A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-29 / 5. szám

Kissé kellemetlen helyzetben vagyok — folytatta Sáthory fesztelen, tár­salgási hangon, és a fiatal asszony bár­sonyos bőrét, meztelen karját, szép vo­nalú derekát nézte — mert a magamfajta régivágású embernek nem könnyű elhe­lyezkedni. Ügy értem, hogy képességeim­nek megfelelő állásban . .. — Csakugyan nem könnyű — hagyta rá Csomainé teljes meggyőződéssel és fo­kozódó gyanakvással, de érdeklődéssel is. A másikat majdnem meghatotta ez a megértés, még bátrabbá Vált: — Szaporás barátomnak jutott eszébe, hogy a PERTEX-nél van egy anyagköny­velői üresedés, még inkább az elvtársnő, akihez bátran fordulhatok, és ha hivatko­zom rá, nem tekint idegennek . . . — Ha nem hivatkozna rá, akkor sem tekinteném idegennek, Sáthory úri — Majdnem „főjegyző ur”-at mondott. — Ó köszönöm, drága asszonyom, na­gyon köszönöm'. — tört ki Sáthory há­lálkodva, és magabiztosan rakta egymásra lábát. Tudom, h^gy az anyakönyvelés elég sovány javadalmazással jár, de mint Szaporás barátom mondotta^ egy bizo­nyos idő múltán ezen is lehet segí­teni, változtatni. Persze, föltételezve, hogy sikerült . . . Most Csomainé volt a közeszóló:- És Sáthory úrnak van gyakor­lata az anyagkönyvelésben? — kérdezte kételkedve. — Ugyan, drága asszoyom! Évekig vol­tam egy kisipari szövetkezetnek az anyagbeszerzője. Minden a kisujjamban van! Biztos, hogy változatosabb volt az Sáthory lelkesen helyeselt: — Nagyon jól teszi, drága asszonyom, remek ötlet! Bárcsak mindenki ezt tenné közülünk. Csomainé palástolt undorral hallgatta. S elhatározta magában, hogy kiábrán­dítja Sáthoryt reményeiből, sőt leleplezi még ha Szaporás barátja is; annál in­kább ... — Miért hagyta ott a szövetkezetét? — váltott más témára óvatosan. — Veszélytelen ok miatt. Egyesült egy másikkal. A fizetésemet nem csökkentet­ték volna, csak lényegesen kisebb hatás­körbe akartak helyezni. Nem fogadhattam el, drága asszonyom, nem büszkeségből, csupán tekintélyi meggondolásból. Inkább kiléptem ... Csomainé most is csupa megértés volt látszatra. A kérdése még ba­rátságosabb, de kikerülhetetlenül hatá­rozott. — Kedves felesége még nem jött haza nyugatról ? Sáthoryt mintha fejbe vágták volna. Az elképedéstől alig tudta kinyögni: — Hogyan... ön tudja, hogy a felesé­gem .. . — Vagy talán törvényesen is elváltak? — zuhant rá az újabb váratlan kérdés. Sáthory megdöbbenve meresztette sze­mét és minden önuralmára szükség volt, hogy túltegye magát meglepetésén. Sie­tett hát felelni: — Sajnos még nem, kedves elvtársnó, de ha ez akadály lenne, amit én megér­tek, nyomban folyamatba teszem a vá­lópert ... anyag szórtimént untunk, mint itt a PER­­TEX-nél lehet. Egy ilyen gyárban az anyagkönyvelés gyerekjáték kérem! Igaz, hogy a fizetés is kevesebb — tette hozzá megértő grimasszal — A besorolás mértéke képesítéstől is függ. Nemcsak a készséget honorálják A tanulás sosem szégyen, sót kötelesség, ha egyénileg is javunkra válik. — Talán ön is tanul? — De még mennyire! — mondta Cso­rnaivá nyomatékosan. Textilmérnöknek készülök. Molnár József rajza Csomainé egy határozott kézmozdulat­tal megállította: — Nem, nem azért mondtam! Csak csodálkoztam, hisz önt amikor visszatért nyugatról, azonnal igazolták és visszahe­lyezték az állásba... Sáthoryval megbillent a szoba: meg­rendült a bizalma. Vagy úrinő ez az asszony, de renegát, és