A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 5. szám
FÖLDEÁK JÁNOS: íí)i'ú(ja aiizőmjöni Sáthory Zoltán úgy állt meg a kopottas íróasztal előtt és nézett a kedves arcú, érdeklődő fiatal leányra, mint aki már régen otthonos a tenyérnyi kis irodában és természetesnek tartja, hogy kívánságát azonnal teljesítik. De másképp történt. — Csomainé elutársnöre egy kicsit várni kell! Vannak nála — mondta a leány barátságoson és könnyed mozdulattal egy közeli székre mutatott: — Tessék addig helyet foglalni; kényelmesebb lesz . .. Sáthory kihúzta magát és fölényes, elhárító mozdulatot tett. — Köszönöm kedves, de szeretném megismételni, hogy a Kutatóintézetből úgy indultam el, mint akit Csomainé elvtársnő azonnal fogad. Az előzetes megbeszélés szerint már vár engem. — Igen? Mikor történt a megbeszélés? — Tegnap délután, kedves .. A leány arcáról hirtelen eltűnt a barátságos mosoly. Hivatalossá vált a hangja: — Ezt nehezen hiszem. Csomainé elvtársnő három napig vidéken volt! Nemrég 'érkezett meg, egyenesen a pályaudvarról ... Sáthory meghökkent. Első eset, hogy bevált fogásával zátonyra jutott. Amit a leánynak mondott, abból csak annyi volt igaz, hogy a Kutatóintézetben dolgozó barátja, Szaporás főmérnök tanácsára jött. állás ügyében ... — Akkor nem értem, kérem, valami tévedés lehet a dologban — erőltette hazugságát és cigarettára gyújtással leplezte zavarát. A leányt is kínálta, de az elutasította. — Szaporás főmérnök elvtárs rosszul informált volna? — kísérletezett tovább egy színészkedő csodálkozással, hátha a név említése leszereli a titkárnő gyanakvását. — Hivatalos ügyben jöttem ... — Amint lehet, azonnal jelenteni fogom Csomainé elvtársnőnek. — Köszönöm. Bár nem szeretném, ha kellemetlensége lenne miattam, amiért nem ielenti érkezésemet. Mintha a falaknak mondta volna. A leány válaszra sem méltatta. Iratokat vett maga elé, azokba mélyedt. Egy-egy mondatot aláhuzigált ceruzával. Sáthory még pár pillanatig vesztegelt előtte, majd bosszankodva levágta magát a fölkínált székre. Sértette a leány közönye. Mire cigarettájának végére jutott, nyugalma visszatért. Óvatosságra intette magát Fontosabb az állás, semhogy értelme lenne a további kockázatnak. Megunta már a hetek óta tartó bizonytalanságot és beváltatlan ígéreteket. — Keresd fel a PERTEX-ben Csornainál, és hivatkozz rám! — tanácsolta tegnap Szaporás, némi gondolkodás után, mikor türelmetlenségében panaszkodott neki. — Hetek óta vadásznak egy anyagkönyvelő után. Hátha még betöltetlen a hely . . — Anyagkönyvelőnek menjek? Én — fitymálta a barátja ötletét gőgösen. — Miért ne ? Főjegyzői állásra hiába vársz — mondta Szaporás gúnyosan — És a te helyzetedben nincs sok értelme a válogatásnak. Maholnap hatvan éves leszel... — Nem látszik rajtam — szakította félbe indulatosan. — Mit érsz vele? Az okmányaid bizonyítanak! ... Egyébként a PERTEX egyik legnagyobb textilgyárunk. Teljesen rajtad múlik, hogy a továbbiakban mire viheted. S azután, minél kisebb beosztást vállalsz, annál kevésbé firtatják a múltadat. Erre is gondolj! ... Legjobban ez hatott, a múlt. Nem vitatkozott tovább Szaporással, hanem hogy tudja magát mihez tartani, még megkérdezte: — Ki az a Csomainé? Ismered közelről ? — Ki lenne, kiemelt textilmunkásnő! Hivatalból ismerem csak; néha értekezleteken találkozunk ... Mindössze ennyi útravalót kapott. Nem sok, de mégis elég Akármilyen „kiemelt textilmunkásnő” is, azért nem jelenthet veszélyt egy Sáthory Zoltánnak. Csak öreg ne legyen, valami élemedett családanya. Kár, hogy ezt nem kérdezte meg Szaporástól. Külön gonddal készülődött Csomainé fölkeresésére. A legjobb ruháját vette föl, friss inget és új nyakkendőt. Kivételesen borbélynál borotválkozott s egyben hajat is vágatott. Tapasztalatból tudta, minél gondozottabb a külseje, annál nagyobb bizalmat kelt. Különösen aszszonyoknál. S ami még egy volt munkásasszony meggyőzéséhez hiányzik, azt pótolja majd határozott föllépéssel no meg udvarlással. Végre kinyílt az egyik ajtó. Idősebb munkaruhás férfi lépett ki a szobából, elégedett arccal. Csornámétól jöhetett, mert