A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-26 / 30. szám

A cseh tenger — Mi a bajod, Wiliam? — kérdezte Ben Jonson barátjától, Shakespearetől, miközben a neves színpadi szerző strattordi házának kertjében üldögéltek. Shakespeare vállat vont. — Nem szeretnek az emberek... — sóhajtott. Ekkor már régen túl volt ifjúi lobogásának időszakán, közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Színpadi sikerei már nem elégítették ki, szeretetre vágyott, nem elismerésre. — Miért nem szeretnek az emberek? — tette fel a fájdalmas kérdést. Jonson Uosszúan csóválta a fejét. — Látod, Bili, ez a baj! — mondta szelíden korholó hangsúllyal. — Nálad csodálatosabban még senki sem írta le az életet, csak éppen a dolgok mögé nem tekintettél be soha. Mintha nem érdekelne az élet értelme, a miért. Shakespeare durcásan nézett maga elé, aztán célzatos hangsúllyal idézett, mintegy válaszként: — Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. — Ez az! — kiáltott fel Jonson. Enynyivel megelégedtél, de az már nem érdekel, hogy mifélék is azok a több dolgok. Bölcs elméd csak álmodozni szeretett, mesélni, tréfálkozni, rémképekben tobzódni, csak éppen analizálni nem. És most itt ülsz és keseregsz, hogy nem szeretnek az emberek, csak éppen azt nem tudod, miért nem. — Te tudod? — nézett rá reménykedve Shakespeare. — Persze, hogy tudom — bólintott Jonson. — Nem szeretnek, mert szellemóriás vagy, lángész, gigász. Mindent elsöprő sikereid vannak. Túlságosan tökéletes színműíró vagy. Mindent tudsz. Történelem, mitológia, mindegy neked. A vaskos tréfáktól a leggyengédebb szerelemig mindenre találsz szavakat — és milyen szavakat! Az istenek kegyeltje vagy. Az ember úgy érzi, hogy Coriolanus, Caesar, Perikies csak azért élt, hogy téged alkotásra ihlessen. Mindenki elismer, csodál, leborul előtted. — Csak éppen nem szeret — vetette közbe Shakespeare keserűen. — Ahhoz egy kicsit kevésbé tökéletesnek kell lenned — intette Jonson. — A művészet csodáit zúdítod az emberek nyakába, hogy azok még jobban elkeseredjenek: milyen szánalmas törpék vagyunk a nagy Shakespearehoz képest! Ezért azt tanácslom neked: kövess el néha valami hibát is. írj valamilyen szamárságot is. Shakespeare megdöbbenve nézett barátjára. — Hogy érted ezt, Ben? — Istenem, hogy értem! — mondta türelmetlenül Jonson. — A múltkor felolvastál egy részletet az új darabodból, a Téli mondából... — Rege! — javította ki Shakespeare. — Jó, legyen rege. Szóval van ott egy részlet, amikor a csecsemőt kiteszik a tengerpartra... Várj csak! Tegyék ki a csecsemőt a cseh tengerpartra. — De hiszen Csehországban nincs tenger! — kiáltott megütődve Shakespeare. — Nem érted! — bosszankodott Jonson. — Éppen erről van szó! Ejts egy vaskos földrajzi hibát, hadd örüljenek az emberek. Mindjárt közelebb kerülsz hozzájuk. Shakespeare aggodalmasan ráncolta össze a szemöldökét. — Senki sem hiszi el, hogy még ezt sem tudom. — Attól ne félj! — nyugtatta meg Jonson. — Nincs az az ostobaság, amit az emberek ne tételeznének fel szívesen a másikról. Különben elvesztenék a« önön lángeszükbe és felsőbbrendűségükbe vetett hitet. Aki nem hajlandó hibát elkövetni, az megfosztja embertársait a fölényesség, a nagyképűség, a pöffeszkedés mennyei érzésétől. Mit gondolsz, miért szerették az emberek Szókratészt? Miért nyílt meg előtte a lelkük? Mert butának tetette magát. Shakespeare