A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

* z író gyakran gondolt /\ a zöld szemekre (ar/~\ ról a szempárról van szó, mellyel egyszer minden férfi találkozik). Rövidszoknyás lány volt ennek a szempárnak a tulajdonosa, aki, amikor az író képzeletben megfogta a kezét, nem húzta vissza, tenyerében hagyta, nem volt még tisztában, azt hogy kell csinálni. Évek folyamán a lány aszszony lett az író képzeletében, de a szeme nem változott, épp oly zöld maradt, mint a levelibéka, eleven, felizzó lángokkal. De az író a valóságban még mindig nem találkozott vele. Már meg volt ijedve. Tárcáiból kimaradt a szerelem. Kétségbeesve hajszolta magát a sétatérre, hangversenyre, hogy útjába akadjon. Üzembe járt, munkatelepen megfordult, hogy híven adja az életet. Csak a zöld szempár késlekedett felbukkanni. Előre megbocsátotta magának, amiért a feleségét megcsalja. Hitte, tőle nem veszik rossznéven, ö a novella érdekében cselekszik. Házasélete megállapodott, nincsenek kitörések, zabolátlan nekirugaszkodások. Az írás pedig szükségelteti, hogy kicsapjon sodrából a fo'yó. Feleségével folytatott párbeszédei híján vottak a költöiségnek. — Te, fiam, miért vetted jel azt a kockás kabátot? Megsülsz benne. — Akármit veszek jel, ugyanazt mondod — áll meg ö kötelességszerűen, válla fölött tekintve hátra. Felesége utánalép, igazít a gallérján. — Ne viseld, mert nem jól áll — mondja, és kezét a zakója alá csúsztatva helyére rántja hasán a nadrágot. — Ügy hordod, mint Szilágyi Hornyák József: Azok & zöld szemek (Szilágyi elnehezedett, pocakos szomszéd). — Azért én nem kötöm még olyan alul. — Azért te is köthetnéd feljebb. — Mindig megszabod a divatot, — zsörtölődik és indul. Látható, az ilyen csevegés az olvasó számára nem hoz várakozással és feszültséggel teli pillanatot. Replikája a zöldszeművel szép volt. Olykor, ha elképzelte találkozásukat, az arca belepirult. És most, miután a zöldszemű egy vagonfülkében hirtelen rányitott, annyira meglepődött, hogy gondolkozni is elfelejtett. Az asszony csinos volt, míg a huzatos puha ülésen elfoglalta helyét, jól megnézte az író. Mai fiatal nőkkel ellentétben, nem fiú frizurát hordott, haját, mint egy sálat, kontynak kötötte. Barna bőre volt, vékony ujján, kicsi, keskeny köröm — mint egy gyereké — erős félholddal. Szeme ferde, sejtető sárga lángokkal. Az író hamar beleélte magát a találkozásba, a fantáziája mindjárt működésbe jött. Elképzelte, hogy megismerkedtek, azután már könnyű volt a szigetre vinni, ahol hullott nyírjalevelen lehet járni, jó halászlét rendelni, és éjszakára a vendég kívánságára szénaágyat vetnek az istállópadláson. Sajnos, az asszonyka rövid ideig utazott. Az író hamar le kellett hogy állítása száguldó fantáziáját. Elhatározta, a bőrönd leemelésénél segédkezet nyújt, de a mellette ülö fiatalember fürgén megelőzte. A folyosóra is ő kísérte ki az asszonyt, és a vagonlépcsön leadta neki a vászonbőröndöt. A zöld szemek a peronról visszapillantottak. A fiatalem-SURÁNY ERZSÉBET rajza bernek csak köszönésféle jutott, de az írón megállapodtak. Most sötét volt a szemek színe, a kifejezés elmarasztaló és szinte bús, ha nem harapóznak el bennük azok a sárga lángok. Ezzel jelbátorodott az írd, hogy tovább élje a kalandot. Nagy szerelem lett, annyira, hogy az író sajnálni kezdte, amiért már megérkezett. Hill Ügy is történhetett volna, ha az író cselekedeteiben is olyan merész, mint ábrándozásaiban. De nem jöbb így? Az élet" ben Hóm fajul a kaland! így meg az író hazament, fél napig járkált: szótalan volt és nem beszélt. Akkor a felesége rászólt. — Mi van teveled? Komolyan! Kóvályogsz, mint amelyik kakassal pálinkát itatnak. Az író megrázta az üstökét. Elcsodálkozott a kicsi lánykán, aki eddig is ott lábatlankodott előtte, és nem vette észre. Szemébe visszatért