A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

ha az állatkertben látta meg a napvilágot, mert valahol mindenkinek meg kell születnie, a Sváb István Radon született, mert az öreg Sváb akkor éppen ott számadöskodott. De születhetett volna Zétényben is, Bolyban ls, Kistárkányban ls, metf ilyen ember volt az apja, vándorló pásztor, hol Itt, hol ott szegődött el, az volt a mondása, hogy „száz évig élek, száz gazdát még találok", bejárta az egész Bodrog-vidéket, sőt, eljutott egészen Csermelyig, a cigándi határban, az pedig már jóval túlesik a Bodrogon. A fia meg mindenütt véle. Amikor aztán meghalt az öreg számadó, a korán árva-A vén gulyás, a Vihar meg a Mókus hatszáz lakosa, s abból a szövetkezetben dolgozik száztíz, s még ennek is, ahogy Hudák elvtárs tréfásan megjegyezte, egyik fele gyerek, másik fele öreg, a harmadik fele meg beteg, hát ki tartaná akkor fenn őket? • De állatállomány az van. Ezer darab jószág, sertés, marha, juh. S kell is, hogy legyen, mert különben hol vennék a húst az emberek, mit ennének a városokbán? S mindez ma már a gulyás gondja is. A számadóé. Régen mi volt a pásztor gondja? Hogy tilosba ne menjen az állat, kárba ne vesszen, ragadozók, tolvajok kezére ne jusson. Ma meg már azt is tudni véli öreg A gulya csendben delel s a számadó bölcsen pöfékelget a hűvösben, a hodály mellett, nem messze tőle a két bojtár - a fiai —, no meg a három • pulikütya; Mókus, Kökény, Bogár kapkodja a legyeket, kergetik a csendet minden olyan, akár a mesében, vagy inkább az életben, a valóság-Vihar, a „söre" ban, a múltban, mlnthacsak valamelyik Móricz- vagy Veres Péter-regényböl léptek volna a napvilágra. S csoda-e a hasonlatosság, hiszen a táj s a művelet megegyező - dehát az idő, a kor... az bizony más. A delelő gulya, a messzire kacsintgató gémeskút, a számadó, a bojtárok, a pulik,, sőt még Vihar is, a láncokra kötözött bika (vagy ahogy itt mondják: sőre) - mind-mind a régi, s mégis hiőba keresem, a regények-táplálta romantikát csak itt-ott találom. Mert a végtelenbe nyúló pusztába (nem is olyan végtelen itt ez a puszta!) országutak, vasutak szántanak bele, az országutakon a szüntelenül robogó autók, motorkerékpárok ezrei, a síneken a mozdonyok füttyé, vagy a hosszú-hosszú csapat gólyaként merengő tehervagónok ... más valami ez bizony, más kor, más idö ... Gazdagabb kor — szebb idő. A számadó, öreg Sváb István, ötvenhat éves, valódi pásztortlpus. Csak nótázni nem nagyon szeret - azt mondja, öreg már — s „furuglázni," azt 3em csinálta soha, nincs ls „furuglája". De mokány gulyás-bajsza van, meg furkósa, meg kostöke. S az emlékei... Azt mondja: - „Nem olyan már bizony a pásztorkodás sem manapság, mint régen volt, a Latorca mentén. Ott voltak nagy gulyák valamikor, meg végtelen hosszú, végtelen széles legelők, meg víz, mert az kell a baromnak, víz, hiszen a nóta ls azt mondja: „Kiszáradt a tóból mind a nád, mind a víz, a szegény barom is, sej, csak a gazdájára niz" meg azt, hogy: „Leszakadt a kutam gémje, hogy itatok meg estére." A Latorca'mentén. Bizony, Igy volt régen, húsz, harminc, negyven esztendeje, de az éveket sorolhatnám még tovább is, mert végtelen hosszú egy emberélet, s ő, Sváb István, mióta az eszét tudja, mindig csak mint pásztor nézte a világot. Egyszer kondás, aztán csordás, csikós, juhász, sórés, gulyás —' de mindig, mindig pásztorember. Öreg Sváb István. Az volt már az apja is, a még öregebb Sváb - pásztor, ö maga radi származású, de csak úgy, ahogy az afrikai elefántot prágai születésűnek lehet nevezni, ságra jutott gyereknek a maga munkájából, maga emberségéből kelett megélnie. Folytatta hát a mesterséget: faluról falura, gazdától gazdáig, A vén gulyás juhász, csikós, gulyás ... semmi se új a nap alatt. Most meg ? A bélyi szövetkezet gulyáját kilencszázötvennégytöl őrzi. Százegynéhány marha, nem valami sok, ahogy mondja, a legelő sem olyan itt, mint a Latorca mentén, de azért ki lehet Jönni, s azt ls figyelembe kell venni, hogy más célja van már mindennek, mint régen. A bélyl szövetkezetet tulajdonképpen az állatállomány tartja fenn. Ml más, ki más tartaná? A falunak van valami hatszáz hektár földje, ezer-Sváb István, a gulyás, hogy a bélyi szövetkezetnek évente nyolcszáz mázsa húst kell beadnia, de a párt levelére válaszolva elhatározták, hogy ezt a mennyiséget 1962-re a „négyéves ötéves terv" végére 1250 mázsára növelik, s hogy ez így legyen, bizony nagyban függ a gulyástól is, Sváb Istvántól. Sváb István mindezt tudja, mindez a fejében, de méginkább a szivében van. Nem tudós ember peijig különben, a nevét még csak lekanyarintja valahogy, de többet aztán nemigen szagol a betűvetéshez, hiszen egyetlen telet járt csupán iskolába, azt is már réges-rég, valaha még az első világháború előtt. De a gyerekei... tiz gyereke van, hat fia, négy lánya, egyik itt, másik ott, azok mér az új kor emberei, megtanulhatták a betűvetést, elvégezték mind az „oskolát", ki enynyi, ki annyi osztályt hagyva maga után, de a nevüket mind le tudják írni, s könyvet is olvashatnak, újságot is, idegenből, katonaságtól levelet is írhatnak anyjuknak, apjuknak. - Mondom is nekik mindig, szidom őket: mit tudjátok ti azt, mi volt az a valődi gulyásélet, meg a nyomorúság, ti csak hergelitek az időt, mert nincs semmi bajotok, de nem is lesz belöletek Igazi gulyás soha. De, azt mondja, nem baj. Lehet, hogy mire felnövekednek, már nem is lesz gulyásra szükség, hiszen most is arról beszélnek már, hogy villanypásztorokkal fognak legeltetni, meg elektromos karámokban, dehát nem baj, ha nem kell is a gulyás, mégis csak jobb ez Igy, mint akkor volt, amikor még sok-sok gulyás kellett a Bodrog mellett, Tisza mellett, Latorca mellett. A gulya csendben delel, a számadó bölcsen pöfékelget a hodály árnyékában, a bojtárok meg a pulik játszadoznak, a kútágas „kémkedik", s Vihar, a bika nyugtalanul forgolódik láncai között. Minden olyan mint régen, húsz, harminc, negyven esztendővel ezelőtt, s mégis más valami már ez ... Más táj, más föld, szebb kor, gazdagabb idő. Cselényi Lászlő