A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

ó

t/" 1000100 V. Vereszajev: Feljegyzések önmagam számára Ha becsülni akarod az embert, feledkezz meg hiúságáról, önzéséről. Különben lehetséges, hogy nem találsz sem hőst, sem gáncsnélküli lovagot, sem bölcset. Az egyik nagy kivétel Friedrich Engels. Nála semmiről sem kell megfeledkezni. Gondoljuk csak meg! Hatalmas ész, mely egyesegyedül jutott el a marxista elmélet alaptételeihez. Lehetett volna első — és megelégedett azzal, hogy második legyen Marx mellett — „Amit Marx tett, — írja Engels — azt én nem tudtam volna véghezvinni. Magasabban állt, messzibbre tekintett, többet és gyorsabban látott meg, mint mi, a többiek, együttvéve, Marx lángelme volt, mi a legjobb esetben tehetségek." És íme Engels a maga nagy tehetségét, a zseni szolgálatába állította. Saját tudományos munkássága rovására igyekszik több pénzt keresni és így lehetőséget teremt Marx számára, hogy nyugodtan dolgozhasson A tőkén. Milyen könnyű volt így írni! Vetted a füzetet, a vitrin elé álltál és hozzákezdtél az íráshoz. Leírtad az ember külsejét: nyílt, fehér homloka volt, sűrű szemöldöke, ráhajolt fekete, mélyen üiö szemére... az orra ... az ajka ... a haja ... és így tovább. Vagy leírtad a szoba berendezését: középen az asztal, rózsaszínű mintás abrosszal lefedve, körülötte 5—6 szék... A sarokban fiókos szekrény... A másik sarokban . .. satöbbi. De ma nem így kell ám írni! Hunyd be a szemed és gondolkozz, vess számot magaddal: mi tünt fel neked leginkább azon az t arcon, abban a szobában? És ezzel a két-három, de jellegzetes, szembeötlő vonással — érzékeltess mindent. Ennyi elég is. Nehéz és bonyolult dolog az író mestersége. Az írónak nem figyelnie, hanem belülről kell tanulmányoznia azt. Pedig az írónak rendszerint az a sorsa, hogyha sikere van, ha felfigyelnek alkotására, otthagyja régi mesterségét és „professzionista" lesz. S többé már nem akkor ül le írni, amikor valami mondanivalója van, . hanem akkor, amikor lakbért kell fizetnie, vagy amikor a felesége kabátot varrat. És a tehetség fiatal hajtása elfonnyad, kiszárad. Többé nem író az író. Kezdő írónak, hacsak valamire is becsüli a tehetségét, nem szabad az irodalomból élnie. Akárhonnan teremtse elő az élethez szükséges anyagiakat, csak ne az írás útján. Aztán eljön az idő, mikor a tehetség önmagától meghozza a gyümölcsét és a régebben írt művek megélhetést biztosítanak az író számára. De ha az író professzionista lesz, saját magát szakítja ki az életből. Üj környezete — a többi író, a szakmai beszélgetések, a vendéglő, az irók klubja. Állandóan saját levében sül-fő, aztán elutazik valamerre, fogja jegyzetfüzetét és „anyagot gyűjt". Élni kell az életet, dolgozni kell — mint mérnök, orvos, nevelő, munkás, kolhozparaszt! — Jól van, de akkor mikor írjon az író? — Hogy mikor? A munka utáni órákban. És ünnepnapokon. És pihenőnapokon. És amikor kiveszi nyári szabadságát. — Mennyit lehet azalatt írni? — Nem sokat. De amit ír, az értékes, hasznos munka lesz. Különben is — az igazat megvallva — kevés kivétellel bármelyik író összes műveit elővehetjük, és az irodalom nem sokat veszít, ha háromnegyedét kiselejtezzük. * Mindig félek és fájdalmasan szorul össze a szívem, amikor dicsőségtől övezve, lelkes üdvözlések kíséretében fiatal tehetség jelenik meg az irodalom porondján. Ilyenkor úgy érzem, mintha nagy magasságban lazán kifeszített drótkötélen sétálna végig valaki. Tudja-e az illető, hogy milyen veszélyes út ez? Tudja-e hogy lépésről-lépésre egyre igényesebbnek kell lennie önmagával szemben, hogy nem szabad tekintetbe vennie az alulról feltörő örömrivalgást és a tapsokat? Lehet, hogy tudja mindezt, mégis megszédül a kezdeti sikertől, teste elveszti rugalmasságát, lábait pajkosan, fesztelenül rakja egymás elé a kötélre — s egyszer csak lezuhan és halálra zúzza magát. Lent pedig még egy sóhaj sem hallatszik, senki sem szalad a holttesthez. Közömbösen nézik és azt mondják. — Ez sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket! Magamon figyeltem meg irodalmi munkásságom elején: minden siker csökkentette az önmagammal szemben támasztott igényeimet, minden siker után „könnyebben" kezdtem írni. Milyen hasznos lett volna, akkor, ha egy-egy fricskát is kapok, ha a szerkesztőség nem fogadja el valamelyik kéziratomat, ha alaposan megbírálnak!... Arra kérjétek a sorsot, elvtársak, hogy legyen szigorúbb, könyörtelenebb veletek szemben. CORNELIA DANET: A malomban ZSÉLY1 NAGY LAJOS: A p á m Borzas-vad üstökét apám fáradt kezére ejti. Tegnap még szépet álmodott, de mára elfelejti. Szemében könnycsepp nem terem, — nem ér hozzá a bánat —« kertjében gyorsuló szelek csavargatják a fákat. A hajnal most is felveri, — éber madár az álma —, acél egekből szikra száll, csillag hull homlokára. Acélok, gépek, lemezek, vigyázzatok apámra! Fogd össze hulló életét izzó vasak világa! Szívére békét fonjatok lángszirmú tűzvirágok! Kezébe önként szálljatok vas fogók, kalapácsok! Mert gyönge már. Lám szép fejét fáradt kezébe ejti, és amit tegnap álmodott, azt mára elfelejti. 9