A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-18 / 51. szám

esikós Sándor nagyban készülődött a disznóölésre. Köszörülte a nagykést, kiskést, a baltát, mert bizony ahhoz éles szerszám kell. Miska gyerek hajtotta a köszörűt, ő meg tartotta rá, és időnként nézegette az ujjával, a körmével, hogy elég éles-e. A gyerekek ott rajzottak körülötte, és azon vitatkoztak, osztoztak, hogy a disznó füle kié legyen. Miska ragaszkodott hozzá: mivel ó hajtja a köszörűt, neki jogosan jár legalább az egyik füle egészben, Ferke meg a másikat követelte, Zsiga pedig a farkát. A másik kettő meg pityergett, hogy akkor nekik mi jut. Különösen a Terka lány hajtogatta nagyon, hogy neki most el kell menni iskolába, s így előle mindent megesznek. Az anyjuk kiszólt a pit var ajtóból: — Hogyne, hát a sajtba mi lesz? Ő is nagyban készülődött: készítette az üstöt, lábosokat. Nógatta a gyerekeket, egyiket Balog Antalékhoz, hogy „kérjed csak Eszter nénédtól az üstöt, mert a mienk nem elég. Egyben a hurkát kell abálni, a másikban meg a zsírt sütni." A Ferke gyereket meg zavarta a boltba, hogy hozzon borsot, paprikát. Még utána is szólt: — Várjál csak, úgy sejtem, hogy a só is kevés, hozzál csak úgy négy kilót. Szekeres Julcsa nénéhez is elszalajtotta : — Oszt mondd meg Julcsa nénédnek, hogy ha van ideje, legyen szíves holnap korán idejönni, mert a belet kell pucolni. Csikós meg Antit küldte Szabó Gáborhoz azzal, hogy korán hajnalban jöhet. Mindent megélesített, nem kell hozni nagykést sem. Az is ettódult hát. Nagyon várták a másnapot. Este már nem is kellett a gyerekeknek a finom, jó sült tök se, pedig nagyon szerették kenyérrel, de most egyre csak azt hajtogatták, hogy éhesek. Az izgalom már ügy elfogta őket, még aludni sem tudtak. Vagy hatszor megkérdezték: — Nem kell még felkelni, édesapám? — Nem hát, maradjatok mán! De persze, nem aludtak, folyton sugdolództak, hogy így lesz, meg úgy lesz. Estére belaknak hurkával, kolbásszal. töltött káposztával. — En megeszek három nagy darabot — sugdosta Ferke gyerek. — Én is — mondogatta a másik —, de inkább a kolbászbül. Eljött hát az idő. Csikós Sándor felkelt, letette két lábát a földre, kaparódzott, ásított, s aztán meggyújtotta a lámpát. Éppen jókor, mert már kopogtatott is az ablakon Szabó Gábor, és jó reggelt kívánt. Erre nógatni kezdte az aszszonyt, keljen fel gyorsan, és készítsen pálinkát, mert egy kis papramorgó jólesik ilyenkor. Gondoskodott jó kisüsti szilvapálinkáról, mert ki hagyná magát kibeszélni az egész városban, hogy még pálinka sem volt náluk disznóöléskor. Ar asszony magára kapdosta a ruháját, s csak annyit mondott, hogy „még meg sem fésülködtem" — máris nyílt a kiskapu, a két férfi kezet szorított egymással, és a házigazda befelé tessékelte Szabót a pitvarba. Az asszony öntött két pohárba, a kaláris ott csillogott körül a pálinka tetején. — No, egészségünkre! — emelte fel Csikós, és mindketten fenékig ürítették a poharat. Szabó meg is dicsérte: — Jó kis pálinka ez! — Aztán megitták még eggyel. De már a gyerekek is felkeltek, nem lehetett azokat tovább tartani az ágyban. Egyik az apja bakancsát, másik az anyja papucsát húzta hirtelenjében a lábára. Szabó megnézte a kést, elég éles-e, s fejbólintással jelezte, hogy tűrhető. Odaálltak hát az akol elébe, s Csikós így szólt: — Na öreg, ballagj kifelé! »m»

m»

mmmt

et

mmmh« KAMJÉN ISTVÁN < i < i i! JCöVtőlő i! A disznó röfögve vánszorgott ki az ólból, azt hitte, hogy a reggelijét kapja. A két ember elkapta, egyik az egyik fülét, másik a másikat, földre teperték, és már a torkában volt a nagykés. — Hozzad mán azt a tálat! — kiabált Csikós. — Jól eltaláltam! — büszkélkedett Szabó Gábor. Aztán már nem sokat hörgött a disznó, csak vonaglott még egy ideig, ők meg húzták, cibálták arrább. A gyerekek sikongva hordták a szálmát a tetejébe, s ahogy magasra csapott a láng, melengették a kezüket. Később meg veszekedtek és rítták, mert kevesellték a fület meg a farkát, amit kaptak. De nem lehet mindent megenni, mert kell a sajtba, aztán meg a káposztába is jó. Perzselés után újra bementek palinkázni meg früstökölni. Majd hozzáfogtak a hasításhoz. — No, ide a tálat! májat, tüdőt, szívet bele. Folyt a nagy munka. A két asszony a belet pucolta a kútnál. Mire eljött a dél, főztek jó májat, kövérjével, krumplit tettek rá. Paprikásan készítették, mert az finom ilyenkor, disznóöléskor. Meg is rakták a gyerekek úgy a hasukat, hogy alig bírtak mozogni. Délután, azért ott sündörögtek az asztal körül, ahol töltötték a hurkát, kolbászt és bele-belemarkoltak, aztán kiszaladtak. Hová lett a mosogatórongy — tépelődött az asszony. — Ö, hogy az Isten pusztítaná el ezt a sok égetni váló kölyköt! Összevissza keresett, kutatott mindent, de bizony nem lett meg. Majd csak megtalálom — gondolta, és lótott-futott tovább. A gyerekek este is teleették magukat, utóbb már álig bírtak szuszogni. Bezzeg most nem kellett bíztatni őket, hoay feküdjenek már. Éjfél után, mikor Szabó Gábor már elment, az asszony végignézte az asztalra kirakott hurkát meg a kolbászt, és porciózni kezdte: — Ez Kecse Zsigáéké, emmeg a Tóth Paliéké, Bozsó Ferkóéké, Csontoséké. — De hát hiába, mindenkinek kell adni, mert azok is szokták küldeni. Sajnálta ugyan, s majd leszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy mi marad ennek az öt kölyöknek. Nem is maradt sok, csak négy szál hurka. Pedig takarosan raktak bele rizsát, hogy több legyen. De így is, sokfelé sok kell. Béggel aztán nógatta a gyerekeket, s mondta nekik: — Te ide viszed... te oda viszed! Mikor visszajöttek a gyerekek, beszámoltak: — Nagyon szépen köszöni Eszter néném a kóstolót, majd ha ők is levágják a disznót, nem feledkeznek meg rólunk. Én meg mondtam, hogy fogyasszák egészséggel. Ferke gyerek is visszaszaladt Bozsóéktól: — Nagyon örült Margit néném a kóstolónak, s tisztelteti édesanyámat. Igaz, hogy ők nem tudnák ölni az idén, mert megdöglött a hízónak való, s azt mondta, majd jövőre visszaküldik. Közben kérdezgették, hogy megsült-e már a kolbász meg a hurka a kemencében. Hej, micsoda öröm volt, mikor az anyjuk levette az előtét, s húzta ki a nagy tepsit. Kolbász, hurka, vékonyra szelt krumpli meg savanyúkáposzta dinsztelődött vele. Alig bírta bevinni a házba, mert mint a csirkék a kotlát, úgy körülfogták. — Menjetek mellőlem, mert felbtikok! — kiáltotta. Azok meg visongva, nevetgélve táncolták előtte, s mellette. — Ott azt a szép pirosat nekem tessék adni, édesanyám! Azt a szép piros kolbászt! Folyt a zsír az állukon, kezükön végig, ahogy ettek, s nem törődtek senkivel, semmivel. Szemük folyton a tepsin volt, hogy van-e még benne. Éppen még egy darabkát akart szelni az anyjuk, amikor a Bozsó gyerek nagy télisapkájában betoppant a házba, s így köszönt: — Jó reggelt, Sándor bátyám, Mari néném! — Neked is! — válaszolta Csikós. Igaz, hogy alig lehetett hallani, mert tele volt a szája. A gyerek meg kotorászott a zsebében, s egy újságpapír csomagot húzott ki. — Édesanyám visszaküldte ezt a micsodát — mondta a gyerek, s nagy kerek szemét rávetette az asztalon álló tepsire és orrával szaglászott, mint a macska. — Mit? — kérdezte az asszony. — Hát ezt ni! — nyújtotta a gyerek a kis csomagot. — Aztán azt üzeni, hogy nagyon szépen köszöni a kóstolót. Nagyon szeretjük a hurkát, kolbászt, de mán a mosogatórongyot, azt nem! Csikósné elsápadt, mikor kibontotta az újságpapírt. A mosogatórongy volt benne. A már régen elnyűtt, kék kötőjének egy darabja. 10