A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Leesett az asztalról — mormogja a legény és visszaül előbbi helyére. — Mi van veled, miért nem fekszel le? — kérdi az aszszony szorongva. — Dolgom van. — Dolgod?... Tán megbolondultál, hallod!? — Az is lehet. Jolán papucsba dugja a lábát és Pistával szemben leül. Hosszan fürkészi az arcát, de a legény rá se néz: a konyha kövét feszegeti a szemével. — Látom az argódról, hogy valami történt veled, miért nem mondod meg, hogy mi bánt? Gyufa villan, cigaretta füstje száll. Esó kalapál az ablakon, szél jajgat a kéményben. A vén asztaldeszkában szú perceg. — Miért nem beszélsz, megnémultál? Pista szeme továbbra is a követ sepergeti, a nyelvén pedig furcsa, komor gondolatok érnek szóvá: — Reggel öszecsomagolsz szépen és hazamész! Jolán nem akar hinni a fülének: — Hogy mit csinálok!? — Hazamész... Az uradhoz!... a gyerekedhez!... Ott a helyed, velük, mellettük! ... Az asszony az első pillanatban nem tudja ésszel felfogni teljes egészében a szavak súlyát: valóban ébren van-e vagy csak rossz álom az egész? — Ne mondd ki mégegyszer, mert! ... Pista most emeli fel először a tekintetét: — Értsd meg, Jolánka, haza kel! menned! — Elzavarsz? — Nem zavarlak, küldlek... Szépen küldlek! — Az már mindegy, egyre megy! — Ne hidd, nem mindegy! Idegekbe maró, hosszú a csend. Az asszony szeme homályba borul, de nem sir. Erősen viaskodik önmagával, keményszik. ellenáll. — Nem megyek! Tudd meg, hogy nem megyek! — Muszáj! — Muszáj! ? ... Hát csak eddig tartott a nagy szerelmed ? Meguntál, most már mehetek!? Félrerúgsz, mint a kopott csizmát?! Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem! Nekem már minden mindegy, magad is jól tudod, hogy haza soha többé nem mehetek! Ha pusztulnom kell, elpusztulok, de te is! Nem tudsz te engem megijeszteni. Nem félek én tőled, se a haláltól! Pista vértforraló nyugalommal pergeti a szavakat: — Az jó, ha nem félsz semmitől. .. Én mégis azt mondom, hogy hazamész! — Nem .negyek! — pattan a szó Jolán szájából, mint az ostorhegy. — Majd meglátjuk... Majd meglátjuk, Jolánkám... — mondja csendesen, azzal feláll és lassan bemegy a szobába, hogy lefeküdjön, bár előre tudja, hogy ez az éjszaka álomtalanul múlik el. Jolán keménysége egyszeriben szertefoszlik, szétfröcscsen, mint az iménti kőbözvágott borosüveg. A fejét az asztal lapjára billenti a fájdalma és keserves strás tör fel belőle. Sír, sir, akár csak odakint az öszi szél, amely nem találva helyét, űzött vadként száguldozik a nagyvilágban. .. Gaál Pista szemét s okáig elkerüli az álom. Csak hajnal felé alszik valami keveset. Reggel fáradtabbnak érzi magát, mint lefekvéskor. Ezerszer is átgondolta a sorsát, s akár honnan kezdte feszegetni a helyzetet, minduntalan oda lyukadt ki, hogy bármennyire szereti Jolánkát, le kell róla mondani, el kell tőle válni. Ellenkező esetben sohasem érezné magát teljes értékű embernek, Igy távolról szemlélve a hazai eseményeket, tisztán látja, hogy milyen meggondolatlan és végzetes dolgot követett el, milyen veszedelmes útra terelte az életét. Dél felé jár az idő. Az éjwm II. rész (13) szakai cudar időjárás megszelídül. Az ég alját piszkos felhőrongyok pettyezik, közöttük fakón süt át a nap. A szél vad nyargalása is lelassul. A napszítta sárguló lombok között tollúkat borzolva lármáznak a verebek. Körös-körül emberektől hemzseg a határ: ássák, tisztítják és szállítják a burgonyát meg a cukorrépát. Pista