A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-26 / 30. szám

Odalépett hozzá egy katona és megkérdezte, ő-e a Varga János. Nem ismerte a katonát, még nem tudta megkülönböztetni egymástól az egyforma ruhába bújt fiatalokat. Kihívóan végignézett az ismeretlenen, hátrakulcsolta a kezét, s pimasz hangon visszakérdezett: „Kihez van szerencsém?" Az ismeretlen zavarba jött és megmondta a nevét. Erre Varga János is megmondta, hogy ö Varga János és szeretné tudni, miért érdekes ez. „Azonnal menj a parancsnokhoz, hívat!" — mondta a katona annak az embernek, a fölényével, aki biztosan tudja, nyeregbe kerül azzal, amit mond. Szúrós nézésű főhadnagy volt a parancsnok. Amikor Varga János rápillantott, eszébe jutottak azok a szavak, melyeket harmincnyolc nappal azelőtt mondott: „En a lelkes, csupaszív, őszinte embereket szeretem. Az alakoskodókat nem." Megszeppent. Állt az íróasztal előtt és várt. A parancsnok levelet emelt fel az asztalról, belenézett, aztán Varga Jánosra emelte a tekintetét. Az elvtárs ismeri Radó Erzsébetet? Varga János ajka gúnyos mosolyra görbült, s már majdnem kicsúszott rajta: „Azt a kis hülyét?", aztán mégse mondta ezt, egyszerűen csak bólintott. — Levelet írt nekünk Radó Erzsébet. Varga János mondani akarta, hogy ő testileg-lelkileg felkészült a kis hülye leveleire már akkor, amikor bevonult, de mégse mondta, mert az a „nekünk" megzavarta. Lopva a levél címzésére pillantott, s hirtelen forró hullám öntötte el, ami düh is volt, meg furcsa ijedelem is volt. „Varga János parancsnokának" — így volt címezve a levél. — Sejti, mit ír Radó Erzsébet? Ha nem a parancsnoknak címezte volna a kis hülye a levelet, akkor Varga János sejtette volna. Tagadólag rázta a fejét. — El akarja olvasni? Mohón, s kissé reszkető kézzel kapott a levél után, s ezt mindjárt meg is bánta, de már nem tudott változtatni rajta, mert a levél a kezében volt Elolvasta. Rövid írás volt, néhány mondatos. Falta a mondatokat, s igyekezett uralkodni magán. Nehezen sikerült. Nem is annyira a levél tartalma miatt. Azon merengett, vajon mire kényszerítheti ezek után a parancsnok. Óvatosan csúsztatta vissza a levelet az asztalra. — Most mi lesz ? A parancsnok sokáig nézett a szemébe. — Kényszerhelyzet. Haza kell engedjük. De egyedül nem mehet, még nem tette le a katonai esküt. Majd Kristóf őrvezető elkíséri. Mit akar csinálni? Valahogy ostoba volt ez az egész szituáció. Varga János tulajdonképpen flegma és közömbös szeretett volna lenni, de ez nem sikerült. Minden összekavarodott benne. A parancsnok türelmesen várakozott, azt hitte a feleleten töpreng. Pedig Varga János fejében egyetlen mondat állt csak kimondásra készen: „Azt a kis hülyét pedig laposra verem!" A parancsnok is megkérdezte, mi a szándéka. Varga János hanyagul rándított a vállán. Ha a parancsnok kérdezősködik, gondolta, akkor nagyobb baj nem lehet. Lassan besötétedett az ég, s eltűnt az ablak mögött rohanó táj. Ha arra fordította a fejét, ugyanazt látta, mint amikor maga köré tekintett, csak halványabban, sejtelmesebben. Ki tudja, gondolta, talán a valódi éppen az a sejtelmes, ahol pontosan úgy mozognak a tárgyak, mint ebben a fényesebbikben, és ez a fényesebbik nyomasztó álom csupán, melyből bármely pillanatban felébredhet. Egészen belefeledkezett e furcsa reménybe, de jöttek az állomások, s az erős fényű lámpák szétzavarták, darabokra szaggatták az ablak mögötti tükörvilágot, és minden maradt a régiben: a kis hülyének, a parancsnokhoz írott levele, a kényszerű szabadság az őrvezető, az érhetetlen szorongás. Az őrvezető bóbiskolt. Fejét a kerekek csattogásának ütemére a falhoz kocogtatta, néha felriadt a koppanástól, biztatóan Varga Jánosra mosolygott s bóbiskolt tovább. Elindulás óta nem sokat beszélgettek, az őrvezető csak annyit kérdezett, vajon miért írta Radó Erzsébet, hogy a mamájának egyelőre nem szabad megtudnia semmit Varga János tudta ezt és meg is mondta: elzavarná a háztól, de könnyen lehet, hogy agyonverné azt a kis hülyét. - Miért mondod kis hülyének? - kérdezte akkor az őrvezető. - Mert az. Kis hülye, falusi liba. Az őrvezető nem kérdezett többet, és Varga János örült ennek. Nem szívesen válaszolt volna a kérdéseire, éppen eléggé idegesítette a jelenléte is. Az őrvezető megérezte ezt, és hiába ágaskodott benne a kíváncsiság meg a rosszallás, ahhoz tartotta magát, amire parancsnoka utasította: „Ne szóljon bele a dolgaiba, csak arra ügyeljen, hogy ostobaságot ne kövessen el." Ahogy közeledtek Radóék háza felé, úgy fokozódott Varga János izmaiban a reszketés. Nem a lánytól félt, hanem az anyjától. Hirtelen örömmel töltötte el az őrvezető jelenléte, aki elejét veheti a nagyobb botránynak. Varga János sose félt a botrányoktól, • okozott eleget, de Radonétól mindig óvakodott. Radoné bátyja fejes a tanácsnál, s az asszony gyakran szóta is hozta. Nem lehet tudni, mire képes ez a hirtelen haragú, vérmes aszszonyság. A házból világosság áradt. Bekopogtak. Radoné nyitott ajtót, s amikor meglátta Varga Jánost, rikácsolni kezdett. — Ki a házamból, te szemét, te város szégyene! — Vadul hadonászott vaskos karjával. — Eriggy a szajhád után! Az őrvezető mondani akart valamit, de Radoné bevágta előttük az ajtót. Varga János hirtelen megnyugodott. Radoné tehát mindent tud. Nagyon jó! Es az is nagyon jó, hogy kidobja őket Akár mehetnének is vissza. Az őrvezető tenyere ökölbe rándult s dörömbölni kezdett az ajtón. Varga János ijedten meredt az addig nyugodt és szótlan örvezetóre, s elkapta a csuklóját. — Mit akarsz? Nem látod, hogy kidobnak? Semmi keresnivalónk itt. — Itt nincs is! - Visszafojtott ingerültség reszketett az őrvezető hangjában. - Nem hallottad mit mondott? „Eredj Irta: BERKES PÉTER 10