A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

Férfi a kirakat előtt Egy férfi áll a kirakat előtt. Az üveg mögött nagy gombszemü mackó, kisvona­tok, építőkockák, apró daruk és áramvo­nalas játékautók vonzzák a vásárló kedvű édesapákat. A férfi nézi a játékszereket. 3 öpreng mit vegyen a fiának, aki tíz éves, aki könyvet, cipót és játékot kap. Mari­kának és Szonjának már nem kell játék, azok már nagylányok, de a fiúnak vala­mi nagyon szépet, valami gyermeki szívet boldogító játékszert akar venni. Az álldogálló férfi körül minden lüktet és zsong. Szőve tömör, ízlelhető, tapint­ható a boldog elégedettség. A járókelők csak fejükkel integetnek egymás felé, mert karjukon, vállukon és kezükben cso­magok mozdulnak a lépések ütemére. Hát — majd mindjárt bemegy az üzlet­be és kiválaszt valamit Csak előbb elszív egy cigarettát, mert valami apró szúrást érez a szíve körül, valami kis bánatot . . . „Áh, ez őrültség! Az ember ajándékot vásárol! Itt lapul zsebemben a pénz és két napig nem kell dolgozni. Reggeli az ágy­ban hancurozás, nevetés, boldogság. Nem értem, hogy mi ez a szúrás, hogy mi ez a torokkaparó keserűség!" Hirtelen eltűnik, elmosódik az utca képe és az álldogáld férfi egy sötét szobát lát maga előtt. Rozoga asztal, a földön szal­mazsákok, egy borostás férfi, sírószemű vézna asszony és négy gyerek. Az egyik, aki ott kuporog a szalmazsák szélén: az ó! Ezerkilencszázharminc! Karácsony! Akkor tíz éves volt! Délután kántálni mentek az udvarokba, de a nagyobb fiúk elűzték őket. Este sült mpli volt a vacsora és nagyon korán eküdtek. A szoba hideg volt és a ron­s takaró alatt a szaloncukorra gon-NAGY OLIVÉR Hull a hó Hallgat minden — szellő sincsen, kopár fáknak ága fázik. Nagy szürkeség az egész ég — köd-uszálya földre vágyik. S a nagy csendben — lágy-nesztelen — fehér pihék táncos jötte üzenetet hoz a földnek — odaföntről felhő küldte. Varjak szállnak — szárnyuk fáradt, károgásuk messze riad. Elérik-e, hogy fészükre újra nyári reggel virrad ... S úgy majd néha hull-e még a tavasz fénye a szívemre — a csókot ad-e, forgó kedve, mielőtt még eltemetne ...? dolt. Arra, hoay milyen íze lehet annak a fényes papírba burkolt cukornak: IIa, a huga megszólalt: — Anyuka, ma van karácsony? Édesanyjuk mesélni kezdett arról, aki istállóban született és akinek három ki­rály vitte az ajándékot. Szép mese volt. Csak akkor szakadt vége, amikor kishúga felsóhajtott: — És azért kell ma éhezni, mert meg­született a megváltó? Mert én nagyon éhes vagyok! Akkor csend lett a hideg, savanykás­szagú szobában csak az anyja fekhelye felől hangzott valami elfojtott hörgő zo­kogás. Nem, így nem tud bemenni az üzletbe, vében idegszálaiban a múlt szenvedések lángolnak pokoli lángolással! Ezerkilencszáznegyvennégy! Karácsony! Éjfél előtt átlépték a határt. Átátzott kö­penyük jéggé fagyott, szemük előtt tüzes karikák táncoltak, amikor a tiszti fegy­verektől kényszerítve halálváró tompult­sággal szűkölték, hogy pajtás csak egy perc, csak egy perc az élet! Az egyik faluban pihenő volt. Egy paj­tába terelték óket. Az utcán csepegöorrú vénasszonyok csoszogtak a templom felé, amelynek ablakait fekete papiros takarta. Ők lerogytak a szennyes, hideg földre, egymáshoz húzódtak és fáradságtól le­hányt szemükből könnycseppek gördültek az idegen föld fagyott göröngyeire. A templom merev kőfalai közül pedig kiszűrődtek az áhítat hangfoszlányai. Nagykendőkbe burkolt sváb asszonyok, degeszre zabált, részegre itatott katona­válogatni, mosolyogva próbálgatni a kis­autót és a darut. Inkább sétál egy kicsit, inkább elszív még egy cigarettát. Karácsony! Ezerkilencszáznegyvenhá­rom! Egy orosz falu előtt álltak. Az or­szágutat. amely a faluba vezetett, aláak­názták a vörös katonák. Csendes volt az éjszaka, csak a távolban dörögtek az ágyúk. Éjfél előtt rongyos, csontváz-so­vány csapat vánszorgott az erdőből az or­szágút felé. Munkaszolgálatosok. Előre! Felszedni az aknákat! Gyorsan, rühesek! Csattant a puskatus és alig-élö ember­testekbe rúgtak a csizmák. A csontváz­emberek rohanni kezdtek az aknamező felé. A Robbanás! Sikoltás! Emberi test­részek kavarogtak a levegőben, villogott, dörgött, vérzett az éj... éjfél volt! Hal­leluja! Megszületett! Néhány perc múlva ők kapták a pa­rancsot. Előre! Elfoglalni a falut! Ro­hanj! Löj! Gyilkolj! Rohanj, büdös pa­raszt, mert mögötted ott a tiszt úr, aki beléd lő, ha nem rohansz! Rohanj és dö­gölj meg! Ki törődik veled? Előre! Futás! Felfejlődni! Futás! Szuronyt szegezz! „Igy volt? laen, így volt! Azután ro­hantam vissza. Véres fejjel, rogyadozó lábakkal, szívemben az üvöltő félelemmel amíg a német tábori csendőr pofonjai is­mét hadirendbe sorakoztattak! így volt, — így volt! Óh ..." A férfi leül egy padra. Nem érzi a de­cemberi szél hűvös csípését. Agyában, szí­tisztek, hóhérlegények, üvöltötték az évszázados mágia ujjongását — hallelu­ja! Megszületett! A férji feláll a padról és lassú léptek­kel elindul. „Hiába — mi negyvenévesek még őrizzük a múltat, nem tudjuk elfelej­teni, megsemmisíteni és... nem — mi nem tudjuk megbocsátani! Na, elég volt! Kegyek az üzletbe és kiválasztok vala­mit a gyereknek. Azután holnap az ágy­ban majd én mesélek neki. Valami szép mesét, valami igaz mesét. Talán majd úgy kezdem, hogy . . . hogy a gyermekek már nem születnek istállóban. Igen, így kezdem majd a mesét és a nagymamá­nak is megmondom, hogy ..." A férfi megy az utcán az üzlet felé. „Persze a nagymama nem akar rosz­szat. De már nyolcvan éves és egyszerű szegény árvái parasztasszony. Hatvanöt évig várta a csodát, hogy a felszálló tömjénfüstböl kilép egy angyal és ke­nyeret nyújt feléje . .. szegény nagyma­ma. De a gyerekeknek már igazat kell mondani! Majd az Ölembe ültetem és megmondom neki: látod, Gyurika? Ugye szép ez a kis daru? Olyan mint az iga­zi! Apukád meglátta a kirakatban és megvette neked!" A férfi most már sietni kezd. Nehogy elvigyék azt a darut. A decemberi nap­fény széles folyama csurran a házakra. Egy pillanatra megáll a kirakat előtt, elmosolyodik és belép az ajtón. PÉTERFY GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents