A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

Ordódy Katalin : A vendég Pityut ebed után átvitték nagyapáékhoz, hogy a karácso­nyi előkészületeknél ne lábat­lankodjék. Nem is bánta, mert nagyapa érdekes történeteket tudott, amit a tehenekkel, vagy a tyúkokkal kosztoló kotnye­les veréb mesélt él neki, de elmondta történetét nagy­apának, az a hatalmas gép is, amely nemrégiben messzi országból érkezett ide a szö­vetkezetbe. Persze, Pityu tudta, hogy sem az állatok, sem a gépek nem beszélnek emberi szóval, de azt is tudta, hogy nagy­apa valami módon mégis meg­érti őket, és ezért igazak a történetei. — Ugye nagyapa, ma is me­sélsz nekem? — kérdi biza­lommal. — Nem tudom, Pityu, — évő­dik vele nagyapa — mosta­nában semmi új történetet nem hallottam. A gyerek arcára mélységes csalódás rajzolódik. Lesújtottan áll pár pillanatig, aztán sze­mében felszikráznak a remény apró csillagai. — Ha nem hallottál semmit, lehet könyvből is, nagyapa. — De nekem nincsenek ám meséskönyveim, mint otthon, neked Nagyapa azonban nem hagy­ja Pityut végképp elszontyo­lodni, biztatóan hozzáteszi: — Azért majd körülnézek a kamarában, hátha akad az öreg ládafiában valami. Pityu türelmesen vár, tudja, hogy nagyapa nem tér vissza üres kézzel A ládafiában csakugyan akad a limlomok között néhány képeslap, naptár, s könyv is. Nagyapa sorra veszi, válogatja, veregeti a port róluk Nagyon kopott, nagyon elhasznált könyvecske akad a kezébe — Hát ez még megvan? — szalad ki a száján hangosan. A hirte­len rátörő emlékek súlyától megremeg kezében a kis könyv. Felmerül előtt egy régi kará­csonyest, amire nem szokott gondolni, talán mert mindig is magában hordja, valahol a lel­ke mélyén Azon a karácsonyon is épp így hordta a havat a szél, csak akkor még 1933-at mutatott a Slézinger Manó csillámhavas. kéményseprös naptára a kony­ha talán. Nagyapa, akit akko­riban még senkisem szólított így, hanem egyszerűen Kál­mánnak ''ívták kelletlenül lép­kedett anyja nyomában, aki Kölesnét kísérte a kapuig. — Jaj. Annuska, fogd össze a kendőt a melleden, nebnay még átfújjon ez a cudar szél Pásztorné hangja, mint a csorgatott méz. De visszaédes­kedik a másik asszony is: — Csak mentetek be. ma­gam is kitalálok. Aztán — ki­áltotta már a kapun túlról — elvárunk ám holnap! Gyanítom, hogy Irmus valami csomag es­küt is készített suttyomban. ' Kálmán szinte látta amint az asszony jelé kacsint, s jeleletül morgott valamit a bajsza alatt. Anyja azonban boldog volt. Annyi rábeszélés, rimán­kodás után mégis hallgatott rá a fia. Ha minden jól megy,-far­sangban akár lakodalmat is ül­hetnek. Kölesné rosszul csukhatta be a kaput; mert egy szélroham felszakította és sarkig kivágta. Kálmán és anyja egyszerre fu­tottak becsukni, különben tele­hórdaná a küszöböt hóval, a szél, térdig buknának benne. Itt már szabadon garázdálko­dik a vihar, ez a falu utolsó háza. Mögötte végeláthatatla­nul terül el a fehér világ, csak a tiszta időben sejlik fel a szomszéd falu tornya. Pász­torné állva marad a nyitott ka­puban, mert sietős botladozó lépéssel közeledik valaki. — Néni! Néni