akkor rosz­­szabb, mint a funkciókban levő legva­dabb munkásnők, vagy nagyszerűen játsz­­sza a kőtelező káderezést. Melyik az igazi ? Es honnan az értesülései? Talán Sza­porás tájékoztatta mégis előre, de az a barom legalább említhette volna, hogy legyen erre a formaságra is elkészülve .., Minden erejét összeszedte, hogy védje fölényét. Azért óvatos is volt: — Nem követtem el semmit, drága assz... kedves elvtársnő, amiért elma­rasztalhattak volna! Engem erőszakkal hurcoltak el nyugatra, és az első alka­lommal hazaszöktem. Én mindig demokra­tikus gondolkozású voltam, túlzásoktól mentes, és mondhatom önnek, erre fizet­tem rá .. . Csomainé majdnem elmosolyodott, oly szánalmas volt Sáthory, amint hadarva védekezett és magyarázkodott, miközben izgatottan fészkelődött a fo­­töjben. — Ráfizetett? Hogyan? Miért? — kér­dezte az asszony emelt hangon. — Igen, mert a feleségem ... nincs mit tagadni, hatott rá a propaganda .. . nagy vitáink voltak, nem értettünk egyet... inkább künn maradt Bécsben: egyedül tértem vissza. Néhányszor már hívtam, de hasztalan .. Sáthory dadogását rossz volt hallgatni. Minden szaván érződött a készületlenség, hogy gondolkozás nélkül rögtönöz. Mint­ha leleplezni akarna valamit. . . — Vagy úgy! — vette tudomásul a tényállást Csomainé és áthatóan nézte a gyöngyöző homlokú férfit. Alig maradt már rajta valami az úri gőgből. Ha akar­ta volna, sem tudta sajnálni. Már arra sem vigyázott, hogy az észreveheti utá­latát. — Azt hittem, azért fizetett rá a demokratikus gondolkodására, mert levál­tották! — tette hozzá gúnyosan. — Leváltottak? — nézett föl Sáthory riadtan és növekvő izgalmában már azt sem tudta, mire céloz az asszony. — Igen, főjegyző úr! Vagy nem váltot­ták le negyveimyolc novemberében? — kérdezte Csomainé hideg nyugalommal. Sáthory meggörnyedten révedt előre. Testtartásában több volt a félelem, mint a tehetetlenség. És jó füle volt. Az aSz­­szony szavainak árnyalását nem érthette félre. Csak sokára szólalt meg rekedtes, szorongó hangon: — Honnan tudja ön mindezt? — Már „elvtársnöt" — sem mert mondani, ne­hogy alkalmat adjon a saját megszégyení­tésére. Csomainé kiegyenesítette derekát: Bar­na haja bodros koszorújából tisztán és hűvösen kéklett a szeme. Nagyon szép volt az asszony, a diadal is szépítette... — Gubacsfáról tudom, főjegyző úr! A Csősz Balognak vagyok a lánya! Remélem emlékszik apámra? Még ötvenhatban is beszélt vele ... Erre már Sáthory fölállt. Fehér volt, mint a fal. Mozgott a szája, de hang nélkül: így hátrált az ajtó felé. — Várjon kérem, az állásról még nem is beszéltünk — marasztalta Csomainé, és hirtelen fölállt ö is, mintha megfogni ké­szülne a vendégét. — Mit mond majd Szaporásnak? Csak hátrált a férfi, egyre gyorsabban a mutatós, de egyszerű szőnyegen. Ijedt­ség és gyűlölet (okította tekintetét. Hát­rálásában belerúgott az ajtóba. A durva dördülésre összerázkódott, mintha föléb­redt, kijózanodott volna. Szó nélkül, gör­csösen ragadta meg a kilincset, s mint akit kergetnek, kiugrott a szobából. Csomainé még akkor is mozdulatlanul állt, amikor kis titkára ijedten berohant. — Ügy megijedtem, Azt hittem vere­kednek! — mondta a leány őszintén, s hogy látta, nine.- semmi baj, fölszabadul­ton és hangosan rákacagott a fiatal asz­­szonyra. — Jól mondod, tolóban verekedtünk — aprózta a bólogatást Csomainé, és el­mosolyodott 13

Next

/
Thumbnails
Contents