A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

Férfi a kirakat előtt Egy férfi áll a kirakat előtt. Az üveg mögött nagy gombszemü mackó, kisvonatok, építőkockák, apró daruk és áramvonalas játékautók vonzzák a vásárló kedvű édesapákat. A férfi nézi a játékszereket. 3 öpreng mit vegyen a fiának, aki tíz éves, aki könyvet, cipót és játékot kap. Marikának és Szonjának már nem kell játék, azok már nagylányok, de a fiúnak valami nagyon szépet, valami gyermeki szívet boldogító játékszert akar venni. Az álldogálló férfi körül minden lüktet és zsong. Szőve tömör, ízlelhető, tapintható a boldog elégedettség. A járókelők csak fejükkel integetnek egymás felé, mert karjukon, vállukon és kezükben csomagok mozdulnak a lépések ütemére. Hát — majd mindjárt bemegy az üzletbe és kiválaszt valamit Csak előbb elszív egy cigarettát, mert valami apró szúrást érez a szíve körül, valami kis bánatot . . . „Áh, ez őrültség! Az ember ajándékot vásárol! Itt lapul zsebemben a pénz és két napig nem kell dolgozni. Reggeli az ágyban hancurozás, nevetés, boldogság. Nem értem, hogy mi ez a szúrás, hogy mi ez a torokkaparó keserűség!" Hirtelen eltűnik, elmosódik az utca képe és az álldogáld férfi egy sötét szobát lát maga előtt. Rozoga asztal, a földön szalmazsákok, egy borostás férfi, sírószemű vézna asszony és négy gyerek. Az egyik, aki ott kuporog a szalmazsák szélén: az ó! Ezerkilencszázharminc! Karácsony! Akkor tíz éves volt! Délután kántálni mentek az udvarokba, de a nagyobb fiúk elűzték őket. Este sült mpli volt a vacsora és nagyon korán eküdtek. A szoba hideg volt és a rons takaró alatt a szaloncukorra gon-NAGY OLIVÉR Hull a hó Hallgat minden — szellő sincsen, kopár fáknak ága fázik. Nagy szürkeség az egész ég — köd-uszálya földre vágyik. S a nagy csendben — lágy-nesztelen — fehér pihék táncos jötte üzenetet hoz a földnek — odaföntről felhő küldte. Varjak szállnak — szárnyuk fáradt, károgásuk messze riad. Elérik-e, hogy fészükre újra nyári reggel virrad ... S úgy majd néha hull-e még a tavasz fénye a szívemre — a csókot ad-e, forgó kedve, mielőtt még eltemetne ...? dolt. Arra, hoay milyen íze lehet annak a fényes papírba burkolt cukornak: IIa, a huga megszólalt: — Anyuka, ma van karácsony? Édesanyjuk mesélni kezdett arról, aki istállóban született és akinek három király vitte az ajándékot. Szép mese volt. Csak akkor szakadt vége, amikor kishúga felsóhajtott: — És azért kell ma éhezni, mert megszületett a megváltó? Mert én nagyon éhes vagyok! Akkor csend lett a hideg, savanykásszagú szobában csak az anyja fekhelye felől hangzott valami elfojtott hörgő zokogás. Nem, így nem tud bemenni az üzletbe, vében idegszálaiban a múlt szenvedések lángolnak pokoli lángolással! Ezerkilencszáznegyvennégy! Karácsony! Éjfél előtt átlépték a határt. Átátzott köpenyük jéggé fagyott, szemük előtt tüzes karikák táncoltak, amikor a tiszti fegyverektől kényszerítve halálváró tompultsággal szűkölték, hogy pajtás csak egy perc, csak egy perc az élet! Az egyik faluban pihenő volt. Egy pajtába terelték óket. Az utcán csepegöorrú vénasszonyok csoszogtak a templom felé, amelynek ablakait fekete papiros takarta. Ők lerogytak a szennyes, hideg földre, egymáshoz húzódtak és fáradságtól lehányt szemükből könnycseppek gördültek az idegen föld fagyott göröngyeire. A templom merev kőfalai közül pedig kiszűrődtek az áhítat hangfoszlányai. Nagykendőkbe burkolt sváb asszonyok, degeszre zabált, részegre itatott katonaválogatni, mosolyogva próbálgatni a kisautót és a darut. Inkább sétál egy kicsit, inkább elszív még egy cigarettát. Karácsony! Ezerkilencszáznegyvenhárom! Egy orosz falu előtt álltak. Az országutat. amely a faluba vezetett, aláaknázták a vörös katonák. Csendes volt az éjszaka, csak a távolban dörögtek az ágyúk. Éjfél előtt rongyos, csontváz-sovány csapat vánszorgott az erdőből az országút felé. Munkaszolgálatosok. Előre! Felszedni az aknákat! Gyorsan, rühesek! Csattant a puskatus és alig-élö embertestekbe rúgtak a csizmák. A csontvázemberek rohanni kezdtek az aknamező felé. A Robbanás! Sikoltás! Emberi testrészek kavarogtak a levegőben, villogott, dörgött, vérzett az éj... éjfél volt! Halleluja! Megszületett! Néhány perc múlva ők kapták a parancsot. Előre! Elfoglalni a falut! Rohanj! Löj! Gyilkolj! Rohanj, büdös paraszt, mert mögötted ott a tiszt úr, aki beléd lő, ha nem rohansz! Rohanj és dögölj meg! Ki törődik veled? Előre! Futás! Felfejlődni! Futás! Szuronyt szegezz! „Igy volt? laen, így volt! Azután rohantam vissza. Véres fejjel, rogyadozó lábakkal, szívemben az üvöltő félelemmel amíg a német tábori csendőr pofonjai ismét hadirendbe sorakoztattak! így volt, — így volt! Óh ..." A férfi leül egy padra. Nem érzi a decemberi szél hűvös csípését. Agyában, szítisztek, hóhérlegények, üvöltötték az évszázados mágia ujjongását — halleluja! Megszületett! A férji feláll a padról és lassú léptekkel elindul. „Hiába — mi negyvenévesek még őrizzük a múltat, nem tudjuk elfelejteni, megsemmisíteni és... nem — mi nem tudjuk megbocsátani! Na, elég volt! Kegyek az üzletbe és kiválasztok valamit a gyereknek. Azután holnap az ágyban majd én mesélek neki. Valami szép mesét, valami igaz mesét. Talán majd úgy kezdem, hogy . . . hogy a gyermekek már nem születnek istállóban. Igen, így kezdem majd a mesét és a nagymamának is megmondom, hogy ..." A férfi megy az utcán az üzlet felé. „Persze a nagymama nem akar roszszat. De már nyolcvan éves és egyszerű szegény árvái parasztasszony. Hatvanöt évig várta a csodát, hogy a felszálló tömjénfüstböl kilép egy angyal és kenyeret nyújt feléje . .. szegény nagymama. De a gyerekeknek már igazat kell mondani! Majd az Ölembe ültetem és megmondom neki: látod, Gyurika? Ugye szép ez a kis daru? Olyan mint az igazi! Apukád meglátta a kirakatban és megvette neked!" A férfi most már sietni kezd. Nehogy elvigyék azt a darut. A decemberi napfény széles folyama csurran a házakra. Egy pillanatra megáll a kirakat előtt, elmosolyodik és belép az ajtón. PÉTERFY GYULA