A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

11 Marika elkomolyodik. Této­vázik egy kis ideig, vé­gül mégis vallomásra szánja el magát. — Négy éve halt meg az anyám. Testvéreim nincsenek. Apám még él. Kőműves. Na­gyon részeges. Mindig elitta a keresetét. Amíg élt szegény édesanyám, sokszor megverte őt is, engem is. Nem volt elég az ő keresete, az enyémet is elvette és elitta... Anyám halála után úgy látszott, meg­változik: jobb szívvel volt hozzám, a keresetemet se vet­te el, sőt még ruhát is vá­sárolt egyszer-kétszer. Cse­rébe mást akart tőlem... szó­val. .. engem akart... Akkoi jöttem el hazulról. Mindegy volt, hogy hová, csak minél távolabbra. Itt kötöttem ki Azóta itt élek, egyedül. Igen.. Próbálok megállni a magam lábán, talán sikerül... Magi is láthatja... — Látom.., Igazán szépet megvan itt. — Hosszan el­gondolkozik, s mintha a kí­gyózó cigarettafüstből olvasni ki. Milyen igaz a közmondás sokszor a látsza csal! — Ér azt hittem magáról, hogy.. — Nyugodtan kimondhatja nem haragszom meg! Azt hit­te, rossz vagyok, ugye ?... Egy pincérlány bizony sok minden­nek ki van téve: kísértésnek durvaságnak, szemtelenség­nek... De, ha egy kis akarat van az emberben, attól méc jó maradhat. — Ne haragudjon rám hogy... — Nincs miért haragudnom inkább megköszönöm, hog; őszinte volt hozzám!... Higy­gye el, Pista, ritkán találko­zik az ember őszintéséggel Nem is tudom megérteni, va­lahogy úgy gondolom, hogy г nem őszinte ember hazudja végigszínészkedi az egész éle­tét. .. Az is nehéz lehet, nem?! Vagy mindent meg lehet szok­ni? — Talán... Talán meg le­het. .. Sokáig elbeszélgetnek: mái éjfélen is túljár az idő. PistE gondolni se mer arra, hogy kétértelmű célzást tegyen szemtelenkedni próbáljon, pe­dig olyan aranyos, annyira kí­vánatos ez a kékszemű, sző­kehajú lány, hogy veszélyes játék a közelében tartózkodni. Közvetlen, kedves, mégis meg­közelíthetetlennek tűnik. Aka­ratlanul ls csodálni és tisztel­ni kell! Pista feláll, hogy elbúcsúz­zék. — Mikor látom legközelebb? — Ezt is úgy kérdi a lány, mintha már évek óta ismernék egymást. — Nem tudom, nem tudha­tom előre... Talán rövidesen. — Hát csak látogasson meg, ha errefelé jár! Becsukódik az előszoba aj­taja, fordul a kulcs a zárban. Pista nem akar zajt csapni, a sötét lépcsőházban lassan, óvatosan tapogatózik lefelé. Felhödunna alá bújtak a csillagok, koromsötét az éj­szaka. A szél még erösebb és élesebb, mint az este volt. Si­ránkozva száguldozik a zeg­zugos utcákon, mintha keres­ne valamit vagy valakit. Pis­tát is körülmotozza, de olyan vad, durva kézzel, hogy bele­vacog a foga... • * * Októberderéki vasárnap dé­lelőtt. Napfényben fürdik a fák ezerszínű lombja. leve­gőben ezüstös ökörnválak úsznak. Fakókék az ég, ho­mály üli a messziséget. Szik­kadt a mező. Nagy varjúcsa­patok lepik az őszi szántást, károgva bányásszák a hantó­kat. Sárgult kukoricaszárat zörget a lassú szél. A szőlő­hegyen Itt-ott szüretelő lá­nyok, asszonyok kendője vi­rít: ki kell használni a jó időt! A faluszéli szénarakodón nagy munka folyik: a leendő futballpályát mérik ki. Ott van a nemzeti bizottság néhány tagja: a tanító, ott van Gaál János és még vagy tizennyolc -húsz legénysorba lépő fiatal, nem beszélve a húsz-huszon­öt gyikmozgású