A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

Leonid Pervomajszkij: J Jj J« 1. Mindnyájan tudtuk, hogy Hrihornak meg kell halnia. Ősszel kiírták a kórházból, s az orvos akkor azt mondta, szerencséje van, a halál karmaiból szabadult meg, de még egyszer ez nem fog sike rülni. Világos volt, hogy tavasszal vége lesz. Hrihor úgy járkált mint a halálraítélt és cafatonként köpködte az életét. Köhögésétől nem tudtunk éjjel aludni. Visszhangosan recsegett szállásunk három ütöttkopott, félig üres helyiségében és szörnyű gondolatokat ébresztett bennünk. A fiatalságnak elviselhetetlen a halál közelsége, a pusztulás — Hrihor pedig lábon járó holttest volt, hát előfordult, hogy alig bírtuk ki mellette. Bajtársai voltunk úgy mutattuk, mintha remekül mulatnánk a társaságában és egyáltalán észre se vennők a betegségét, de ő mégis érezte, milyen hatással van ránk a baja. Éjszaka, ha a többiek már aludtak s u félhomályban éppen csak hogy meg lehetett különböztetni a bútorok körvonalait s azok a beteg képzeletében fantasztikus alakokat öltöttek — ezekben az őrákbar megtelt a szive bánattal. Fiatal volt még, alig múlt huszonkét éves. Ész nélkül kívánta az életet, a halálnak már a puszta nevétől is visszariadt, most pedig a halálra kellett várnia, sőt — kívánnia kellett a halált. Leült az ágyára, forró hátával a falnak dűlt, kezével átfogta a térdét és csendesen himbálódzott: jobbra-balra, jobbra-balra... Ettől az ágy nyikorogni kezdett s ez idegesítette őt. Dühében bele is rúgott a sarkával. Az ágydeszkák felugrottak, koppanva hullottak vissza, s mi felébredtünk a zajra. Semmit sem szóltunk. Semmit sem szóltunk egy percig, tán kettőig is, majd a sötétben valaki cigarettát sodort magának, gyufa villant és megvilágította a szoba sarkát, az ágyat, a helyi Híradóval kitapétázott falat és valamelyikünk álmos képét. Majd kialudt, Valaki halkan megkérdezte: — Nem alszunk? S valamennyien együtt feleltük. — Nem alszunk. Hrihor dúdolni kezdte: Nem alhatom, nincs nyugalmam. * Nem jön álom a szememre ... Süket, kiszáradt hangja tragikusan csengett, s nem egy volt köztünk, aki kis híján felzokogott, kis híján fejét verte a hideg falba, amelyet a helyi Híradó darabjaival ragasztottunk tele. Hrihor hangulata miránk is átragadt, és mindegyikünk szívesebben sajátmaga halt volna meg, mintsem hogy lássa, hogyan száll el percrői percre, észrevétlenül bajtársából az élet. Szerettük Hrihort. Hogy is ne szerettük volna ezt a vakmerő komszomolcot, egykori gyerekvezérünket, ezt a páratlan tréfamestert és harmonikást, kinek ujjai ugyanolyan könnyedséggel futottak végig a bécsi háromsoros harmonikán, mint ahogyan a történelmi materializmus, a napi politika és a párttörténet súlyos szikláit görgették, Hrihort felmentettük a közös szállás minden közös munkája alól. Egymás után vettük el tőle a komszomol megbízásokat is, bár nélküle csak nehezen boldogultunk ezekkel. Nekigyürkőztünk, megpróbáltunk az ő segítsége nélkü! is zöldágra vergődni, de időről időre mégiscsak hozzája kellett fordulnunk. Nehéz volt ez nekünk. De őneki kétségkívül még nehezebb volt. Valahányszor felmentettük valamilyen megbízás alól, ő úgy érezte, hogy ismét egy szállal elszakad az élettől és lassan, de biztosan közeledik a vég felé. Majd amikor néhány napig fel sem kelt az ágyból s még a szokásosnál is több vért köpött, magunkra vállaltuk legutolsó feladatát is — ő pedig elnémult. Két álló napon át hallgatott, senkihez egy szót sem szólt. Féltünk, hogy végez magával, hát eltávolítottunk minden fegyvert a környezetéből. Ekkor ránkmosolyyett égő szemével és így szólt: — Buták vagytok.., Hiszen élni akarok! 