A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-11 / 50. szám

B. ZSI7KOV z áruló Már untuk. Elvégre is, ahányszor megérkezünk a kikötőbe máris ott a vámvizsgálat, minden zugba beleszaglásznak: — Itt mi van? És a priccs alatt? Hát a szellözölyukban? És nem találnak semmit. Egyszer azonban akadt olyan szemlész, aki nem keresgélt, hanem így szólt: — Azt a deszkát tépjék le onnan! — Miért tépjük le? És ki teszi vissza? — Ha nincs ott semmi, majd én rendbehozom. De, ha tiltott dolgot szállítanak, akkor beláthatják... — És az ujjával odabökött. — Innen tépjék le. Lerántják a deszkát: hát egy vég selyem hever mögötte. Azután lement a kazánházba, egyenest a szénhez: — Itt ássanak. Koromsötét volt, csak a kislámpa világított. — Ne arra áss, csak itt, itt. Aha! Ez mi ? Hát egy csomag. Nosza, futás a fedélzetre, kibontja — papírok. Miféle papírok? És már itt terem a csendőr is. — O-úgy! — morogja a csendőr. — Értjük ezt, Ide a gépészt meg a kapitányt. Jegyzőkönyvet vesznek föl: papírokat találtak elásva, az van bennük, hogy le a cárral, üssétek a gyárosokat, meg ehhez hasonló. És külföldről hozták be... Azután híre járt, hogy kinyomozták: külföldön nyomták a papírokat, még folyóiratokat is találtak köztük, jókora csomaggal. Erre elővettek bennünket. Bevittek, kifaggattak. Két embert vissza sem engedtek. Szenyka meg én megtanácskoztuk a dolgot. Világos, hogy áruló van közöttünk. Könnyű a dolga: a legénységnek közös fülkéi vannak, közösen étkezünk, alszunk. Akármilyen halkan suttog is valaki, mind látják és hallják. És akadt, aki besúgta. De ki lehet az, és hogyan lehetne rájohni? A hajón mindenki ellenségesen méregette a másikat. A külfölddel kapcsolatot tartani, újságokat behozni — az Szenyka feladata volt, meg az enyém. És most ilyen baj szakadt ránk. A pártbizottságon azt mondták: — Kedves elvtársak, már nem is tudjuk, bízhatunk-e bennetek. Azaz, ti rendes fiúk vagytok, csakhogy nem hajigálhatunk ki az ablakon száz meg száz újságot. Nem tréfadolog ez. Más utat-módot keresünk. És mindenki ránknézett, bizonyára azt gondolták, milyen mamlaszok vagyunk. Igy feleltem: — Erről az útról akkor nem hozunk újságot. Tényleg, utána kell nézni a dolognak. És majd szólunk, és ha szólunk, akkor ... hát szóval, akkor szólunk. Elhatároztuk, hogy elcsípjük az árulót, és nyomban behajítjuk a tengerbe. Elvégre előfordul, hogy éjszaka valaki belepottyan a vízbe. Mindenkit jól megvitattunk Szenykával. Mindenki gyanús és senki sem. Mire pedig megérkeztünk Baszra perzsa kikötőbe, készen állt a tervünk. Gyapotot vettünk ott fel. Minden bálát jutába varrtak, két vaspánt fogta össze. Ugy összepréselték, hogy kőkemény lett. A tervünk pedig ez volt: kettesben suttogunk majd az asztalnál. Ügyelünk, hogy egyszerre csak egy ember hallgathasson bennünket. Ügy teszünk, mintha titkot tárgyalnánk. „Nem felejtetted el, hogyan jelölted meg a bálát ?" A másiknak azt kell felelnie: „Minden oldalon egy kabátgomb nagyságú piros folttal." És hány példány van?" — „Kétszázat raktak bele, azt mondták." A másik előtt meg azt mondjuk, hogy fekete keresztek vannak a bála szélein. Mindenkinek más jelet eszelünk ki. És hogy ne heverjük össze, Szenyka feljegyzi valahová. A berakodásnál mi ketten jelügyeltünk. Szenyka is, én is, fogtunk egy vödör festéket meg ecsetet és sorban ráfestettük a jeleket a bálákra. A rakodómunkások perzsák voltak, szótlanul nézték, azt hitték, ez a szabály. A festék egy szempillantás alatt megszáradt a hőségben. Ebédig elkészültünk mind a huszonhét jellel — ennyi ember volt a hajon. Most már csak a huszonhét beszélgetés maradt hátra. Az első alkalommal majdnem rajtavesztünk. Szenyka komolytalansága miatt. Oszip ott ült a közelünkben, és én elkezdtem: — Emlékszel — kérdeztem — milyen jelet tettél? Hát látom, Szenyka fuldoklik a nevetéstől. Már majdnem rám is átragadt. — Eredj a fedélzetre — mondtam — nézd meg, az az angol hajó, a Mary, majdnem utolért minket. Elrohant. No, gondoltam, ez így nem sikerülhet. Azután beszéltem a fejével, és elhatároztuk, hogy újra megkíséreljük. De most megint Oszipot vegyük elő? Inkább utolsónak hagyjuk. Zujevval kezdtük el. Ült és cigarettát töltött. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és feltettem Szenykának a kérdést. Összeszedte magát és válaszolt. — Piros kereszttel jelöltem meg. Egy hónapig tartott az út hazáig, azalatt mind a huszonhét ember előtt elmondtunk egy-egy jelet és felírtuk. A végén megkérdeztem Szenykát: — Kire gyanakszol ? — Oszipra. Közelebb hajolt, amikor azt mondtad, hogy kétszáz példány. És te kire ? Azt válaszoltam, hogy Kondratovra: amint meghallotta, hogy karikával jelöltük meg, nyomban valami vidám nótába kezdett, aztán felállt és kiment. — Oszipra ne gondolj — mondtam, — családos ember, van mellékkeresete, amennyit akar. A végén már nem tudtam, kire gyanakodjak. Oszip, igaz családos, de azért lehet áruló, tálán éppen ez a mellékkeresete. Vagy itt van Zujev: miért olyan vidám örökké? Mit nyüzsög annyit, folyton izeg-mozog? Két fűtőt is gyanúba vettünk. Azután úgy rémlett, hogy mindenki ellenségesen méreget minket. Talán elmondták egymásnak a mi beszélgetésünket? Már féltem, hogyan érünk be a kikötőbe. t De nem történt semmi. Megkezdődött a vámvizsgálat, és amint kirakodták a bálákat, az a múltkori szemlész odaállt és egy tapodtat sem mozdult, csak meresztgette a szemét. Mi is leselkedtünk. A rakodómunkások kigörgették a bálákat, és sorba rakták a parton. Egyszerre a szemlész felkiáltott: — Hé, vigyétek azt a bálát egyenesen a vámhivatalba. Csak rajta, ne szaporítsátok a szót. Jó, hogy erősen figyeltem, különben elszalasztottuk volna: a piros kereszttel megjelölt volt az. Nézem a feljegyzésünket: Zujev. Beszáguldottá a hajót a hír: egy bála gyapotot bevittek a vámházba. És már jöttek is, és felkérték az elsötisztet — a kapitány bement a városba —, hogy azonnal jöjjön a partra és hozzon magával két tanút a legénységből. A hajómester engem küldött meg egy fűtőt. Bementünk egy kis szobába, csupán egy lóca állt a falnál. A két ablakon bebámultak az emberek. A helyiség közepén ott hevert a bála. A csendőr is megérkezett. A fűtőt elszalasztották harapófogóért. Amikor visszajött, az elsőtisztünk így szólt: — Vegyenek fel jegyzőkönyvet, hogy önök követelték a bála felnyitását, önök felelnek érte. A vámhivatalnok gúnyosan kacagott, azután felülötte a mappáját és írni kezdett. A szemlész egyik réteg gyapotot a másik után szedte szét. Annyian bámultak be az ablakon, hogy elsötétedett a szoba. A csendőr kétszer is kiment, és szétkergette a népet. A gyapot pedig egyre szaporodott. A szemlész még a negyedét sem szedte szét, de már a fél szoba tele lett. Derékig benne állt a gyapotban, és dühében fújtatott, úgy szaggatta darabokra. Hátráltunk az ajtó felé, mert a gyapot kezdett elónteni minket. A vámhivatalnok látta, hogy már úgysem mentheti meg a ruháját, ő is nekilátott, hogy szétszedegesse a gyapotot: Az elsótisztünk odakiáltott: — Nincs ott semmi, talán becsapás az egész, és még vissza tudják csomagolni. A vámhivatalnok felbőszültén kirohant, tiszta fehér volt, úgy rátapadt a gyapot, akár a szőrme. A gyerekek felordítottak: — Télapó! Erre visszalépett. Taposták a szemlészszel a gyapotot, igyekeztek összenyomni, de nem ment. Elárasztotta az egész szobát, pedig a bála felét sem bontották még szét. A vámtiszt dühösen kiugrott az ajtón és hazarohant. A kisfiúk falkában vetették utána magukat. Visszamentem a hajóra, és megkérdeztem Szenykát: — Zujev hol van? — Az előbb itt állt. Kerestük mindenfelé, de nem volt sehol. Többé nem is láttuk. A ládáját beadtuk az irodába. De azért sem jött el senki. SZIRMAI MARIANNE fordítása 14