A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

Ordódy Katalin : A vendég Pityut ebed után átvitték nagyapáékhoz, hogy a karácsonyi előkészületeknél ne lábatlankodjék. Nem is bánta, mert nagyapa érdekes történeteket tudott, amit a tehenekkel, vagy a tyúkokkal kosztoló kotnyeles veréb mesélt él neki, de elmondta történetét nagyapának, az a hatalmas gép is, amely nemrégiben messzi országból érkezett ide a szövetkezetbe. Persze, Pityu tudta, hogy sem az állatok, sem a gépek nem beszélnek emberi szóval, de azt is tudta, hogy nagyapa valami módon mégis megérti őket, és ezért igazak a történetei. — Ugye nagyapa, ma is mesélsz nekem? — kérdi bizalommal. — Nem tudom, Pityu, — évődik vele nagyapa — mostanában semmi új történetet nem hallottam. A gyerek arcára mélységes csalódás rajzolódik. Lesújtottan áll pár pillanatig, aztán szemében felszikráznak a remény apró csillagai. — Ha nem hallottál semmit, lehet könyvből is, nagyapa. — De nekem nincsenek ám meséskönyveim, mint otthon, neked Nagyapa azonban nem hagyja Pityut végképp elszontyolodni, biztatóan hozzáteszi: — Azért majd körülnézek a kamarában, hátha akad az öreg ládafiában valami. Pityu türelmesen vár, tudja, hogy nagyapa nem tér vissza üres kézzel A ládafiában csakugyan akad a limlomok között néhány képeslap, naptár, s könyv is. Nagyapa sorra veszi, válogatja, veregeti a port róluk Nagyon kopott, nagyon elhasznált könyvecske akad a kezébe — Hát ez még megvan? — szalad ki a száján hangosan. A hirtelen rátörő emlékek súlyától megremeg kezében a kis könyv. Felmerül előtt egy régi karácsonyest, amire nem szokott gondolni, talán mert mindig is magában hordja, valahol a lelke mélyén Azon a karácsonyon is épp így hordta a havat a szél, csak akkor még 1933-at mutatott a Slézinger Manó csillámhavas. kéményseprös naptára a konyha talán. Nagyapa, akit akkoriban még senkisem szólított így, hanem egyszerűen Kálmánnak ''ívták kelletlenül lépkedett anyja nyomában, aki Kölesnét kísérte a kapuig. — Jaj. Annuska, fogd össze a kendőt a melleden, nebnay még átfújjon ez a cudar szél Pásztorné hangja, mint a csorgatott méz. De visszaédeskedik a másik asszony is: — Csak mentetek be. magam is kitalálok. Aztán — kiáltotta már a kapun túlról — elvárunk ám holnap! Gyanítom, hogy Irmus valami csomag esküt is készített suttyomban. ' Kálmán szinte látta amint az asszony jelé kacsint, s jeleletül morgott valamit a bajsza alatt. Anyja azonban boldog volt. Annyi rábeszélés, rimánkodás után mégis hallgatott rá a fia. Ha minden jól megy,-farsangban akár lakodalmat is ülhetnek. Kölesné rosszul csukhatta be a kaput; mert egy szélroham felszakította és sarkig kivágta. Kálmán és anyja egyszerre futottak becsukni, különben telehórdaná a küszöböt hóval, a szél, térdig buknának benne. Itt már szabadon garázdálkodik a vihar, ez a falu utolsó háza. Mögötte végeláthatatlanul terül el a fehér világ, csak a tiszta időben sejlik fel a szomszéd falu tornya. Pásztorné állva marad a nyitott kapuban, mert sietős botladozó lépéssel közeledik valaki. — Néni! Néni kérem.; . Hát ez ki? Pásztorné szemé nem éppen a kellemes meglepetés kifejezésével siklik végig a kék kabátos kisasszony. — Nem melegedhetnék egy félórácskát idebenn? A szomszéd faluba igyekszem, de ez a hóvihar .. . Pásztorné nem szól, csak félreáll az ajtóból, így adja értésére a kisasszonynak, tessék, jöhet. Jön is. a kitaposott úton a konyha felé tart. A prém. a nyakában tele hóval, a vékony harisnyái nedvesek, s uram bocsá! félcipőkben botorkál ebben az ítélet időben. Istenkísértés! — ingatja fejét rosszallóan Pásztorné a háta megett — Tegye le a kabátját — biztatja, mikor beérnek — s száradjon. Üljön a tűzhely mellé. A kisasszony szótfogad, s mikor sapkáját leveti, kibomlik vállig érő dús, gesztenyeszín haja. Kálmán szeme megakad egy pirosas, heges folton, amely egyik halántékán benyúlik a hai közé A kisasszony ösztönösen érezheti a tekintett, mert kezének egy mozdulatával megigazítja haját, s egy laza fürt máris elfedi a szépséghibát A mozdulattól Kálmán elpirul, mintha valami illetlenségen kanták volna rajta — Megyek a kamrába, hasogatok még valami fát. legyen elég az ünnenekre — veti anyja felé. s kimegy Pásztorné megemeli a ruhát, ami alatt a mákos gubának való tészta kel — Nem jó még — mormogja. aztán nem állja tovább, meoké-di' — Honnan jön ezekben a cipellőkben ? — a városból. Röviden, láthatólag nem szívesen felel a lány. — a városból? — sopánkodik Pásztorné. — Gyalog ? — Ő nem — tiltakozik gyorsan a lány. — Autón jöttem. Teherautón — teszi hozzá. — Alkalmi kocsi