gyerekről, akik rettenetes kiabálást csapva fogőcskáznak az asz­talsima gyepszőnyegen. Nem is fogőcskáznak, hanem a képzeletbeli labdát űzik a már félig-meddig kimért pá­lyán. A szénarakodó valaha a gaz-Iák tulajdonát képezte. Va­lyonához mérten kinek kisebb, :inek nagyobb része volt ben­le. Volt olyan gazda is, akinek :sak egy bogiyányira valé zéna fért el a részén, de ikadt olyan is bőven, aki húsz mszonöt nyári szekér takar­nányt hordott oda. Mert aki­iek a portáján kisebb volt a zérühelye, ide hordta a ta­:armánya nagy részét. Ebből i szempontból hasznos volt a zénarakodó, másrészt viszont lizonyos kockázattal járt a lolog, mert ha széljárás ide­én egy bosszúálló kéz gyufát obbantott valamelyik kazal ilá, bizony szűkös tél köszönt akarmány dolgából az álla­okra. A múltban nem egyszer elfalta már a tüz az összes akarmányt. Jelenleg a szö­•etkezeté és majdnem kihasz­tálatlan: csupán egy-két ka­la! gubbaszt rajta ő. .tői ta­-aszig, tavasztól őszig meg a ibák hullatják rá a tollúkat. A tanító irányítja a mérést. Íz acél mérőszalag csillogva :súszik a gyepen, mint egy gen-igen hosszú kígyó. Mikor irösen kifeszítik, el-elfüty­yenti magát. Gaál János, mintha csak izőrakozásból tenné, egy ma­ékravaló, arasznyi hosszú údtollat 4 szed össze. A kis fanika a többi gyerektől el­zakadva mindenütt a nyomá­эап jár; nem tudja, mire les; ó, apját utánozva б is lúd­ollat gyűjt. — Ez jó lesz, édesapa? — Jó, kisfiam! — Hát ez? — Az is! A mérés befejeződik. L'tána a már kimért pálya közepén leül az egész társaság. A ci­garettások rágyújtanak. Köz­ben a gyerekek is abbahagy­ják a játékot és a nagyok kö­ré telepednek. Elcsendesedve, figyelő szemmel lesik a na­gyok szavát, hiszen őket is érdekli a labdarúgás sorsa, jövője. És most pontosan azt tanácskozzék meg az arra hi­vatottak. — Jó pálya lesz! — Az. Sima, mint az asztal. — A nyitrai szelet felfogja a falu. — Az ám! ... Délről meg ritkán fúj, ha fúj is, gyenge meg meleg. — Sűrű a füve, mint a juh gyapja... Gaál János mosolyogva hall­gatja a fiatalokat, közben pe­dig a lúdtollakat szurkálja be a földbe egy-két centi távol­ságra egymástól. Kis, téglalap­alakú mezőcskét kerít körül.; Miután elkészül a munkájával, többen felfigyelnek rá. Meg­mosolyogják: — Mi az ?... Maga meg ját­szogat, Jani bácsi?! — Játszogatok... Gyerek­koromban nem értem rá, mon­dom, most bepótolom. A felnőttek nevetnek, a gye­rekek értetlenül bámulnak, Gaál János pedig elkomolyo­dik: — Katonakoromban nagy­gyakorlatra mentünk ki a ka­szárnyából. Ilyen falucskában szállásoltak el bennünket, mint a miénk, ha nem kisebben. Ott láttam én egy szép futball­pályát: köröskörül magas je­genyefák állottak. Karcsúk és sudárak voltak, mint a hegyi legények. Arra gondoltam akkor, hogy itt a szénarako­dón is lehetne csinálni olyat, ha nem különbet; dehát akko­riban az még lehetetlen volt... Elhallgat, s a tolljegenyékkel körülüttetett művére ejti a te­kintetét, de nem csak ő, ha­nem valamennyien. A fiatalok képzelete eget­piszkáló jegenyéket növeszt a lúdtollakból, huszonkét iz­moslábú futballistát teremt a zöld gyepre, sárga bőrlabdát táncoltat a hálóban. Végül az egyik merengő­szemű, cigánybőrű, nyurga fickó kiböki: (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents