládája, benne a forrasztó, a bádoglemez, drót, minden, ami kell. Alulról úgy tetszik a nézelödöknek, hogy nyújtózik a templom, akár egy súlyos állat, mely hosszú nyakát az égbe fúrja. Rajt a vizet okádó gótikus szörnyeteg lyukas bádoghasával. Hozzá hág föl oldalvást a mester. Odahasal, szinte odanö a toronytetőhöz. Dolgozik buzgalommal, hévvel.

Csakhogy közben az ég szegélye megszínézödik. Messze valahol kósza köd, fátyolzápor. Már dörög is. A galambok elülnek.

A krisztusát — Prokosch meg a tetőn!

— Lejönni! Lejönni! Vihar lesz! — üvöltöznek a férfiak Az asszonynép óbégat és némelyik bemegy a templomba. Az isten meg ül, opál a szeme, arannyal szegzett a saruja, keze-arca elefántcsont, öltönye vertarany. Mondják neki: „Hallöd-e, a bádogos fönn a tornyon, javítja a házadat, foltozza a kis kecske-Pánt. Mindjárt itt az istenítélet. Segítsd meg!“ ...A nagyúr néz, világközi mosolygással. Nem lehet eligazodni rajta.

Azalatt künn szél-moll hullámzik. Még lágy, mintha fodros tenger szájáról fakadna. Aztán szárnyal, belemar, belezúg a fákba, harsog a tölgy, dadog a gyertyán és egyszerre teli torokból fölsüvít, borzongató fugákat vijjog. Megvadulton összetáncolnak rá a nagytestű ónfelhők. Ajtók csapdosódnak, üveg csörömpöl, futnak a nők, combokra tapadó ruhával, kócos hajjal.

A bádogos meg odafönn se hall, se lát. Vacakol! Beledugja karját a kögnóm ölébe, igazít rajta valamit, és elégülten nézegeti a művét.

térré ereszkedik alá a mester. Az eső végigzuhanyozza az utcákat és nemsokára kopog, szóródik a jég gyöngyszeme is. De a tömeg rendületlenül meregeti a nyakát. Hiába kínál védelmet a kormos oszlopsor, az egymás fölé rakott kockáktól éktelen támaszpillér. A mesterrel együtt csuromvizesek. És most hatalmas villám hasítja meg az egyiptomi sötétséget, akkorát dördül bele a föld, mintha az űrben leválasztódott volna egy égitest-csecsemő. Rögvest rá hallani a toronyról egy csuszamiást, reccsenést, siklást, beleváj a húsba, agyba. Jaj !... Az emberek eltakarják a szemüket.

Nem! Prokosch csak megcsúszott, szánkózott lefelé pár métert, de egy kiszögellő gótikus ördög, a „Franci“ elkapja és szilárdan tartja. A mester most valahogy olyan tartásban lebeg a szédületes magasban, mint úszómester pálcáján a kapálódzó tanítvány. Evez a karjával, lábával, támaszt keres a légtengerben.

Jaj! Csak tartson ki a Franci, ne törjön le, míg fölugranak és kidobják a mentöhargonyt, a kötelet, vagy jönnek a létrával. Az asszonyok hízelkednek a rosszhírű kőkrampusznak: „Francikám, édeském, jó legyél, tégy csodát! Te poklok fejedelme. Ha már a fennső hatóság cserbenhagyta ..."

A Franci vigyorog. Eszében sincs leválni, porhanyóskodni. Nem olyan kőből van ő faragva Kitart. Ezt teszi vagy félezer éve. Igaz, hogy nincs mindennap a nyakába akasztva nadrágjánál fogva egy nagy tohonya ember.

Örökkévalóságig tart, míg jönnek a tűzoltók, Szidják őket a semmirevaló csiganépséget; csavarnak, csavargatnak csak. Ráérnek. A balkezesek. Őrület!

Mikor a bádogos újra földet ér, körülrajongják, körülcsókolják, kapkodják a kezét, ingét, szorongatják, becézik. A majom képű diabolónak puszikát küldözgetnek. Hogy lecsillapodtak, kiörvendezték magukat, megkezdődött a találgatás, mondogatás.

Az isten akarata. Egy angyal mentette meg. Az utolsó ítélet csoportjából a kürtös angyal.

Verébszerű, cingár vénecske mondja. Vastageres a kezefeje, reszketeg a karja. Majdnem gyerek megint, azért is ihleti meg jobban az öröklét, a felvilág.

— Á, dehogyis! Maga nem jól lát. Semmiféle angyal sincs ott. Az a Franci. Őhozzá fohászkodtak valamikor a hajadonok, szerelmesek, magtalanok. Neki adták el a lelkűket, ahogy a krónika mondja-A zivatar elállt, de most bennük kerekedett vihar. Mennek a „Mayboohmi Tamás“ sörözőbe, megtelik a vadszölővel befuttatott lugas és ott vitatják tovább, ki mentette meg a derék polgárt. Fogy a sör, szétpatakzik a fogadás, a vendégek fele angyal, a másik fele ördögpárti. A döntőbíró, aki véleményt mondhatna a mentő mivoltáról, még nincs itt. Otthon van, ruhát váltott s most friss füstölt csülköt eszik mustárral. Ma délután neve bekerült a történelembe, de legalábbis a szájhagyományba. Valóságos mondái hős, elnapolt halálraítélt.

Végre jön. Vallatóru fogják. A dolog igen egyszerű, nincs benne semmiféle pokolbeli, kénköszagú hivatásos embernyársforgató, se paradicsomi nemtelen lény. Némelyik polgár elkámpicsorodik, de hiszen oda a fogadás, a győzelem.

— Mit tudom én, mi volt, amiben megakadt a nadrágom. Volt is rá gondom! Egy faragás és kész. Valami figura kőcsipke. De a nadrágom. „Az mentette meg az életemet. Hogy olyan remekül volt megvarrva, jó erős cérnával. Pedig nem szerettem, mindig bajom volt miatta. Az asszony még reggel is mór got t, hogy csak pillangósúlyú ember vegyen magának vászonnadrágot, aki nem pecsételi össze folyton szalonnával, nem tágítja ki a nadrág fenekét, térdeit és nem csinál belőle százráncú vasalnivalót. Hát... valahogy egyenest belehuppantam a nadrágzsebemmel a figura nyakába. És várok. Szívem a torkomban. Várom a hersegö hangocskát, mintha selymet nyisszantanának, most, most reped végig. No, se angyal, se ördög. Az apróra tűzött gondos gyári varrás, becsületes ember, aki csinálta. Hát igyunk egyet a nadrágom egészségére, hogy még soká szolgáljon ekkora hűséggel.

14