A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-18 / 51. szám

— Hiszen tudod, hogy csak estére jövök haza... — mondta Pietro. — Igen, igen, de.., nagyon aggódtam érted. Egész nap nem találtam a helyem. Magam sem tudom, miért. .. Tudod, ezek a hírek. .. Volt tábornokok, akik újra a német hadsereg élére kerültek ... és azt bizonygatják, hogy nekik volt igazuk, .j — Te is! — kiáltott fel Pietro. — Tu­dod-e mit mondott Corrado? Hogy mind­nyájan a fasiszták tekintetét érezzük magunkon. Ettől vagyunk annyira nyug­talanok ... — Pietro elkomolyodott. Ügy mondta ezt, mintha egyedül a Corradónak lettek volna ilyen gondolatai. Anyja lassan megsimogatta az arcát. — Mondd, Pietro, lesz háború? Való­ban ismét feltűnnének az utcákon? — íme — gondolta Pietro —, az utóbbi időben, mikor egy újabb háború veszé­lyéről hallottunk, semmi határozott el­képzelésünk nem volt róla A hitleristák megmutatták nekünk a háború igazi ar­cát, de ki tudta volna megmondani, mi­lyen lesz az új háború? Most már tud­juk, Az új háborúnak csak egy arca lehet: a fasiszta gyilkosok embertelen arca. Vacsora után Pietro kilépett a házból. Zuhogott az eső. — Pietro! — szólt utána az anyja. — Tessék, mama? — Hova mégy ilyen ítéletidőben? — Mért volna ez ítéletidő, anyám? — Csak úgy mondom. De ... gyere ha­za minél hamarabb ... — Már rég felnőtt vagyok, mama. — Tudom, fiam... Szerencsés utat, Pietro. Az öregasszony ott állt az ajtóban, hallgatta fia -lépteit a csikorgó kavicson, aztán a kapu csattanását. Mikor fia lép­tei eltávolodtak, bement s óvatosan be­zárta az ajtót. Hallgatta az esőcseppek koppanását. Németország messze volt, nagyon messze, az Alpokon túl. Bizonyára ott is esik az eső. Egy gépkocsiban Kes­seling robog valamerre; a kerekek szét­fL-öcskölik a sarat. Az SS-katona, aki el­rabolta tőle egyik fiát, volt gyilkostár­saival találkozik valahol; csillogo fekete köpenyt visel, a régi katonaköpenyét. Persze, nevetséges így nyugtalankodni minden éjszaka, talán egy év múlva sem történik semmi borzalmas. Viszont a há­borúbar is voltak nyugalmas, békés es­ték... Mégis, szüntelenül gyötörte a gon­dolat: — Mi tesz velünk holnap? Ült magányosan. Kint zuhogott az eső. És az esőmosta Európán át, az éjszakai sötétségben a régi ellenség tekintete sze­geződött rá. — Látom a szemét — gon­dolta az anya. De ők is látják a mi sze­münket. — Ült egyenesen, fáradt szeme fenyegetően nézett a sötétségbe. VINCZE FERENC fordítása Az öreg molnár Adassék tisztelet és el­ismerés a legrégibb ipar­ágnak, a tisztes molnár­iparnak. Valahogy lelki­isineretfurdalást érzek magamban, amióta a 89 éves Tiikör Jánossal, a csallóközi molnárok nesz­torával beszéltem.. Ez a tisztességben, becsületben és munkaszeretetben meg­öregedett molnár azt pa­naszolja, hogy a mai kor semmit sem tud a dicső molnáripar múltjáról. Nem tudja, hogy egyetlenegy iparnak sincs a világon olyan híres múltja, mint a molnároknak. Tiikör János, ez a rán­eosarcú öreg molnár a múltba mereng. A csalló­közi régi molnárok és a saját hányaveti éleiéről beszél: — Valamikor 80— 100 évvel ezelőtt a Duna és a Kisduna partján a vízi­malmok százai őrölték a csallóközi parasztok acélos búzáját. Csak Bös határá­ban 33 malom volt. Bren­nerben 6, Bakán szintén 6 malom működöt t. Jó néhány vízimalom dolgozott még Doborgazon, Süli/ben, Vaj­kán, Somorján és másutt. A molnárok céhbe tö­mörültek, s ma már a bösiek sem igen tudják, hogy a céhmester valami­kor falujukban székelt. Tükör János igazi, vér­röjü malomkereket is ók eszkábálták. Ne gondolja azonban senki, hogy valami nagy teljesítményű és nagy jö­vedelmű malomról van szó. A száz évvel ezelőtt épült vízimalmok még na­gyon kezdetlegesek voltak. Kedvező vízállás esetén legfeljebb napi 5 mázsa búzát őröltek, de akkor már éjjel, nappal, meg­szakítás nélkül kelepelt a malom vitorlája. A