A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-26 / 30. szám

a szajhád után!" Tehát mégis megtudott mindent és elzavarta a lányt. — No és?... Az ö bajuk. Az őrvezető elkapta Varga János mellén a köpenyt. Már nem fékezte magát. Már tudja, miért a parancsnoknak irt a lány. Varga János szeme közé sziszegte: — Ember vagy te? Varga János szeme villámlott. — Mi közöd hozzá? Mi közöd az egészhez? Radoné dühös képe jelent meg az ajtóban. Az őrvezető feszesen tisztelgett és bemutatkozott. Radoné meglepődött s félreállt az ajtóból. Beléptek. Az asszony csípőre tett kézzel állt előttük. — Hol a lánya? — kérdezte szelíden az őrvezető. Radoné nem felelt. Szeme sarkából könnycsepp indult lejeié. Egyetlen pillanat alatt semmisült meg fenyegető tartása. Leroskadt a heverőre s zokogott. Varga János gúnyosan mosolygott Az őrvezető az asszonyhoz lépett és próbálta megnyugtatni. Varga János nem tudott elszakadni az örvezetötől, oda kellett mennie, ahova az őrvezető ment. Autóbusz már nem járt, gyalog vágtak a hideg éjszakának. — Ha nem akarsz, nem felelsz — mondta az őrvezető, mikor már elhagyták a város szélső házait. — Mi a terved a lánnyal ? — Semmi. — Nem szereted ? — Nem. — Akkor miért tetted? — Miért tesz ilyet a férfi?... Részeg voltam. És különben is ő akarta. Évek óta utánam koslat. Belém volt esve, de én le se köpöm. Kis hülye ... Zsarolni akar. Azt hiszi, katonáéicnál majd parancsot adnak, hogy vegyem feleségül. — Szép lány ? — Nem. Nem is csúnya. Kis hülye. — Gazember vagy. — Csak nem estem a fejemre. Megállítottak egy teherautót, katonai volt. Elvitte őket a faluig. Útközben nem beszélgettek. Aztán leszálltak, elköszöntek. Varga János ment elől, mutatta az utat. Radoné húga otthon volt, de a lányról semmit sem tudott. Álmosságtól kicsire húzódott szeméből riadalom áradt a késői látogatók felé. Betessékelte őket a szobába. Mikor elmondták neki, mi történt, s hogy Radoné szerint ide jöhetett a lány, sikítozni kezdett. Kegyetlen ördögnek nevezte nővérét, és ocsmány állatnak Varga Jánost. Varga Jánosról leperegtek a szidalmak. Az őrvezető vizet hozott Radoné húgának. A nő megitta a vizet, s újra sikítozni kezdett. — Kárt tett magában az a szerencsétlen lány, egész biztos, kárt tett magában! ... Éjfélre járt az idő. Varga János megijedt. Eddig eszébe sem jutott, hogy a kis hülye valami ostobaságot csinálhat. Segélytkérően nézett az örvezetöre, de az őrvezető nem törődött vele. Próbálta kiszedni a hisztériásán zokogó nőből, hol kereshetnék még a lányt. — Nálunk is lehet. — mondta Varga János. — Anyámmal nagyon jóban volt. Titokban reménykedett, hogyha kárt tett is magában a lány, senkinek sem mondta el, hogyan történt a dolog. Mert az igaz, hogy ö részeg volt, de az nem igaz, hogy a lány akarta. Egyszerűen leteperte a lányt, mikor a bálból hazafelé mentek. Akkor nem gondolkozott, az járt csak a fejében, hogy tetszik a lánynak, ha pedig tetszik, akkor azt csinál vele, amit akar... Azzal búcsúztak el Radoné húgától, hogy ha mégis jelentkezne a lány, küldje Vargáékhoz, mondja meg neki, János ott várja. Másfél órai gyaloglás után bezörgettek Vargáékhoz. Varga János édesanyja — szép arcú, fürge mozgású asszony -ijedt csodálkozással nyitott ajtót. A lányról semmit sem tudott. Döbbenten hallgatta az őrvezetőt, aki mindent elmondott, amit tudott, s amit eddig tapasztaltak. Varga János akkor sem szólt közbe, amikor az őrvezető embertelen közömbösséggel vádolta őt. Anyja viszont azt mondta: „Tudom". Nagyon szomorúan mondta és nem nézett a fiára. Az őrvezető elhallgatott, már eddig is túlságosan beleavatkozott a dologba, s ezt nem akarta. Akkor Vargáné kezdett beszélni, csak úgy magának, mintha ók ketten ott se lennének Összevissza csapongott a szava. Az őrvezető annyit jegyzett csak meg belőle, hogy Radó Erzsébet nagyon rendes, jóravaló lány, s Vargánénak semmi kifogása sincs a házasság ellen. Varga János, aki eddig az ágyon heverészett s körmét tisztogatta, a házasság hallatára vadul felpattant anyjához ugrott, megmarkolta a karját s az arcába ordította: - Soha! Soha! Vargáné nyugodt maradt. - Sajnállak fiam, és nagyon szomorú vagyok... Azért nem tetszik neked a lány, mert nem olyan kacér és cifra mint a barátnőid. Tudom én. Falusi libának tartod. Mindig is lenézted. Ő. istenem, istenem!... Miért kellett ezt csinálni vele?... És ő miért engedett, hiszen ismer ... Varga János nem szólt többet, levetkőzött és lefeküdt aludni. Vargáné meg az őrvezető sokáig beszélgettek még csendesen. Az őrvezető csodálkozott az asszony gátlástalan bizalmán. Meghatódott. Vargáné nagyon szomorúan és nagyon őszintén beszélt, s az őrvezető megérezte, réges-régen vágyik már elmondani valakinek, az apa nélkül felnőtt s az anya kezei közül is kisiklott fiú esztelenségeit, undorító mindennapjait. Már majdnem hajnalodott, amikor abbahagyták a beszélgetést. Elhatározták, hogyha Erzsi reggelig nem jelentkezik, szólnak a rendőrségen. Vargáné azt is mondta, hogyha Radoné nem hajlandó szóbaállni a lányával, ö szívesen befogadja, akármit akar és tesz is János Az őrvezető erősködött, hogy erre valószínűleg nem lesz szükség. A konyhában vetett ágyat Vargáné az örvezetönek, s magára hagyta. Az őrvezető leült az ágy szélére és gondolkozott. Később magára borította a köpenyét s kiment a ház elé az udvarra. Csillagos volt az ég, s csípős a levegő. Az őrvezető mélyet sóhajtott s körülnézett az udvaron. A deszkakerítés lécei között árnyék suhant el, abban a pillanatban, amikor tekintete éppen arra tévedt. Az őrvezető moccanatlanul állt s fülelt. Aztán lábujjhegyen megindult arrafelé. Szorosan a ház falához simulva állt a lány s hangosan lihegett. Az őrvezető melléje lépett s megfogta a karját. Nem látta a lány arcát. - Mióta áll itt? - kérdezte szelíden. Miért nem jött be? Hol volt eddig? A nénikéje küldte? A lány lehajtotta a fejét és egyik kérdésre sem válaszolt. Engedte, hogy az őrvezető megfogja a kezét, s finoman húzza befelé. A konyhai lámpa fényénél az őrvezető megnézte az arcát. Csillogó tekintetű, kellemes arcú, tizenhét év körüli lány volt. — Nem engedem elvenni a gyereket! - suttogta eszelősen. — Nem engedem! Ha anyám kitagad, akkor se! Ha János nem vesz el, akkor se! Ha ezzel jöttek haza ... — Nem ezzel jöttünk haza - Az őrvezető olyan kedvesen mosolygott, ahogy csak tudott. Pedig kiabálni szeretett volna, ütni szeretett volna, beleütni Varga János gúnyos képébe, hogy örökké emlékezzen ennek a lánynak legutóbbi napjaira és éjszakáira. - Nem ezzel jöttünk haza — mondta újra, s lábujjhegyen bement a szobába, hogy felkeltse és kihívja Vargánét. A fiatal és idős asszony szótlanul borultak egymás karjába és sírtak. A szobából Varga János egészséges horkolása hallatszott. Az őrvezető kellemetlenül érezte magát. Vargáné és a lány úgy néztek rá, szomorúan, várakozó tekintettel, mint aki majd. egyetlen szóval véget vet minden szorongásnak és fájdalomnak. Pedig ők is tudhatták, hogy az őrvezető semmit sem tehet. Sokáig álltak így, egymásra függesztve tekintetüket. Az őrvezető kínos zavarral küszködött, s a düh mind hevesebben égett benne. Varga János iránt. — Édesanyja már nem haragszik —» mondta a lánynak. Nála voltunk. Sírt. Azt üzeni, visszavárja. Vargáné arcán mosoly suhant át, a lány szeme meg se rebbent. — Tudom. A nénikém mindent elmondott. Leült a vetett ágyra, kezét ölébe ejtette s a padlóra bámult. Szép volt. Az asszonyi bánat megszépítette, megkomolyította kislányos arcát. Az őrvezető keze ökölbe szorult. Mármár lendült a lába, hogy berohanjon a békésen horkoló Varga Jánoshoz és kitapossa belőle az embertelen, üres gőgöt, az állati közömbösséget és kegyetlenséget, a bűnt — a bűnöket, melyeket elkövetett i szerencsétlen teremtés ellen, de mégse mozdult. Nézte a lányt A lány felemelte a fejét, és tekintetük találkozott. Szégyenkezés nélkül, nyíltan beszélt a lány, komor asszony tekintete. Az őrvezető, megborzongott. Érezte mondania kell valamit, mert tenni semmit sem tud, semmit, sem tehet. — Két év... két évig várnia kell. Talán annyit sem. János két évig katona lesz. Talán ... talán vissza tudjuk adni a szívét, talán lelkiismeretet is tudunk adni neki. Talán... ha majd meglátja a gyerekét, akkor ... akkor — A lány felállt s hozzálépett. — Köszönöm. - Mosolyogni akart, de csak sírni tudott. - Nagyon nagyon köszönöm. Én ... én nem is vártam többet... egyelőre. A levelet azért írtam, hogy mindenki tudjon meg mindent. Talán nem lett volna szabad, de ... ne haragúd- • janak rám. Most hazamegyek. Anyám vár... - Lehajtotta a fejét. - És... és mondják meg Jánosnak, szeretem. Nem olyannak mint amilyen most, hanem olyannak amilyen lehetne. Mindig is így szerettem. Elment. 1*.