gondterhelten csóválta a fejét. — Nem fogják elhinni, de megpróbálom. És valóban beleírta a Téli regébe a cseh tengert. A bemutatón még nem volt semmi hatása, mert senki sem vette észre a hibát, nem tudván, hogy Csehország merre van, s van-e ott tenger. Néhány hét múlva azonban egy nyugalmazott kikötői felügyelő, aki más elfoglaltság híján efféle bogarászással töltötte az idejét, felfedezte a darabban a földrajzi pontatlanságot. Kirohant az utcára és úgy kiáltozott: — Shakespeare műveletlen! Még azt sem tudja, hogy Csehországban nincs is tenger! Odaállt a Globe Színház elé és fáradhatatlanul ismételgette mindenkinek, hogy DÉNES GYÖRGY: Meglestem a nyugvó napot Láttam a tűzgolyó futását, meglestem a nyugvó napot, mikor az alkony rámnyitotta a fellegrácsos ablakot. Rámhullt egy sötétvörös pecsét, beerezte szemeimet, s lelkemben mindörökre őrzöm a fel-felmuzsikáló tüzet. És álmomban is ott ragyog, virágszirmokat perget, meghajlítja a fákat, aranyzászlókat emelget. CSONTOS VILMOS: Alkonyatkor Elgurult a nap korongja Nyugatra, Sziporkázó csillagokra Kutatva, A földre csak szeme lángja Piroslik, Nyomában az alkony fátyla Kibomlik. Gurul velem is az élet Szekere, Színt vált remény-fám hegyének Levele, Zöld s piros lett - éri holnap Esti fény, S kikötök a csillagoknak Egyikén... mekkora hiba van az ismert szerző legújabb darabjában. Az előadás során már kitört a nevetés, amikor a bohémiai tengerparthoz értek. — Nagy golyhó ez a Shakespeare! — nevetett fölényesen egy udvari előkelőség. — De kedves fickó! Egy másik néző fölényesen legyintett: — Cseh tengerpart... A szerencsétlen összetévesztette a svájci tengerrel! Kár, hogy ilyen rokonszenves, tehetséges ember ennyire tájékozatlan. Volt, aki így bosszankodott: — Ez az ember még azt sem tudja, hogy a cseh tenger már régen kiszáradt? Egy tekintélyes néző megütközött a gúnyos megjegyzéseken. — Nem helyes kinevetni az együgyűt! Inkább segíteni kell neki. Ne fölényeskedjünk a tudásunkkal! Az intelmet nem mindenki fogadta meg. A londoni piactéren egy bohóc nagy sikert aratott gúnyverésével, amelynek refrénje ez volt: Műveletlen emberke Befúlt a cseh tengerbe ... Ebben az évben született meg az új játék is: „Komámasszony, hol a tenger?" Amikor Shakespeare egyszer hazafelé ballagott, összetalálkozott a legöregebb stratfordi birkapásztorral. Az megállt, barackot nyomott a költő buksijára és meleg hangon korholta, mint atya a kissé korlátolt fiát: — Cseh tenger... te kis csacsi! Hát még ezt sem tudod? Miért nem tanulsz? No, nem baj. Emberek vagyunk, nem tudhatunk mindent. Öreg szemei telve voltak szeretettel. FELEKI LÁSZLÖ GYÜRE LAJOS Nagyanyám beteg Nagyanyám beteg. Kiaszott, sovány teste fáradtan ágynak dől, ha eljő az este. Valahai nádszál — horpadt most a háta, megtörte az „ajda", s az Idő vasjárma. Lába — tépázott babának hulló terhe. Megnyúltak inai, s nem viszik semerre. Ágytól az ablakig. Ez a napi menés. Gyermek lett — vezetik, már a bot is kevés. A világ: az ablak — s túl, a mozgó élet, mely az ö számára immár semmivé lett. Az ablak. Hozza a fényt, zajt és illatot, mit a bomló tavasz idáig ringatott. Csak sejteni lehet — hisz oly nagy a világ, és kicsi az ablak, melyen kifele lát. A szem is elgyengül, gyöngyös harmat szállja, felgyülemlik, s kiül az ezüst pillákra. Le-le fut az arcán, míg tűnődve néz ki, rákoppan kezére, talán nem is érzi. H