A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-18 / 51. szám

s 'b ot/€///// /SS/si 00100® Cseres Tibor: A mesterség ára Sóhajtott, huncutul kacsintott egyet Bodrogköz legöregebb juhásza, s elmondott egy történetet: — Hogy (ettem ember? Amikor juhász lettem: Hogy lettem juhász? Amikor ember lettem! Kacagott a megrökönyödésen, s folytatta. — Bekecs András bátyám meg a Fekete bacsó keze alatt! Több ideje annak mán hatvan esztendőnél, tán hetven is megvan! Tizenhárom éves koromban költöztem András bátyám tanyájába. Mindjárt rám bízott százhúsz birkát. „Legeltesd — azt mondta —, kapói esztendőre három jerkét, ótö ruhát meg húsz forintott. De, ha a jószág tilosba téved, ne találkozzunk!" Sok apró földek léteztek akkor arrafelé meg az uradalom táblái. Búza. gabona, tengeri, lóhere, mind tilos volt! Hajnalban kihajtottam. Álmos voltam, fáztam. Legelt csendben a nyáj. Amint a nap egy kicsit megforrósodott, elhanyatlottam, és süttettem egy kicsikét a nappal a hasikámat. Mire felébredtem, a nap teljesen felszítta a ködöt — de fel ám a nyájat is. No, a nyáj azért megkerült, a községházáról, de András bátyám igen haragudott. „Sose lesz belőled ember, nemhogy juhász!" Azon a héten le se mertem ülni a legelön. Hiába voltam álmos minden hajnalon, merthogy nyugodni is későn tértünk. Mikor aztán a reggeli nap megtüzesedett, s a harmatot felszárogatta, olyan gyöngeség vett elö, mintha valami betegségbe estem volna. Nem, le én többet nem ülök! „De a botra azért rá lehet támaszkodni'" — gondoltam. Azt cselekedtem,, a botra támaszkodtam, hogy le ne dűljek. Hosszúkat pislogtam. A nyáj szelíden legelt. Minden plslogásom negyedóráig tartott. Azt gondoltam:' „Mi lenne, ha lekönyökölnék egv csöppet a gyepre. Abból semmi baj nem lehet, ha rákönyökölök!" Hát... megint elszenderedtem.. . Arra ébredek, nagyot reccsen a lábam szára. — Ml az? — kiáltok, de már akkor zuhogott a derekamra, a fejemre is. Fel nem tudtam kelni. András bátyám csinálta a záport fölöttem. Meglesett, s úgy vert egy bottal, mint a jégeső! Alig bírtam mozdulni. Nagysokára mégis bevánszorogtam a szénásba, ott egy kuckóban meghúzódtam. Másnap reggel jön a szénáért a gazda. Rám nyit, meglepődik igen. „Te itt vagy? Azt hittem, elmentél!" Csendesen szólt „Nagyon megvertelek tennap?" Nyögtem, hallgattam „Gyere enni!" Nem mentem. Kivitt a napra. Akkor látta meg, hagy tizenegy helyen fel van fakajtva a fejem. Hú, megijedett! Hamar bevitt a házba. Vattára pájinkát öntött, azzal mosta fejemről az alvadt vért. A sebeket még ollóval körülnyirbálta, birkanyíró ollóval, persze. Más nem volt akkor. Fehér abroszszal bekötötte az egész fejemet. — Egyél, igyál! — biztatott. De bizony nekem nem ment le falat a torkom. Azóta én soha el nem aludtam a mezőn! Eltelt, kitótt az év. Azt mondja nekem András bátyám: „A következő esztendőre adok néked hat jerkét, őtő ruhát, húsz forintot! Jó?" — Jó — feleltem —, ha maradok! De aztán maradtam még egy évet Bekecs András tanyáján. Teljesen kitanultam a juhászatot. Mán én is fejtem. Nem vtfltatn több negyven kilónál. Elsőbb a juh elhúzott, amikor meg akart indulni. Elhúzott székkel, sajtárral együtt! Mit tegyek? Egy fához kötöttem a derekamat. Kötéllel! — Mikor elköltöztem Bekecs Andrástól, a Fekete bacsóhoz szegődtem, a nagy nyájhoz. — Az akora nyáj volt, hogy tenger. A bacsó derék, nagy ember volt, s a bajusza, akár a két karom. Én az utolsó kisbojtár lettem ott. Még nevemet se tudták! „Fát apríts a kondér alá. Mosd a bográcsot! Etesd a disznyót! Pelenkát öblíts! Húzz vizet a jószágnak! Fuss sóért a boltba! Ez lettem én! Ez lett az én mukám, nem a birka. Mert nemcsak a bacsónak volt felesége, hanem az öreg bojtárok között is vagy kettő házas levén, mindenki parancsolt. S a többi bojtár is mind koros Idő múlt így, keserves. Egyszer a bacsó rám néz, de úgy tudott nézni, mint egy generális! — „To kölyök — mert nevem nem volt, csak kölyöknek hittak —, te kölyök, fogj be, megyek a városba'". Figyelte, be tudok-e fogni. Ifát én András bátyámnál mindent csináltam! Mikor megvoltam, odaálltam a rúd elé. Na, azt mondja bazsalyogva erre a bacsó: „Gondoltam egyet! Őrizd meg máma a bárán.vfalkát! Lám, bírsz-e velek!" Ő, én örültem nagyon! Erre a a napra vártam régen. Minden készségem készen várt erre a napra. Még ollót is kerítettem! Tereltem a bárányokat. Rajtuk a szemem. Emelem a gyöngéket. Nyírom, amelyiken gyűlik a osimbók. IIa kaparja hátsó lábával a füle tövit, nehogy rühesedjen, zsírral kenem meg a szarutülökből. De a bacsó nem ment ám a városba, hanem meglesett engemet. Amikor behajtottam este, azt kérdi: „Hun tanultad te a juhászmesterséget?1" Bekecs András bátyámnál! „Nem ismerem" — azt mondja. Nem? Pedig az ember! „Fejni tudsz-e?" — kérdezett tovább a bacsó. — Tudok! „Aggyátok oda neki a legkisebbik sajtárt!" Nekem a legnagyobbat adják! Nagyot néztek. Ahogy vittem a nagy sajtárt, elnevették magukat. „Nem tudsz te fejni, elviszen téget a juh!" Engem nem! Volt kötél nálam, kikötöttem magamat egy fához, s elkezdtem a fejést. Fejt a többi bojtár is. Nekem a juh csecse kezemre állt, hiszen olyan kicsi kezem volt még akkor. Legelőbb az én sajtárom telt meg. Elámultak! „Ember vagy, öcsém! — azt mondta a bacsó, s odakiáltotta a többieknek: Ez a fiú mindünknél jobb juhász. Megtiltom, hogy mától fogva kölyöknek szólítsátok! Van ennek rendes neve!" — Akkor lettem én egyszerre juhász és ember! Sokat köszönhetek én a Fekete bacsónak, de Bekecs András nélkül ember nem lett volna belőlem! S botjával sóhajtva és hamiskásan az Állami Gazdaság fiatal juhászai felé Int: — Hej, a mai juhászok bizony nem is tudják, milyen ára volt valamikor a juhászmesterségnek ! Jan Stursa: Fürdő előtt (Nemzeti Galéria,. Prága) MARGAR1TÄ ALIG ER: Nyírfaerdó . A levelek húsában elapadt a fény, lehullt a nyírfa lombja, s a bennerejtezö vihar, a nap vele hullott le sustorogva. Tavasszal még ezek a levelek csepp lökésekkel, nyughat at atlan csapkodtak, zöldjük csak úgy reszketett, füstölgött egy-egy gyors viharban-, s gubancként akadt fenn a szaggatott dörgés a nedves lomb-közökben. E kiserdón oly otthonos vagyok, amióta vihara közben egy törzsének fektettem arcomat, emlékszem érdes jószagára; s tudtam, hogy mindig részvéttel fogad rendíthetetlen lomb - magánya. Még vigasztalt is, ahogy tőle telt, méltósággal zúgatta lombját, vagy éles rigó-hangon feleselt, ágat bontott, zölden hajolt át fölöttem, kínált epret, madarat, forrását lábamig vezette, s zöldellt, - meg kellett adnom magamat, s hinnem ennyi igyekezetben. A szövetségünk néma volt, bizony, néma és visszavonhatatlan. Hullik a nyírfalomb, hallgatagon áll az erdő, lám, ittmaradtam. Szél támad, borzong a pucér liget, a füst, a dörgés meszeszállott. Mégis becsaptál, erdő. volt szíved? Ennyit ért a vigasztalásod? Ösz van. Egyforma ritmusa lehet vágyamnak és az elmúlásnak. Lehullanák a száradt levelek s a törzsek mozdulatlan állnak. S zúgnak, félelmesen, így zúg, suhog az eifödetlen nyírfa-lényeg: Nincs más kiút, felejtsd, ha majil tudod az ifjú lombot, ifjú kérget. Oly tiszta légy, akó az ösz csönd. Az igazságtól hasztalan félsz. Dönts: megállsz-e keményen, mint mi vagy hullasz porladó avarként. Mit hazudozzunk, színleljünk neked? Minden vigasztalás csak áltat: Lehullanak a könnyű tevelek, s a törzsek mozdulatlan állnak. TÖTH JUDIT fordítása 9