kérem.; . Hát ez ki? Pásztorné szemé nem éppen a kellemes megle­petés kifejezésével siklik végig a kék kabátos kisasszony. — Nem melegedhetnék egy félórácskát idebenn? A szom­széd faluba igyekszem, de ez a hóvihar .. . Pásztorné nem szól, csak félreáll az ajtóból, így adja értésére a kisasszonynak, tes­sék, jöhet. Jön is. a kitapo­sott úton a konyha felé tart. A prém. a nyakában tele hóval, a vékony harisnyái nedvesek, s uram bocsá! félcipőkben botorkál ebben az ítélet időben. Istenkísértés! — ingatja fejét rosszallóan Pásztorné a háta megett — Tegye le a kabátját — biztatja, mikor beérnek — s száradjon. Üljön a tűzhely mellé. A kisasszony szótfogad, s mikor sapkáját leveti, kibom­lik vállig érő dús, gesztenye­szín haja. Kálmán szeme meg­akad egy pirosas, heges fol­ton, amely egyik halántékán benyúlik a hai közé A kisasszony ösztönösen érezheti a tekintett, mert ke­zének egy mozdulatával meg­igazítja haját, s egy laza fürt máris elfedi a szépséghibát A mozdulattól Kálmán elpirul, mintha valami illetlenségen kanták volna rajta — Megyek a kamrába, haso­gatok még valami fát. legyen elég az ünnenekre — veti any­ja felé. s kimegy Pásztorné megemeli a ruhát, ami alatt a mákos gubának va­ló tészta kel — Nem jó még — mormog­ja. aztán nem állja tovább, meoké-di' — Honnan jön ezekben a cipellőkben ? — a városból. Röviden, láthatólag nem szí­vesen felel a lány. — a városból? — sopánko­dik Pásztorné. — Gyalog ? — Ő nem — tiltakozik gyor­san a lány. — Autón jöttem. Teherautón — teszi hozzá. — Alkalmi kocsi volt, csaknem idáig hozott. Gondoltam, a hátralevő utat már gyalog is.. . — De hiszen az még hét kilométer! Es ilyen időben! — Ki számított erre? — jelzi tehetetlenségét egy suta kézmozdulat t al. Ügy fest a dolog, hogy ez a lány itt marad. El nem küld­heti ebben az időben. Alkal­matlan ilyenkor az idegen a háznál. De kedve felderül, amint Kölesék jutnak az eszé­be. Régi óhaja van teljesülő­ben. Anyai szívének százféle fondorlata mégis csak sikerrel jár. Az öröm ajándékozóked­viivé, nagylelkűvé teszi. Jó­sággal fordid a szegény kis­asszonykához, aki lám, milyen törődötten húzódik meg a tűz­nél. —• Itt van, lelkem, egy kis forró tea. Kiürül a csésze, kiürül a jókkal megrakott tányér is. A kisasszony meg ugyancsak el­bágyadhatott az ételtől, a me­legtől, mert le-lekókkad bar­nafürtös feje. Mikor Kálmán belép, üres­nek érzi a konyhát, nincs se­hol a lány. Egy ideig színleli, hogy észre sem vette. Anyja sem szól, elfoglalja a vacsora­készítés. Hol a sütőbe kukkant be, hol a kamrába jut vala­miért, majd a repedésig fCivó­dott bőrű tejet kapja le a lángról. Kálmán így mégiscsak megkérdi: —Odébb állt? — s az üresen maradt szék felé bök. — Út­nak engedte? •— Ugyan már — felel az anyja, s fel sem néz a mun­kából. — Nem tehet az ma már egy lépést sem, még ha szűnik is a vihar. Leszállt a sötétség, s az utakat befútta a hó. Kínáltam, hogy dőljön le a szobában. Az ablak ugyan jégvirágos, de a dunna alatt fölmelegedett volna. Szabódott, mert hogy nem tud fizetni a szobáért. Mintha valaki kérte volna. Talán mert megemlítet­tem, hogy