A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

zett ? Nem ? ... — kérdi gyá­moltalanul. De most már fe­leletet vár, nem mehet el ad­dig innét, mig meg nem nyug­tatja kicsit. Csak mikor nem tutija, mi emészti! Mert nem kínos . . — És miért ? mi történt — beszél. Kérdezgetni meg olyan kényszeríti magát mégis. — Mert — komorodott ' el a lány — elbocsátottak a gyár­ból. Otthon még nem sejtik. Egész lelkét újabb keserű­ség-hullám önti el, de már felszakadt hallgatásának zsi­lipje, és a sírástól még szagga­tottan, mégis beszél. Ki tudja, hányadszor összegezi az ese­ményeket. — Elsején kiadták a bérem, és azt mondták, hogy több munka nincs. Nem csak ne­kem, többen voltunk. Vagy hú­szan. Nem akartuk elhinni, hogy ez lehet. Hogy ilyesmi megtörténhessen, csak úgy máról holnapra. Fábián bácsi biztatott,, hogy álljunk csak munkába másnap is, de már akkor be sem engedtek a gyárba. Ott ácsorogtunk egy ideig, aztán Fábián bácsi meg meg ketten bementek az igaz­gatóhoz és kérték, hogy leg­alább újévig hagyjanak dolgoz­ni. Semmit nem értek el, azt felelték nekik, hogy nemsokára tatán az egész gyár leáll, mert az ilyen közép-üzemek nehezen tudják átvészelni a krízist. Semmit sem lehet ér­tünk, a krízis az oka. Minden­nek a krízis. Krízis . . Kálmán már hal­lotta ezt a kifejezést, talán ol­vasta is, de jelentése félig­meddig homályban maradt előtte. Most, most ugrott elö a szó élő valóságában, ahogy sötét reménytelenséggel el­hagyta a lány száját. Dermesz­tő leheletét szinte a szíve kö­rül érezte. Krízis ... miféle megfoghatatlan hatalom, hogy nem lehet ellene semmit sem tenni? És miért van, miért kell lenni krízisnek — vetett benne szikrát a kérdés. — Azt hittem — folytatta a lány — majd kapok más mun­kát valahol. Három hétig sza­ladgáltam ide-oda. Mindig biz­tattak, és mindig hiába men­tem. Okosabb lett volna, ha azonnal hazautazom. Nem fo­gyott volna ki a pénzem annyi­ra. De mikor úgy reményked­tem, hogy mégis .. Még cse­léd sem kellett sehol. Egy hete pedig — és könnyben úszó szemét Kálmánra emeli — ezt kaptam. Nézze csak — s kutat a kabát zsebében. Megtalálja a négyrét hajtott borítékot, ki­veszi belőle a levelet és biza­lommal Kálmán kezébe nyom­ja. Azt kisimítja a papirost és a fény felé tartva olvasni kezdi Kedves kislányom, Esztike! Sokat gondolunk arra, hogy jön a karácsony és vár napig te is velünk leszel. Azért írok, mert tavaly is hoztál ajándé­kot a guerekeknek. és talán most is ilyesmin töröd a fe­jed ~zeretném tudatni, hogy titokban mire vágyakoznak. A Géza az mindig csak olvas­na, ha tudnál hozni valami ne­ki való könyvet, annak nagyon örülne. Lehet az használt is, Esztike. A Pityu meg cifra ostorról álmodik, olyan kicsi, gyereknek valóról, amilyen itt talán árulnak olyat. Évikének a hentep fiának van. A városban kilukadt a kis mackója és ki­hullt belőle a fürészport. Sokat sírt utána. Anyus hiába akarta megvarrni, nagyon kopott már az anyaga. Tudom, hogy ez sok pénz, kislányom, azért csak lönben sincs több mondanivaló­ja. Mindent elmondott. — Talán mégis jól tette — leheli Kálmán. Sose ejtett ki életében szavakat ennyi vigyá­zattal. Az az érzése, hogy most még hangosabb szó is fájdal­mat okozna a lánynak. Pillan­tása az átnedvesedett, csapzott prémgallérra esik. Szegény „kisasszony" . . . A levélből tud­ja már a nevét is. Szép neve van. Valahogy illik hozzá, az omlós barna hajához. Egy gon­akkor add ki, ha már úgyis rászántál valamit. Ha van rossz cipőd, hozd haza, Mintha ja­vult volna valamicskét az ál­lapotom, múlt hónapban anyusnak meg tudtam talpalni egy cipőjét, most meg Géza csizmáját foltozgatom. Persze soká tart. Igazán megadhat­nák már azt a fürdót, amit öt év óta kérek. De lehet, hogy egyszer csak így is meagnó­gyulok, akkor aztán nem leszek többé haszontalan ke­nyérpusztító. Talán még a Ba­tyába is újra visszavesznek. Szeretettel ölel Apus. Kálmán letette a levelet a ta­karóra. — Nem tudtam nekik sem­mit, semmit venni. Alig maradt pénzein, azért nem ültem vo­natra sem... — Panaszos hangja váratlanul rideg lett, visszautasító. Mintha megbánta volna bizalmát, amellyel lel­kének sebeit feltárta egy ide­gen előtt. Öklére támasztja állát, s most már száraz szemmel, megkeményedett vonásokkal néz valahová a falon túlra. El­múlt a gyengeség ideje. S kü­dolata támad oly hirtelen, mint mikor a sercenő gyufaszál lángralobban s fényt villant a sötétségbe. Öröm festi az ar­cát, fölugrik. — Várjon csak, Esztike! A lány ránéz, ó meg int, hogy azonnal visszajön. Csak­ugyan, alig tart egy-két perc­nél tovább a távolléte. — Ezt találtam — lelkende­zik, s egy újnak éppen nem mondható könyvet helyez a lány elé. — Fiúnak való. De. .. se kis ostor, se mackó. Azt pedig nem lehet, hogy csak az egyik kapjon, ugye? Legalább azt a pár szaloncukrot ... a mi fánkra rá sem fért. Nekem sose voltak testvéreim — jegy­zi meg látszólag összefüggéste­lenül, s még tovább szeretne beszélni, nehogy a lánynak ide­je maradjon akár hálálkodásra, akár visszautasításra. Mert még ez is kitelik tőle. Eszti azonban nem hálálko­dik. Forgatja kezében a köny­vet, simogatja a lapokat, az­tán nagy fényes szemeit, rá­veti s csak annyit mond csön­desen: — Maga nagyon jó. Idehallik az ejjéli misére hí­vó harangok kongása, de Kál­mán nem hallja. Semmit sem hall most, csak a lány meleg hangját, és a csillagos szemét látja. Újra kimondja a nevét! Esztike. Észre sem veszik, hogy egyszeriben mennyi minden be­szélnivalójuk akacl. Eszti el­mondja, hogy a halántékán a heg azóta van, mióta nyáron a gép bekapta a haját, s a bőr­rel együtt kitépte. Kálmán pe­dig bevallja, hogy először va­lami kisasszony-félének nézte az öltözéke után, s milyen jó, hogy nem kisasszony, hogy . .. Esztike. Muzsikúja van a nevé­nek, édes, selymes suhogósa. Pásztorné ájtajos hangulat­ban tér haza. Az ajtó előtt leveri meleg cipőjéről a havat, belép a házba. Természetesnek veszik, hogy Kálmán még nincs otthon. Megnézi, elég meleg maradt-e a sütőben a káposztaleves, mert a fiú biztosan megkívánja, ha ha­zajön. Aztán meglátja a nyi­tott kredencfiókot. Széthányt könyvek, mintha kutatott' volna benne valaki sebtiben. Mindent rendben hagyott mi­kor elment — tűnődik. Föl­szed a padlóról egy szem sza­loncukrot, amit majdnem ösz­szegyúrt. Csak Kálmán jár­hatott közben itthon . . Hirtelen megvillan agyában valami, kendőt kap magára és sietős léptekkel indul az istálló felé, rossz előérzet hajija. Beszélgetés hallik ki. Keserű elégtételt érez; nem csalódott. Kirántja az ajtót, betoppan. Azok ketten ott ülnek, s lassan feléje fordítják az arcukat. Semmi zavart, semmi bűntu­datot nem észlel rajtuk. Tiszta pillantásukból derű s valami erős határozottság sugárzik, ami Kölesek képét egyszerre messze, messze, ködös homály­ba üzi, visszavonhatatlanul. Belesajdul a dereka, a szive táján is nyomást érez, azok pe­dig csak ülnek s mosolyognak rá. A lámpa könnyedén táncoló arany karikákkal övezi fejü­ket. Mosolyuknak csodálatos ereje lehet, mert hatása alatt Pásztorné szája valami torz grimaszba rándul, ami már­már mosolyra hasonlít. Csuk a Tarka marad komoly változat­lanul, amint nyugodt kérödzés közben reájuk bámul. * * * A kamraajtó kilincse körül motoz valaki, aztán Pityu dug­ja be a fejét. — Még nem találtál semmit, nagyapa? — De ... de igen. Találtam valami szépet. Visszamennek a szobába. Pi­tyu várakozásteljesen nagyapa mellé telepszik, de fel is ug­rik nyomban, mert nagyapó jön a konyhából egy tál friss süteménnyel, amit Pityu na­gyon szeret. — Kapok belőle, nagyanyó? — sündörög a tál körül. Nagyanyó igent bólint, és kistányérra rak Pityunak két darabot Arca kipirult a tűz­hetii melegétől, s ilyenkor még észrevenni halántéka felett a régi sebhelyet.

Next

/
Thumbnails
Contents