A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-07-26 / 30. szám
M Of/ft/////s?ie//ej{'/e/re 30 fi i1 iiiBB •Kdfli mmm hmm ••••• 7301300 A katona balladája Alig van város vagiJ falu Európában, ahol Aljosának ne lenne sírja. Tavaszkor az emberek mindenütt szegfűt és mezei virágot visznek Aljosa sírjára, a férfiak meghajtják a zászlókat, az asszonyok pedig könynyeket hullatnak, mert tudják, hogy Aljosának is van anyja, aki sokáig, nagyon sokáig várta és akihez már suha nem térhet haza. Aljosa anyja már sohasem ölelheti meg a fiát. Pedig ez a legerősebb, a legszentebb jog a földön. Hogy az anyák megölelhessék fiaikat Ez n jog arra a sok könnyre és vérre, arra a sok kínra és áldozatra épült, amellyel az anyák megszülik, felnevelik gyerekeiket. Erről a jogról szól Csuhraj filmballadája, amely, ha jól meggondolom, nem is annyira a katona, mint inkább az anya balladája Ki tudja elfelejteni a milliónyi kövér búzakalász között fényes napsugaraktól szikrázó fehér utat, amelyen Aljosa és az anyja egymás felé szoladnak, hogy az anyák jogának rettenetes erejével összeölelkezzenek. Mint mozdulatlan örök és izgatott tanúk veszik körül őket a kaiászok, a fii és a levél. Mintha igazolni, bizonyítani akarnák, hogy ez ölelkezés nélkül nem lehetne se búza, se szóló, se fii, se levél. Mert az anyák öle nélkül nem lenne kenyér, nem lenne tavasz és nem lenne élet. Igy állnak a film végén összeölelkezve. Aljosa és az anya, amikor a csendbe belehasít az autótülkölés. Ezért a pillanatért nem elég a caness-i díj, valami más díjat kellene kitalálni — ahogy a rendező és az operatör szembeállítja az anyai szív hangját, segélykiáltó sikolyát, az autó jéghideg, reménytelen lármájával. Az út egyik végén piszkos, csúnya autó áll. a másik végén pedig egy tiszta szép asszony. Aljosa anyja. És kettőjük között a fiú, a katona, aki egyre távolodik. Tolsztoj fejezte ki így, ilyen erővel a háború értelmetlenségét Az, hogy Aljosának el kell mennie, meg kell válnia az anyjától, hogy még egyetlen éjszakát sem tölthet otthon — ez maga a háború értelmetlensége, kimondhatatlan embertelensége. Hiszen Aljosa azért jött haza, hogy lássa az anyját, hogy megjavítsa a háztetőt. A film alkotói a tetőt az egyszerű emberek békevágyának jelképévé emelik. Aljosa kilőtt két német tankot és ezért nagy kitüntetésre ajánlják. De ö a kitüntetés helyett egy napi szabadságot kér, hogy hazamehessen anyjához, mert meg kell javítania a háztetőt. A háború poklának közepén, amikor percek alatt tetők ezrei válnak porrá és hamuvá, Aljosa, az egyszerű szovjet ember minden kötelességénél szentebbnek érzi, hogy anyja feje felett a háztetőt - megjavítsa. Amikor Aljosa Sarával, a Csehov utca 7 számot keresi, szinte hallom, amint Csehov a Sirályban Turgenyevet idézi: „Jó annak, akinek ilyen éjszakán meleg fészek és jó fedél jutott." A fedél, a háztető — a nyugalom és az otthon, a béke és a csend, a meleg kenyér és a szerelem, a szép élet és az emberi öröm jelképévé magasodik. Csak az szép igazán, ami emberi. A háború pedig embertelen és ami embertelen, az nem lehet soha szép. A film alkotói végig az élet szépségét, az egyszerű emberi örömöt állítják szembe a háború ijesztő rútságával, torz szomorúságával Egy fejkendőt, két darab szappant, kis falat szalonnát, szegényes bátyút — .az élet egyszerű kellékeit — vonultatja fel Csuhraj a háború ellen, amely mindig eltorzíjta. elcsúfítja, bemocskolja az életet A film minden jelenetében az ember mindig igazán szép, a háború pedig mindig borzalmasan csúnya. Sok halottat láttam háborús filmekben, de soha olyan szépet, mint az a halott szőke lány mezei virágok között. És hogyan fényképezték az egylábú katonát, amikor az állomáson feleségével találkozik! A két ember egymás mellett megy, és a felvevőgép lencséje követi őket. A férjinek csak egy lába van. Egy gyönyörű nö, két mankó és egy férfitest egy lábon. És megy, megy az egy láb. Az egész világon mindenütt két lábon járnak az emberek. Hová lett hát ennek az erős férfinek a lába? Miért van csak egy lába? Ki felel ezért? Kitől kérje számon? És a Csehov utca 7 szám alatti házat? És a többi házat, a piros cserepes tetőket, a szép szőke lányt a mezei virágok között, a letapodott palántákat. Aljósát? Mindennek csak a háború az oka? Az értelmetlen, embertelen háború. Május 9-én megint virágot fognak szórni Aljosa sírjára. Szemijenkouában biztosan már megjavították a háztetőt. A Csehov utcában újjáépítették a 7. számú házat Az anyák szerte a világon erősen magukhoz ölelik a fiaikat. Ez az ö joguk, a legerősebb jog az élet és az öröm joga. Nem lesz háború! - ez volt első gondolatom, amikor kiléptem a moziból. Most is előttem állnak — ahogy Csuhraj fényképezte őket, amikor a hangszóró bemondta a visszavonulást Rosztovból, - orosz férfiak és nők, mintha a földből nőttek volna ki, akárcsak a tölgyek és . a sziklahegyek. Lebír hatatlanul. Ök nem fogják hagyni, hogy megint összetörjék a háztetőt, hogy Aljosa ne ölelhesse meg az anyját. - Ra -GY. SZABÖ BÉLA: Kislány kalapban VÄC! MIHÁLY: Pacsirta Sír! Rí! Vív! fel, fel a pacsirta. Szél? Szárny? Fény? Ég? Mi cél hivja-viszi? Huss! Száll! Szíve ver: a parányi parittya; s haragra hajítja az égre fel; kifeszül remegő dala íja, s jaj-a nyilát fel fel felröpíti Dala csobogó forrás, hüs friss viz; a füvek gyökeréről feltört gejzír, az este lezárt szeme résén felsírt szűrt könny íz. Dala gyöngylánc , drága sora, fűzve a Hold vállaira. Éneke gyöngyház pagoda, táj, rét, mezők csarnoka fölött lebegő kupola. Ég két partja között csoda híd ív. Milyen színeket lát, s szigetet! Oda hív szíveket. Hogy tud szív így a dalok suhogó kardélén sirások ezüst tű-hegyein lebegni, vergődni, apadni ilyen telin! Szállj! Törj! Hullj a fény roskadó kazlaira, te szikra, te lóbált dalcsóva, parázs. A nyár aranyos meztelen vállaira terül éneked éke, a lenge palást. Lenn a kalászból hadd peregjen a mag! Hadd szedegesse azt a veréb meg a höre Téged a dal az egek skáláira űz! Fel! Fel! Még! Fényt! Egeket! Sugarat! Te o fény húrjai közt verve, repülsz, fenn. fenn. hol a Nyár kráterein kibugg a 9
