A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-05 / 6. szám
Inge Millies-FierI: Szövőnő (litográfia) GYÜRE LAJOS: A Ml SZERELMÜNK A mi szerelmünk nem lehet puha egymáshoz simulás, hanem nagy, hömpölygő láva és tüzes üstökös-hullás. A mi szerelmünk nem lehet csöndes-bús sorsmegalkuvás. Kéz a kézben lépünk, s vagyunk egy új, erős földindulás. Vas és acélszálak szövik életünk idegszövetén hipermodern ábráikat, s te meg én a múlt tört egén új földrészeket kutatunk, birtokba vesszük a Holdat, s a tudománynak emelünk magas, fároszi tornyokat. Ejnberek rohannak, csörlök, daruk, csillék emelkednek, s az új világ ott él, dobog bennünk, bennem és tebenned. A mi szerelmünk nem lehet korcs gügyögő csókravárás, de okos tervekre épült munkás egymásra találás. Modern gólyafészek Tavaly Komárom felé utazva egy földhözragadt kis házikóra lettem figyelmes. Ot lapult szelíden a vasúti töltés mellett, hatalmas szántók kezdetén, bog lyos fűzfákkal körülvéve. Tetején a régi világra emlékeztető gólyafészek helyett televíziós antennát lengetett a tavaszi szél. Régi, nagyon öreg épület tetejére rakott fészket* a huszadik század. Megmozdította a képzeletet... fic kora estében az ember arra gondolt, hogy a gazda hazatért már a Csallóköz végtelennek tetsző mezőiről, elfogyasztotta vacsoráját és feleségével, gyermekeivel kényelmesen elhelyezkedett a távolbalátó készülék előtt. Talán éppen akkor közvetítétték Prágából Smetana Eladott menyasszonyát, vagy Bratislavából Peter Karvas legújabb darabját, vagy Budapestről József Attila egyik legszebb szerelmes versét: „Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez”... Munkából jött haza az ember, s alig várta a műsor kezdetét, mert a televízió már többet jelent az életében, mint szórakozást. Jelenti és betölti a fáradhatatlan kalauz szerepét a művészetek bonyolult világában, fényes koncerttermekbe vezeti nézőjét, s ellebbenti szeme elől a sötétség fátylát. Kis ház a vasúti töltés mellett, tetejében modern gólyafészek, s az utazónak az jár az eszében, hogy a képernyő mennyire lekicsinyíti a világot. Lám. ez a szerény házikó igen-igen szűk belvilágot sejtet, mégis elfér benne Moszkva, London, Párizs, a hat földrész és az egész világ ... A gazda délután még a vetőgépen állhatott, beláthatatlan táblákon szórta el a magot, este meg nagy kiruccanást tesz feleségével, gyermekeivel, mondjuk Vietnamba, Ghánába vagy Szibéria nagy folyóihoz, a bratszki erőműhöz. Hát nem örvendetes ez? A gyermekkor mesében élő varázsvesszőjére gondolunk akarvaakaratlan. és az utána következőre: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! A televízió lenne a felnőtt ember csodálatos pálcája?.. Az a ház a vasút mentén, ágasbogas antennáival a mai ember, a dolgozó igényét mutatja a szépre, a jóra és a művelődésre. És a kormány mindent elkövet, hogy ezt a kultúrszomjból fakadó igényt kielégítse, hogy épülő-szépülő országunkban vasutak mentén és mindenütt, a legeldugottabb helyeken is egyre több legyen a modern gőlyafészkekből. Vidékjáró úton, vasút mellett pillantottam meg az antennával ékesített házikót, és nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom. Másnap feltárcsáztam a televízió-stúdió számát és megkérdeztem az egyik osztály dolgozójától, hogy körülbelül hány televíziós készüléket használnak Szlovákia területén. Két percig sem kellett várnom a válaszra. — Hetvenezret. Óriási szám. Ha megszorozzuk három-négy nézővel, akkor a végeredményből meg kell állapítanunk, hogy a televíziós készülék erőteljesen kopogtat az ajtón, s szívből jövő örömmel fogadják a dolgozók. És ebben nincs semmi túlzás. A televíziós láz gyorsan terjed, üzleteinkből pillanatok alatt elfogynak a gépek, alig van már falu, ahol ne lenne legalább egy belőle ... Mivel magyarázható ekkora érdeklődés? A válasz egyszerű. Jólét és kultúrszomj édestestvérek. Ha nincs gondunk a mindennapi kenyérre, gyermekeink öltöztetésére, szíves-örömest felszereltetjük házunk tetejére a modern gólyafészket! A televízió ma már korszügséglet. A távolbalátó gépeket futószalagon gyártják, hogy minél többet dobhassanak belőlük piacra. Hetente olvashatunk hírt arról, hogy ebben és ebben az üzemünkben naponta ennyi televíziós készülékei gyártanak. Épp most szereztünk tudomást a drezdai üzem teljesítményéről. Minden huszonöt perc alatt készen egy gép. Lassan jelszó lesz nálunk és a népi demokratikus országokban, hogy: televíziós készüléket minden házba, antennát minden ház tetejére! A legszenvedélyesebb vásárlók vidéken élnek. A megváltozott életben otthonosan mozgó tegnapi cselédek, napszámosok, részesaratók, mezőgazdasági munkások és kisparasztok kitűnő tanítót látnak a televízióban. Igazuk is van. A gép sok mindenre hivatott. Filmet, színdarabot, operát és hangversenyt közvetít. Nagyvárosaink mozgalmas életébe enged bepillantást. Egyszóval: közelebb hozza a falut a városhoz. A maga sajátos eszközeivel munkálkodik azon, hogy egy bizonyos kulturális szintre emelje dolgozóinkat. Földhözragadt házikóval, vasúti töltéssel indítottam a cikket. Azt mondottam: kis házikó tetején antenna, a huszadik század gólyafészke. A megpillantás időpontja tavaszra esett, amikor messzi vándorutakról visszatérnek a költöző madarak. Ha képletesen akarjuk kifejezni magunkat, és behelyettesítünk, akkor így kell folytatnunk a gondolatot: megszépült életünk a tavaszt jelenti, azok az ágasbogas antennák, modern gólyfészkek pedig a tudásra, művelődésre vágyó emberek hírnökei. Örüljünk szaporodásuknak! MÁCS JÓZSEF 9