volt, csaknem idáig hozott. Gondoltam, a hátralevő utat már gyalog is.. . — De hiszen az még hét kilométer! Es ilyen időben! — Ki számított erre? — jelzi tehetetlenségét egy suta kézmozdulat t al. Ügy fest a dolog, hogy ez a lány itt marad. El nem küldheti ebben az időben. Alkalmatlan ilyenkor az idegen a háznál. De kedve felderül, amint Kölesék jutnak az eszébe. Régi óhaja van teljesülőben. Anyai szívének százféle fondorlata mégis csak sikerrel jár. Az öröm ajándékozókedviivé, nagylelkűvé teszi. Jósággal fordid a szegény kisasszonykához, aki lám, milyen törődötten húzódik meg a tűznél. —• Itt van, lelkem, egy kis forró tea. Kiürül a csésze, kiürül a jókkal megrakott tányér is. A kisasszony meg ugyancsak elbágyadhatott az ételtől, a melegtől, mert le-lekókkad barnafürtös feje. Mikor Kálmán belép, üresnek érzi a konyhát, nincs sehol a lány. Egy ideig színleli, hogy észre sem vette. Anyja sem szól, elfoglalja a vacsorakészítés. Hol a sütőbe kukkant be, hol a kamrába jut valamiért, majd a repedésig fCivódott bőrű tejet kapja le a lángról. Kálmán így mégiscsak megkérdi: —Odébb állt? — s az üresen maradt szék felé bök. — Útnak engedte? •— Ugyan már — felel az anyja, s fel sem néz a munkából. — Nem tehet az ma már egy lépést sem, még ha szűnik is a vihar. Leszállt a sötétség, s az utakat befútta a hó. Kínáltam, hogy dőljön le a szobában. Az ablak ugyan jégvirágos, de a dunna alatt fölmelegedett volna. Szabódott, mert hogy nem tud fizetni a szobáért. Mintha valaki kérte volna. Talán mert megemlítettem, hogy nyaralóknak szoktuk kiadni. Végül megegyeztünk, az istállóban fekszik le, szegény apád összetákolt nyári ágyában. Vittem pokrócot, meg ami kell, nem fogja a hideg megvenni. De — fogja halkabbra a szavát, mintha titkot mondana — nem kisasszony az. ha prémgallér van is a kabátján. Kitudtam tőle. hogy az apja magatehetetlen nyomorék, az anyja meg egy zsidó boltosnál cselédeskedik Kálmán nem figyel már anyja szavaira, a borotváját szedi elő a pamacsával habot kever a szappanon Vacsora közben Pásztorné arra gondol, hoay nem lesz már több ilyen szomorú kettesben töltött karácsom/est 'ük. Ahogy öregszik, mindjobban vágyódik egy kis életre, vidámságra maga körül. Vacsora után Kálmán lassan szedelőzködik; megy a legényekkel. Bevetődnek később az éjféli misére is, meg szokás szerint elborozgatnak egyiknél, másiknál. Az ajtóból visszafordul. — Megállt a szél, már a csillagok is kandikálnak. Pásztorné szundikál egy sort, de mikor itt az idő, veszi a fekete ünneplőjét, bebugyolálja magát, útnak indul. Óvatosan rakja lábait, a magas, süppedő hóban. Nem jut eszébe Kálmán csizmájának nyomait keresni, hogy abban lépkedjen, így nem is veszi észre, hogy azok a nyomok nem vezetnek egészen a kapuig. Mert alig indult el Kálmán, valami hangra lett figyelmes. Megállt, hallgatódzott. Kétségtelenül az istálló felöl jön... S már arra tart, szivében támadt furcsa nyugtalansággal. Járása neszét felfogja a hó. Az ajtónál megtorpan, Odabentről kétségbeesett csukló zokogás hallik tompán. Meghökken, s fogai között halk szitkot enged ki. Nem tudja, mit tegyen. Képtelen egy vállrándítással útnak eredni, tanácstalanul álldogál. Talán az anyja . . . Sírós asszo -nyok jobban kiismerik magukat egymás bajában. Mégsem mozdul, nem megy anyjáért, valami vissztartja. Csák ill, egyre nagyobb zavarban. Végül is ha valami baj van megkérdezhetem, minek futkosni anyám után, — dönti el. Mozdulata mégis habozást árul el, ahogy kinyitja az ajtót. Az ágy fölött a falra akasztva szelíden szórja sugarát a kis petróleumlámpa. Az istállóban nincs villany. Jöttére a lány jelül. Tágranyílt szemével barátságtalanul néz rá, szétmaszatolt könnyein megcsillan a fény. így merednek egymásra néhány másodpercig; egyikük ajkára sem jön szó. — Gondoltam, hátha szüksége van valamire ... — nyögi ki végre a kínálkozó füllentést a legény A lány csak a fejével int nemet, és szemét lesüti, merőn nézi a takarót. Kálmánnak hirtelen elfogy a türelme. — De hiszen sírt! Igen. sírt, mi baja van? A lánynak megint elerednek a könnyei, és ez rettenetes. Ezt nem lehet nézni. Olyasmi kívánkozik megint a nyelvére, amivel most mégsem könnyíthet magán. — Hogy nem mehet haza? Az a baj? Befogok a szánba és hazaviszem Mindenre képes lenne most, csak ne sírjon így. Hiszen nem pendelyes gyermek. Hanem a lánvból most meglepő vallomás tör ki — Haza? Bár sose érnék haza... — mondia szenvedélyesen. Eiha! Kálmán érzi, nagyobb itt a bai. mint gondolta Ezen még egu anyia harag iát kihívó ünnen-éU szánúttal sem lehet segíteni — De hát... oda igyeke-12