2. A város bandák gyűrűjében élt, bármely nap váratlan támadás érhette, kulák-felkelés vagy más nem kevésbé veszélyes lázadás törhetett ki. Ezért szállásunk külseje és rendje egy katonai táborra emlékeztetett. A szegletekben, az ágyak körül, az ablakmélyedésekben a legkülönbözőbb gyártmányú és kaliberű fegyverek: egylövetű karabélyok, pompás tizenkétszer ismétlő winchesterek, ormótlan Smith — Wasson-ok — ezekből japán puskáknak szánt töltényekkel lőttünk. Voltak még orosz kézigránátjaink, amelyekről a kijevi tejesasszonyok bödönei jutottak eszünkbe, mig a franciák meghasogatott citromra emlékeztettek, az angolok gyújtóját viszont meg sem lehetett különböztetni magától a gránáttesttől. A hüvelyenként szétszórt töltények, sárga dobozaik, mintha fantasztikus gyógyszerek lettek volna. * * * Izgalmas eseményekkel terhes nap volt. Telefonon közölték velünk, hogy Mahno bandavezés szokásos portyáinak egyikén járásunk déli részén bukkant fel, kirabolt ogy cukorgyárat és a város felé tart. Ruhástul tértünk aludni, feszült izgalomban. Hrihortscsakhamar felébresztette a bá-12 nata. Ettől még álmában sem volt nyugta, szörnyű rémképek vették körül az ágyát, hideg ujjaikkal tapogatták szétköhögött tüdejét és asztmás szívét. - Öóóó! A szobában szétpattant a fojtott csend. - Öóó! — hörgött Hrihor ismét fájdalmasan, elnyújtva. Felébredtünk. - Mi van veled? — kiáltottam rá, míg gyufát kerestem nagyszámú zsebeimben. - Bábát! — hörgött Hrihor. — Gyerekem lesz! Nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk. Olyan volt, mint egy lázálom. De rájöttünk, hogy e durva és nem is nevetséges tréfa oka az iszonvú szomorúság és a halálfélelem volt. Ezen az éjszakán már nem tudtunk elaludni. Hrihor legjobb barátja, Vaszja, odafeküdt hozzá, az ágyába. Én lámpát gyújtottam. Rázendítettünk mindenféle, véget nem érő víg nótára. A szélső szobában felébredt és átjött hozzánk két bajtársnőnk: Vera és Aglaja, ők is csatlakoztak kórusunkhoz. Valami pánikszerű izgalomban fújtuk:- szerettük volna felvidítani Hrihort. Hiszen annyira szerette a vidám nótákat, amelyek felpezsdítik az ember lelkét, s amelyektől az izmok acélossá válnak, megfeszülnek, a mozdulatok pedig jólesővé, biztossá lesznek. És valóban: Hrihor minden másról megfeledkezett. Néztem és szerettem volna kitalálni, mire gondol most, szeme a betegség tüzében égett, ajkai sarkában boldog mosoly bujkált... Ogy rémlett, hogy semmire sem gondol s hogy egész valója csak egy sárga viaszgyertya, amely halk szélben lángol, amikor á földön már nem söpör a szél, s ezért egyenes, függélyes a lángja, egyenletesen ég és lassan elfogy. Bejött Mihajlo, az őrszem. Eíjött a váltás ideje. Rám került a sor. Felkaptam az asztalról valamelyikünk mahorkájSt, zsebrevágtam egy súlyos Smith — Wassont, vállamra dobtam egy winchestert és kimentem a ház elé. Csendes, holdas éjszaka volt. A holdvilág fényes kis szikrákban táncolt minden egyes hópelyhen. S a hó vastag, süppeteg szőnyegként terült rá az útra, a háztetőkre. Vincent Hlozník litográfiája