vízimalmok abban az időben cölöpökre épültek. Ha kevés volt a víz, a kerék nem érte el a vizet és megállt, ha pedig sok­volt, akkor meg elöntötte a malmot. Tükör János külföldi tapasztalatok alapján két hatalmas csó­nakot — ö hajónak mond­ja — vásárolt Hamburg­ban és cölöpök helyett ezekre építette a malmot. Ennek előnye az volt, ha a víz apadt, süllyedt a csónak is, viszont, ha emelkedett a vízállás, emelkedett a csónak is míílmostul, vitorlástul. A csónakos malmok üzem­képesebbeknek bizonyul­tak, ősszel azonban, még a fagy beállta előtt, le kellett őket szerelni, és a jégzajlások ellen bizton­ságba helyezni. A vízimalmok kevés hasznot hoztak gazdáik­,JM> » § Ü5 ^l^L iÉUflHI Ipp ^iiigiii ' 4'^MaE , | í - m | jI ' T á kh i >'- m . i lUff ^ j "'JÉ Bfíy • , fi Csak a cölöpök maradtak meg öreg Tükör János vízi­malmából beli molnár. Kisujjában van az egész Csallóköz malmainak története. Fel­szabadulása után bejárta fél Európát, nyelveket tanult, majd több évi távollét után hazatért, és Méry János, vöki molnár családjába házasodott, aki­nek malma volt. De mi­lyen? Fenyőfából összerótt kunyhó a Fehérvíz partján. Kerek száz esztendővel ezelőtt építették az ezer­mester parasztok dédapó­sának irányításával. Ök választolták a helyet, dön­tötték a szálfákat, farag­ták. állították össze, sőt még a három méter átiné­nak. Métermázsánként 11 kg gabonát kerestek. Eny­nyi volt a vám. Ezért mel­lékfoglalkozásként halá­szattal és révészettel foglalkoztak. A halászat különösen alacsony vízál­lás esetén, többet jövedel­mezett, mint az őrlés. Az öreg molnár vilá­goskék, fénytelen szemé­vel kitekint az ablakon, arrafelé, ahol valamikor, 60—70 évvel ezelőtt az ö birodalma terült el. A ma­lomból csak a cölöpök ma­radtak. Az egykori szeszé­lyes Fehérvíz, amely va­laha gátakat, malmokat és falvakat sodort el, a több­szöri szabályozás szelíd folyóvá változtatta. A ha­lak? A jóízű fehérvízi har­csák, csukák és keszegek elúsztak az idővel. Valami ugyan maradt belőlük. Ját­szadozó jókedvükben né­ha-néha feldobják magu­kat a víz felszínére, s nagy csobbanással esnek ismét vissza. Tükör János még most is el-elgyönyörködik a halak játékában. Ilyen­kor eszébe jutnak a régi halász esték, a gazdag zsákmány, amely sokszor többet jövedelmezett„ mint a molnárság. Eszébe jut ennek a háromféle, de mégis egybetartozó mol­nár-, halász- és ré­vész mesterségnek minden szépsége, varázsa és ro­mantikája. A ma embere nem is sejti, mennyi él­ménnyel és szakadatlan eseménnyel járt a révész­ség abban az időben. Ha a pandúrok nyomoztak, út­baigazításért mindig a révészhez fordultak. — Nem vitt át valakit az éjszaka a túlsó oldal­ra, révész uram? — hang­zott az igen gyakori kér­dés. — Nem — és a révész még akkor is tagadólag válaszolt, ha történetesen átvitt valakit. Ezzel pe­dig legtöbbször megszűnt a pandúrok tudománya és bottal üthették a szegény legények nyomát. Tükör János' szája szögletén kesernyés mo­soly jelenik meg, majd ki­fakad. — De kit érdekel mind­ez? Ma már az emberek a múlttal nem igen törőd­nek. Érzem, hogy meg kell nyugtatnom ezt a háborgó, a múlt emlékeit féltő öreg embert. Igaz, hogy a leg­többet a jövőről beszélünk, tervezünk és egyben épí­tünk. Habár vízimalmokat nem tervezünk az ötéves tervben, azért a múltat mégis megbecsüljük.' Sze­retném valahogy megbékí­teni, megnyugtatni, hogy nem vagyunk mi oly há­látlanok a múlttal szem­ben. Az öreg molnár arca lassanként mosolyra deriil. Az egyik szemrevaló me­nyecskével bort hozat az asztalra. A piros nedű csakhamar meghitt lég­kört varázsolt az amúgy is barátságos szobába. Tü­kör János székét közelebb húzta hozzám, és ebben a pillanatban éreztem, hogy sikerült megbékítenem ezt a tisztességben, becsület­ben megöregedett, a mol­nárok jó hírnevét féltő csallóközi öreg molnárt. FÜRY JÓZSEF 13

Next

/
Thumbnails
Contents