A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Gánya anyó magányosan lakott a falu szélén, egy kis kunyhóban. Egyetlen unokája, V ász ja, a városban, az üvegfúvó gyárban dolgozott. Minden ősszel nagyanyjánál töltötte szabadságát és magakészítette csiszolt kék üvegpoharakat, üvegből fújt szamovárokat, virágokat hozott ajándékba. A haszontalan apróságok a sarokban álltak, egy polcon. Gánya anyó hozzájuk sem mert nyúlni. Ünnepnapokon a szomszédság gyerekei bekukkantottak nagyanyóhoz. Az öregasszony megengedte, hogy a gyerekek megbámulják a varázslatos csecsebecséket, de megtiltotta, hogy bármit is kézbe vegyenek. A gyerekek kabátujjukkal megtörölték orrukat és „messziről" bámulták az üvegholmikat, amelyeken játékos fény csillogott. Ha valaki a közelben a korhadt padló deszákájára lépett, az üvegek hal-Gánya anyó négyrétre hajtotta a papírlapot, begöngyölte egy kartonkendőbe, aztán görnyedt-öregesen elballagott. Következő reggelen egy festőművész barátommal csónakon halászni mentünk a Prorva folyóra. Szeptember vége volt. Sátorban töltöttük az éjszakát, amikor hajnalban felébredtünk, a sátorlap meggörbült fejünk felett és csikorgott; mert vastagon feküdt rajta a zúzmara. Kimásztunk és tüzet gyújtottunk. A tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat vékony jégréteg borította, égette a kezünket, amikor hozzáért. Aztán a békés táj felett kibukkant a nap és meglepetten néztük a jégcsillám borította folyót. Csak dél felé olvadt fel a jég. A bozót és a rét csodálatos, élénk színekben csillogott. A füvön és a virágokon a felengedett dér gyöngycseppjei szikráztak. A harmadik napon Pahom apó tűnt fel a csipkerózsa bokrok között. A gyógysze-Az üvegfúvó mester kan, panaszosan megcsendültek, mintha egymás között beszélgethetnének, érthetetlen üvegnyelven. Nagyanyának volt egy vörhenyes-foltos kutyája. Dzsek. A fogatlan, öreg jószág egész nap a kemence mellett feküldt és keservesen fújtatott. Gánya anyó gyakran ellátogatott hozzánk. Leült Dzsekkel a tornácra, sütkérezett a napfényben, s az öregségre panaszkodott. Egyszer arra kért, hogy írjak levelet a községi tanácsra. Maga mondta tollba a levelet Látszott rajta, hogy nehezére esik a diktálás. — írjad, kedvesem — mondotta. — Pontosan úgy, ahogy mondom. „Én, Agafjo Szemenyova Vetrova, közlöm a községi tanáccsal, hogy halálom esetére házikómat, minden ingóságával unokámra Vaszilij Vetrov üvegfúvó-mesterre hagyom. Az értéktelen üvegholmikat az iskolásgyerekek kapják. Hadd lássák, miféle csodákat képesek véghezvinni az áldott emberi ujjak. Az unokám olyan mester, amilyent ég és föld csak jókedvében termett. Csodálatos szép üvegholmikat tud üvegből fújni. Vászja nőtlen, józan életű, dolgos fiatalember. Eélek, hogy az élet dolgaiban nem elég járatos. Éppen ezért, alázatosan kérem a hatóságot, vegye pártfogásába, hogy a tehetsége ne kallódjon el, hanem mindig nagyobbra és nagyobbra nőjön. Elárulom, hogy unokám kigondolta, hogy nehéz üvegből készít valamit. A városiak zongorának nevezik, nálunk, a faluban még nem láttak ilyesmit. Ez a 'legforróbb álma, s ha ettől megfosztják, nagy kárát vallhatja. Ezért tisztelettel kérem, segítsenek neki, ahogyan csak tudnak. A kutyámat pedig Ivan Jegorics örökölje, ő jól bánik az állatokkal. Tisztelettel Agafja Vetrova." Mialatt a levelet írtam, Dzsek a szék mellett feküdt, sóhajtozott. Talán érezte, hogy a sorsáról döntenek. rész részére gyűjtötte a bogyókat, anynyit keresett vele, hogy dohányra futotta. — Jó egészséget! — köszöntött bennünket és leült a tűz mellé. Megkínáltuk teával. — Viszek csipkzbogyóteát Gánya anyának — mondotta. — Ráfér szegényre! — Miért, mi baja az öregasszonynak? — Második napja fekszik már, csendesen készül a halálra. Sietve felszedtük a sátrunkat és visszatértünk a faluba. Az öreg nem értette sietségünket, hosszú életében már sok betegséget és halált látott, s öreges belenyugvással vette tudomásul a dolgok megváltozhatatlan rendjét. — Ha megszülettünk — mondotta —, meg is kell halnunk! A falubat. azonnal Gánya anyóhoz siettünk. A körülötte levő kunyhók és udvarok kihaltan ásítoztak, krumplit szedtek fel az asszonyok a konyhakertekben. A tornácon Dzsek fogadott bennünket és azonnal láttuk, hogy valami történhetett az anyókával. A kutya hason feküdt, behúzta a farkát és lehunyta a szemét. Beléptünk a kunyhóba. Gánya anyó a padkán feküdt, mellén összekulcsolt kézzel, kezében a nemrégen megírt, négyrétre hajtott papírlapot tartotta. Legszebb ruháját vette fel, fejét fehérvirágos fekete kendővel kötötte be. Az öregember a rozoga padlóra lépett s az üvegjátékok panaszosan megcsendültek. — Örök békességet! — mondotta Pahom apó és leemelte viseltes sapkáját. — Már nem érte meg. hogy megfőzzem a csipkebogyó teát. Egyeneslelkü, tisztaszívü asszony volt, isten nyugtassa! Gánya anyó unokája csak a tizedik napon érkezett, amikor az öregasszonyt már rég eltemették s a gyerekek naponta kijártak a sírjára. Kenyérmorzsát szórtak a madaraknak. A faluban az a szokás járta, hogy táplálni kell a madarakat a sírokon, hadd legyen az öreg temető mdárdaltól hangos. Vászja naponta eljárt hozzánk. Csendes, komoly tekintetű ember volt. Keveset beszélt, inkább csak hallgatott és mosolygott. Sokáig nem mertem érdeklődni az üvegzongora felől. Féltve őrzött álma megvalósíthatatlannak tűnt előttem. Egy alkonyatkor aztán, amikor az első hópelyhek táncoltak az ablakunk előtt s a kemencében pattogtak a fahasábok, végre rászántam magam a kérdésre. Vászja mosolyogva így felelt: — Minden mester dédelget egy álmot a lelkében, hogy egyszer olyant alkosson, ami eddig senkinek sem sikerült. Azért mester! Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: — Az anyag sokfajta. Van vastag üveg, palacküveg, ablaküveg. Aztán van egyfajta finom ólomüveg, mi flint üvegnek nevezzük. Önök kristálynak. Fénye és csengése különösen tiszta. Ügy csillog, akár a gyémánt. Régebben nehezen lehetett megdolgozni, mert nagyon törékeny. Most azonban ismerik a titkát és olyan kristályüveget készítenek, amelynek sem tűz, sem fagy nem árt. Nos, azt gondoltam, hogy ebből a kristályüvegből készítek zongorát. — Átlátszó? — Éppen erről van szó — felelte Vászjo. — Ön tudja, hogy a zongorában bonyolult szerkezet van. De átlátszó zongorában is alig lehetne látni a szerkezetet. — Miért? — Mert a kristályüveg fényének játéka mindent elhomályosít. Ez szükséges is, mert nem lehetne élvezni a muzsikát, ha látjuk a szerkezetet. Az üveget gyenge füst színűre festeném, ameiybe egy kis aranyat kevernék. Fénylene és csengenebongana az egész alkotmány El sem tudom mondani, hogy ebből a hangszerből milyen hangokat lehetne kicsalni. Ettől kezdve gyakran beszélgettünk az üvegzongoráról. Tél elején Vászja elutazott. Enyhe, borús napok következtek. Alkonyatkor kimentünk a kertbe. A fák utolsó leveleiket hullatták a hóra. A zongoráról beszéltünk, arról, hogy télen lesz a legszebb hangja, úgy szól, mint ahogy a víz dalol, miko' áttör az első jégrétegen. Néha még álmomban is megjelent a zongora. Visszatükrözte a gyertya fényét, zeneszerzők elhomályosult képét, az ablak mögött kékesen világító havat. Hallottam, hogy a teremben miként csendül fel az üvegzongora kristályhangja. A zeneszerzőt is láttam, szürke szemű, ősz szakállú, borongós arcú férfit. A zongora mellett ült, hűvös hosszú ujjai végigfutottak a billentyűkön és a hangszeren felcsendült a jól ismert dallam: Ha hallgatnak a mezők a reggeli ködben S lágy muzsika szűrődik át a fátyolos réten Hallod a dalt? Felébredtem és az a csodálatos boldog szorongás fogott el, amely mindig áthat, amikor e tehetséges nép dalaira, nagy muzsikusaira és egyszerű üvegfúvó-mestereire gondolok. A hó mind sűrűbb pelyhekben hullott, fehér takarót borított Gánya anyó sírjára. A tél pedig kemény szigorral telepedett erdeinkre, kerteinkre, egész életünkre. Es az egész rjazani föld mostanában különösen kedvesnek tűnt előttem. Az a hely, ahol Gánya anyó élt, ahol az egykori falusi kisfiú kristályzongoráról álmodott, és őszről itt maradt vörös berkenyefürtök lángoltak a havas erdők mélyén. Fordította: Kertész Erzsébet 10