nyaralóknak szok­tuk kiadni. Végül megegyez­tünk, az istállóban fekszik le, szegény apád összetákolt nyári ágyában. Vittem pokrócot, meg ami kell, nem fogja a hideg megvenni. De — fogja halkabb­ra a szavát, mintha titkot mondana — nem kisasszony az. ha prémgallér van is a ka­bátján. Kitudtam tőle. hogy az apja magatehetetlen nyomo­rék, az anyja meg egy zsidó boltosnál cselédeskedik Kálmán nem figyel már anyja szavaira, a borotváját szedi elő a pamacsával habot kever a szappanon Vacsora közben Pásztorné arra gondol, hoay nem lesz már több ilyen szomorú kettes­ben töltött karácsom/est 'ük. Ahogy öregszik, mindjobban vágyódik egy kis életre, vi­dámságra maga körül. Vacsora után Kálmán lassan szedelőz­ködik; megy a legényekkel. Bevetődnek később az éjféli misére is, meg szokás szerint elborozgatnak egyiknél, má­siknál. Az ajtóból visszafordul. — Megállt a szél, már a csillagok is kandikálnak. Pásztorné szundikál egy sort, de mikor itt az idő, veszi a fekete ünneplőjét, bebugyolálja magát, útnak indul. Óvatosan rakja lábait, a magas, süp­pedő hóban. Nem jut eszébe Kálmán csizmájának nyomait keresni, hogy abban lépkedjen, így nem is veszi észre, hogy azok a nyomok nem vezetnek egészen a kapuig. Mert alig indult el Kálmán, valami hangra lett figyelmes. Megállt, hallgatódzott. Két­ségtelenül az istálló felöl jön... S már arra tart, szi­vében támadt furcsa nyugta­lansággal. Járása neszét fel­fogja a hó. Az ajtónál megtor­pan, Odabentről kétségbeesett csukló zokogás hallik tompán. Meghökken, s fogai között halk szitkot enged ki. Nem tudja, mit tegyen. Képtelen egy vállrándítással útnak eredni, tanácstalanul álldogál. Talán az anyja . . . Sírós asszo -nyok jobban kiismerik magu­kat egymás bajában. Mégsem mozdul, nem megy anyjáért, valami vissztartja. Csák ill, egyre nagyobb zavarban. Vé­gül is ha valami baj van meg­kérdezhetem, minek futkosni anyám után, — dönti el. Moz­dulata mégis habozást árul el, ahogy kinyitja az ajtót. Az ágy fölött a falra akaszt­va szelíden szórja sugarát a kis petróleumlámpa. Az istálló­ban nincs villany. Jöttére a lány jelül. Tágranyílt szemével barátságtalanul néz rá, szét­maszatolt könnyein megcsillan a fény. így merednek egy­másra néhány másodpercig; egyikük ajkára sem jön szó. — Gondoltam, hátha szük­sége van valamire ... — nyögi ki végre a kínálkozó füllentést a legény A lány csak a fejével int ne­met, és szemét lesüti, merőn nézi a takarót. Kálmánnak hirtelen elfogy a türelme. — De hiszen sírt! Igen. sírt, mi baja van? A lánynak megint elerednek a könnyei, és ez rettenetes. Ezt nem lehet nézni. Olyasmi kívánkozik megint a nyelvére, amivel most mégsem könnyít­het magán. — Hogy nem mehet haza? Az a baj? Befogok a szánba és hazaviszem Mindenre képes lenne most, csak ne sírjon így. Hiszen nem pendelyes gyermek. Hanem a lánvból most meglepő vallomás tör ki — Haza? Bár sose érnék haza... — mondia szenvedé­lyesen. Eiha! Kálmán érzi, nagyobb itt a bai. mint gondolta Ezen még egu anyia harag iát kihívó ünnen-éU szánúttal sem lehet segíteni — De hát... oda igyeke-12

Next

/
Thumbnails
Contents