kezében most nem ég úgy a munka, mint szokott. Dolgozgat, dolgozgat, mint a gép: szív és lélek nélkül, miközben messzi tájakon kalandozik a gondolata. Ma még nem váltott szót Jolánnal. Ez az első eset, hogy szótlansággal töltsenek egy éjszakát és egy félnapot. Az ebéd kissé gyenge volt, mert kiürült az éléskamra. Munka után be kell menni a városba, bevásárolni. Az utóbbi időben Pista intézi a bevásárlást. Jolán átsírj;, az egész délutánt. Ijedelemmel és aggodalommal tölti el Pista szótlansága. Mindenre gondol, csak arra nem, hogy haza menjen. Lehetetlen! Megalázva és még hozzá gyerekkel visszamenni abba a faluba, ahol a legfiatalabbtól a legidősebbig, mindenki ismeri ? ... Nem, nem, arról szó sem lehet. Inkább meghal, de haza nem megy. „Mi okozhatta Pista furcsa viselkedését? — ötlik Jolánnak talán már ezerszer is az eszébe. Valóban nem szeret már? Megunt? Vagy másba szeretett talán.? Itt az üzemben? Lehet, lehet, hiszen sok nó dolgozik itt! — Még a gondolatára is megremeg és elnehezül a szíve. — Mit beszélhetett Dodóval? Milyen kár, hogy nem értek csehül!..." Pista érkezése zavarja meg a gondolatait. Pista rögtön megmosdik, félig-meddig ünneplőbe öltözik. Jolán aggódva figyeli a készülődését. Nem állja meg szó nélkül: — Hová mész ? Pista úgy tesz, mintha nem hallaná a kérdést. Jolán félredob minden büszkeséget, könyörgésre fogja a dolgot: — Hová mész, Pistukám, miért nem mondod meg? — A városba, bevásárolni... Nem hatódik meg Jolán rimánkodásán, legalábbis nem mutatja. Kemény és hideg. mint a jégcsap. Szótlanul és' köszönés nélkül távozik. A keskenyvágányú vasút mel-1 lett kavicsoshátú gyalogút kígyózik a város felé. Még ölén ringatja az éjszakai esö víztócsáit, amelyeket felgyújt a nyugovóra térő nap vörös fénye. Mintha megannyi apró lángnyelv lobogná végig a keskeny gyalogutat. Pista csakhamar eléri a város szélét, jobban mondva a patakon átívelő, aránytalanul nagy vasbeton hidat. Ez a híd képezi a városba vezetó út kapuját; aki átkopok rajta, célhoz ért. Pista egy pillanatra megáll a híd középen, rákönyököl a korlátra, és nézi a nyolc-tíz méternyi mélységben örvénylő patak vizét. Itt, a híd környékén eléggé mély lehet. Zsebéből száraz kenyérdarabkát kotor eló s a vízbe potytyantja. Nyomban kisebb-nagyobb halak rajozzák körül. Csipkedik, böködik az úsző csemegét, miközben a vlz sodra. viszi őket egyre messzebbre. Pista tovább megy. Annyira elmerül a gondolataiban, hogy a hídról leérve nem jobbra kanyarodik, mint ahogy szokott. hanem balra. Jő Idő elteltével veszi észre, hogy ismeretlen utcában van. — Mindegy — vonja meg a vállát —, nem lehet itt eltévedni. — Vagy ötven méternyire háromfelé ágazik az utca. A sarki ameletes épület földszintjén vendéglő van. Betér. A lemezjátszó hangszórója vidám polkát sugároz. Mindenütt ragyogó tisztaság, az ablakokon függönyök, az asztalokon csíkos teritök. A vendégek monoton zsongása meg a rengeteg füst tölti ki a keretet. Az ablak mellett üres asztal áll, oda telepszik hát le. Éhes is, szomjas is, mégis úgy dönt, hogy megiszik egy pohár bort, aztán bevásárol, otthon pedig megvacsorázik. Alig helyezkedik el a széken, máris elibe perdül a csinos kiszolgálólány: — Mit parancsol? Pistát meglepi a fiatal lány feltűnő szépsége: arányos, karcsú termet, aranyszőke haj, és ráadásul mosolyog a szemé, szája, talán még a kicsi, formás lába is. Igazán jólesik nézni a feketerurás, fehér, fodroskötényes lányt. (Folytatjuk) 11