a leány azonnal intett Sáthorynak: — Tessék kérem, Csomainé elvtár snőhöz!... Sáthoryt egy kicsit váratlanul érte a fölszólítás. Azt hitte, előbb bejelentik. A küszöbnél már magabiztos volt, sót nyugodt tempóssággal csukta be az ajtót. Néhány lépés után ott állt Csomainé előtt, aki tétován, szinte vonakodva emelkedett föl íróasztala mellöl. Gyors pillantás az asszonyra, úgy férfiszemmel, és föllélegzett. A csinos, telivér-alakú, sötét barna hajú, de kékszemü fiatal asszony annyira finom megjelenésű, választékos külsejű volt, hogy Sáthorynak kedve lett volna kacagni az örömtől. Dehogy munkásnővel áll ó szemben! Szaporás teljesen meghibbant. Lehet, hogy Csomainé átmenetileg dolgozott valamelyik textilgyárban, de hogy sosem volt munkásnö, arra esküdni mert volna. Urinő a javából. S nemcsak szép asszony, de okos is lehet, ha ilyen bizalmi állásig verekedte föl magát. — Üdvözlöm, drága asszonyom! — mosolygott rá cinkosan, és szertartásosan meghajolt, mint hajdan tette a méltóságos asszonyok előtt. Csomainé dermedten bámulta az elegáns, őszülő hajú férfit Pillanatok alatt pontosan tudta, kivel áll szemben. A hangjáról ismerte föl szülőfalujának, Gubacsfának volt főjegyzőjét. S ha maradt volna esetleg kételye, azt eloszlatta a bemutatkozás: — Sáthory Zoltán, drága asszonyom. Szaporás főmérnök barátom hódolatteljes üdvözletével! Csomainé biccentett, és a meglepetése még növekedett, mert némi tartózkodással nyújtott kezét Sáthory mély meghajlással, hosszasan megcsókolta. Ilyesmi még nem történt a PERTEX személyzeti osztályán ... — Tessék, foglaljon helyet! — mutatott az egyik fotöjre, és le nem vette, szemét Sáthoryról. Nem győzött rajta csodálkozni. t1 Tizenkét éve látta öt utoljára, amikor menesztették a főjegyzői székből, s^pzóta szinte nem változott. Az ellenforradalom után hallott ugyan róla, hogy újra megjelent a faluban, de csak néhány napig élvezhette Gubacsfa forradalmi tanácsa elnöki dicsőségét. Ez a néhány nap fs elég volt ahhoz, hogy a termelőszövetkezetet szétugrassa ... 1 Mindezt Csomainé akkor hallotta, mikor meglátogatta szüleit a termelőszövetkezet újraalakulása alkalmából. S most Sáthory itt üh;, előtte, kényelmesen hátradőlve a fotójben, mint ült valamikor Gubacsfa főjegyzői szobájában. Vajon mit akadhat ? Jó lenne tudni! ... De Sáthory megelőzte: f — Szaporás barátom teljes bizalommal küldött önhöz, mint aki segíthet' rajtam. Külön kitüntetésnek érzem, hogy ilyen nemes szépségű asszonyra bízhatom sorsomat. Csomainé mintha nem is hallotta volna az émeltjílő pátoszú szavakat, oly közömbösen kérdezte meg: — Ha nem Szaporás főmérnök elvtárs küldi, föl sem keresett volna? Sáthory újra elmosolyodott a megelégedéstől: micsoda remek asszony, menynyire elővigyázatos! Ügy mondja az „elvtárs"-at, mintha vele született volna. S igaza is van, amikor óvatos. Követni kell a példáját: — Milyen jogcímen jöhettem volna, kedves elvtársnő, mint ön előtt még teljesen ismeretlen? — mondta hangosan, külön megnyomva az „elvtársnő” szót, mintha másnak is kellene hallani. — No persze .. . értem — mormolta Csomainé megkönnyebiilten, hogy látogatója nem ismerte föl benne a hajdani paraszti ruhás, copfos falusi leányt. Csősz Balog Jutkát, aki a demokratikus nők kis csoportjában csak néha-néha találkozott a főjegyző úrral. — Nem olyan időket élünk, hogy nélkülözhetnénk egymás támogatását. Ki-ki a maga helyén a maga lehetőségeivel segítsen. Ez a lényeg! Csomainé mindig unta az ilyen közhelyeket. S úgy gondolta, megkönnyíti a másik dolgát, ha az udvarias szószólás mellőzésével közvetlenül tudakolja a látogatás célját: — Miről lenne szó? Talán életbiztosítási ügyben jött? Ezt jóhiszeműen kérdezte, hisz pár nappal előtte jelezték az Állami Biztosító Intézettől, hogy fölkeresik. A válasz másról győzte meg: — Nagyon jó, asszonyom, kitűnő a meghatározása! Szellemes! Fogadja őszinte elismerésemet — és mielőtt az asszony megakadályozhatta volna, Sáthory újra kezet csókolt. — Valóban életbiztosításról van szó. — Hát akkor tessék! — helyezte magát Csomainé készenlétbe, növekvő kíváncsisággal. 12