az élet. Ölbe emelte, megszagolta, mint egy tiszta szirmú virágot. A gyerek hozzádörgölődzött, jéghideg kis kezét a kebelébe dugta. — Játszunk mindjárt — mondta az író —, játszunk, Maki, csak előbb ezt nekem le kell írni. — Majd azután leírod — válaszolta akaratoson a pici leány. Az író hiába próbált ellenszegülni, a leányka nem hagyta elküldeni magát. — Nem szabad! — fogta meg az író ceruzás kezét. Azután elengedte. — írjál nekem egy babát — mondta. írjál na, nekem egy babát! írsz nekem egy szép babát? Na írjál — kérte szépen. — Még írsz nekem egy fiút is, nemcsak egy babát — szólt, hogy az író a babába kezdett. — Olyat ls kell írjál. Ez fiú? Csinálj neki egy fület és egy kezet. Most én csinálok. Elvette a ceruzát, befészkelte magát az író ölébe. Puha volt, jóízű. Segített apának kiverni a fejéből a zöld szemeket, ami könnyű volt, hisz a novella gondolatban már elkészült. Arra kellett a találkozás, hogy kikerekedjék. Tapostam a tornác havát, majd leültem és rágyújtottam. A házból kihallatszott az énekszó, de már bánatos volt és hosszú, mint az őszi éj, amikor a fenyőfáklya fényénél a rokkán vég nélkül és finoman húzódik a szál s a fáklya már alig pislákol... Aglaja csengő szopránhangon dalolt, Vera altja kísérte. Az éj zavartalanul múlt el, hiába virrasztottunk. Engem három óra múlva felváltott Vaszja. Bementem a házba. Mind az első szobában ültek, valamiről beszélgettek. Hrihor aludt, csak Vera nem volt ott. Átmentem Verához. Hanyattfekve aludt az ágyán, párnája könnyektől volt nedves. Tudtam, hogy Vera szerelmes Hrihorba. 3. Mahno bandája a harmadik éjszakán támadt ránk, amikor már senki se várta. Éppen édesen aludtunk. Megint Mihajlo őrködött. Mihelyt meghallotta a megbeszélt kürtjelet, majd az ugyancsak megbeszélt három gyorö puskalövést, nyomban berohant a házba, lámpát gyújtott s csak ekkor ébresztett minket. Mihajlo jól számított. A sötétségben pánik tört volna ki, mert mindegyikünk felriadva, sietve kapkodta volna magára ruháját, és keresgélte volna a fegyverét, így is lázas sietség támadt, valaki nem találta a csizmáját és kacskaringósan káromkodott. Vera meg Aglaja férfiruhát öltöttek és ők is felfegyverkeztek. Az általános zűrzavarban mind megfeledkeztünk Hrihorról, s csak akkor jutott ismét az eszünkbe, amikor láttuk, hogy felöltözve, puskával a kezében elsőnek indul kifelé az ajtón. — Hová? — kiáltott rá Vera és bársonyos hangja megremegett. — Hogy hová ? — Hrihor egy pillanatra megállt. — Hát már erre se vagyok alkalmas? „ Siettünk. Egy percet sem veszíthettünk. Hátrahagytuk őket és az udvaron át nyílegyenest a gyülekezőhely felé futottunk. Ott valaki éppen géppuskát rakott fel egy szekérre. A raktár ajtajából a vezető puskákat és töltényt osztogatott a fegyverteleneknek. Holub századparancsnok tízes csoportokat osztott be és küldött nyomban az előőrsök felé A többiek egy derékhadba sorakoztak. Már éppen támadásra készültünk, amikor futva, kifúlva érkezett Vera és Hrihor... 4. A támadást visszavertük. A Mahno-had egyik csapata volt, éppen a fő-erőikkel akart egyesülni. Győzelmünk négy halottunkba és huszonöt sebesültbe került. Én is megsebesültem a karomon. Hrihor a halottak közt volt. Vera elmondta nekem, hoov csípőjéig kiemelkedett a fedezékből és így ontotta golyóit. Száraz, fagyos 6j volt, Hrihor a szikrázó hóra esett — egy bandita-pisztolyból közvetlenül érte a találat. Megtaláltuk revolverét és puskáját: minden töltény kifogyott belőlük s a zsebében sem voit már semmi. Elvégezte feladatát és talán szándékosan nem hajolt félre a golyó útjából, nehogy tovább keserítse a többiek életét, tovább kínozza önmagát. Vera tudta, Hrihor amúgy is hamar meghalt volna. Mégis zokogott. Szerette Hrihort. Másnap közös sírba temettük a fiút a többiekkel együtt (Radó György fordítása) 1163